Menora Egyenlőség, 1981. október-november (20. évfolyam, 880-881. szám)
1981-11-01 / Melléklet
B8 MENÓRA * 1981 november 1 Huszonöt évvel ezelőtt történt Folytatás a 4B oldalról formában volt. Rendezkedett, parancsokat osztogatott. Valóságos kiskirályként viselkedett. Kupferstein, a szanitéc kitartott amellett, hogy valójában mindig Jankele az igazi úr és én, a tiszt csak 'aládolgozom’ az őrmesternek. Mert Jankelével senki sem vitatkozhat; Jankelét tisztelik és egy kicsit rettegik. Civilben hivatásos életmentő a tel avivi tengerparton. "A csapat készen áll.” — jelentette Jankele. Harminckét ember elé léptem. “Ma éjjel résztveszünk az Egyiptom elleni támadásban. A Nicana-Ilia vonalat kell áttörnünk. Az ejtőernyősök mélyen az ellenség háta mögött szállnak le, azt hiszem a Mitle szorosnál. A páncélosok azonban csakis a Sabha magaslat elfoglalása után és a Huseima térség megtisztítása után indulhatnak meg. A vezérkar gyakorlatilag a Sabha elfoglalásával nyitja meg a központi frontszakaszt.'' Egyetlen hang, egyetlen kérdés sem érkezett a katonák sorából. Tekintetük a homokba rajzolt vázlatos térképre szegeződött. "A felvonuló erők közül mi leszünk az elsők, — folytattam, — a mi szakaszunk lépi át elsőnek a határt. A mi feladatunk bevenni a kis Sabhát. Az osztag élén én fogok haladni, melettem a rádiós és a szanitéc. Azután jönnek a robbantok és a gépfegyveresek. Jankele a végén lesz; senkiserr maradhat le. Egyetlen ember sem léphet ki a sorból. Ellenséges területen haladunk. A bakancsokat rongyba kell bugyolálni. A fegyverek csőretöltve, szuronyok a puskára tűzve. A legkisebb gyanús mozdulatra: tűz.’> Ekkor tudatosodott a fiatal tiszt agyában is, hogy az Egyiptom elleni háborút tulajdonképpen az ő egységének kell megnyitnia. Úristen! Micsoda furcsa véletlen! Micsoda fricskája a történelem és az egyéni életsors találkozásának. Világosan kibontakozott a feladat előkészítésének esetleges ára. A front-katona mindenkinél jobban megérzi a veszély közeledését. A "nyitány” előtti órákban, csendes elmélyült hangulat uralkodott a katonák között. Mindenki levelet írt. Féleség. Gyerek. Testvér, vagy néha csak egy jó, igaz barát. Ki tudja, talán holnap már nem lesz módja a tollat forgatni... Az idő; 1956 október 29. Éjnek ideje van. A Sabhát bevettük, mégpedig egyetlen golyó nélkül. Az egyiptomiak már láttunkra is fejvesztetten menekültek. A magaslatra érve rádión jelentettem az ezredesnek, hogy a feladatot teljesítettük. És akkor, mintha Izrael egész had vezetősége csak erre a hírre, erre a jelentésre várt volna, kipattant rugóként előre lendült egy gépesítette hadoszlop. Aztán más csapatok áramlottak a nyomukban. Egész páncélos divízió, elsöprő erővel, — de leoltott lámpákkal. Ellenséges területen voltunk. Végeláthatatlan sorokban áramlott a Sabha lábánál a harcikocsik és nehéz hernyótalpasok felvonulása. Olyan zavartalanul haladtak, mintha egy békés éjszakai parádén vennének részt és közben félelmetes dübörgéssel hasították az egyiptomi sivatag porát. Szemünk láttára mélyült az Egyiptom testébe vert páncélos ék. Szabad volt számukra az út. Mert mi őriztük a terepet a Sabha fennsíkján. Ennek köszönhette Izráel hadereje, hogy megindulhattak a központi divízió hadosztályának tankegységei. Igen!. Mert Jankelével és harminckét bajtársammal mi már korábban megnyitottuk a Szináj hadjáratot... Folytatás a 9B oldalon Izráeli rohamegységek elfoglalják a Kalkilia-i rendőr-erődítményt Izráeli csapatok harc közben és pihenőben Angol gyártmányú Sherman-tankokból több százat fogott el az izráeli hadsereg Az Ibrahim el Aval egyiptomi csatahajó bombázni próbálta Haifa kikötőjét. Nemcsak a kísérlet volt sikertelen, de néhány órával később a zsidó hadsereg légi és tengeri egységei a teljes személyzettel együtt elfogták a hajót és izráeli kikötőbe vontatták.
