Menora Egyenlőség, 1980. július-december (19. évfolyam, 814-837. szám)

1980-07-12 / 815. szám

MÉN D EH ,ltr. August J P.O.Box 1o 3 4 N e w Brans :i i c U.S.A. , nar Second class mail registration No. 1373 „ CANADA *' e "i Jersey o uSA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Pi.No. 104970 AZ ESZAKAMERIKM MAGYAR ZG10ÚSÁGIAP1A VOL.19. 815. Art 70 cent. JULY 12. 1980 VIHAR ELŐTTI Nem valószínű, hogy csak a nyári uborkaszezon okozta volna azt a mélységes csendet, ami a világpolitika alakulását az elmúlt napokban jellemezte. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nagy kártyapartiban az elmúlt hetek, hónapok során mindenki óriási adukat vágott az asztalra és ebből az derült ki, hogy az erőviszonyok kiegyen­súlyozottak, lényegében nem változtak a korábbihoz viszo­nyítva. És ez nemcsak a szuper és nagyhatalmak egymás közötti viszonyára volt jellem­ző, de ugyanez derült ki a nagy politikai blokkok és a kisor­­szágok között lévő differenciák­ban, illetőleg egyetértésekben is. Természetesen amikor kis or­szágokról beszélünk, minket elsősorban Izrael érdekel, hiszen arra gondolunk a legtöbb izgalommal, aggodalommal. A zsidó államra a közelmúltban olyan diplomáciai nyomás nehezedett, hogy egy ilyen pánikmentes borúlátás nem volt egészen alaptalan. Először úgy tűnt, hogy szinte az egész arab blokk beadja a derekát a Palesz­tinái hőbörgésnek és valójában zátonyra fut az a fejlődés, amely két és fél évvel ezelőtt in­dult meg és az egyiptomi-izraeli ' oekeszerződéshez vezetett, de amelynek további tárgyalásai egy időre megrekedni lát­szottak. Szadat egyiptomi elnöknek az az elhatározása, hogy a palesztinai önrendel­kezésre vonatkozó tárgyalásokat Izraellel beszünteti, valóban nem volt túlságosan örömteljes hír. Ehhez járult még az európai nagyhatalmak döntése, amely a közelkeleti tárgyalások­ba nemcsak bevonni kivánta Arafat terrorbandáját, de őket kívánta egyedül jogos tárgyaló­félnek elfogadni a palesztinai érdekek képviseletében. Az Egyesült Államok a két héttel ezelőtti velencei konferencián ezt hallgatólagosan le is nyelte s ennek következménye volt, hogy az ENSz legutóbbi köz­gyűlésén 14 szavazattal nulla ellenében megbélyegezték Iz­raelt azért, mert az ország Jeru­zsálemet tekinti fővárosának. A 15-ik tag, az Egyesült Államok tartózkodott a szavazástól, holott — lévén az USA-nak vétójoga — ez az egyetlen szavazat elég lett volna ahhoz, hogy a határozat ne váljon jog­erőssé. A jelek tehát nem is rosszak, de mindenesetre kelle­metlenek. Közben megint eltelt egy hét és mi történt? Szadaték bejelen­tették, hogy az izraeli Kneszet határozata ellenére, mely Jeru­zsálemet mostmár véglegesen kivonja minden alkudozási lehetőségből, vissza kivánnak térni a tárgyalóasztalhoz. Lát­hatólag szinte örömmel vették tudomásul, hogy Arafatot az iz­raeliek ismét alsórészen billen­tették és az uj izraeli kapcsolat fontosabbnak látszik nekik, mint a többi arab országok véle­ménye. Ami még lényegesebb, Egyiptom ezzel a magatar­tásával közölte az európai hatal­makkal, hogy fütyül a vélemé­nyükre és, hogy a Közel-Kelet rendezésének nem az a helyes módja mit Monsieur-Giscard d’Estaing vagy Herr Kreisky el­képzelnek. Izrael komoly tempóban kezd neki a Kelet-Jeruzsálem-i épít­kezéseknek, szemmel láthatóan azon igyekezve, hogy a keleti városrész etnográfiai össze­tételét megváltoztassa. Még­CSEND Shimon Peres pedig a két héttel ezelőtti határozattal ellentétben (amikor is nagy csinnadrattával a miniszterelnökséget kívánták át­helyezni az egykori Jordán területre) ezúttal nem Kelet- Jeruzsálemről, hanem Jeru­zsálemről beszélnek, ahöl foly­nak a ház és lakásépítkezések és az csak természetes, hogy abban a városban, amely évezredes történelme folyamán mindig is zsidó többségű volt, elsősorban a zsidó lakosság részére biztosít­ják az új lakótelepek helyeit. Persze vannak kisebb szép­séghibák az ügyben, például az, hogy ezeket a telkeket arab tulajdonosoktól sajátítják ki (megfelelő kártalanítással) dehát mi ez azokhoz az igazságtalan­ságokhoz képest, amiknek a világ minden részén lépten­­nyomon tanúi vagyunk. A lé­nyeg az, hogy Jeruzsálemről egyre kevésbé próbálnak vitat­kozni, ha nem is az úgynevezett semlegesek, de rna/guk az érdekeltek. Igazán nehéz válaszolni a kérdésre, vajon a rugalmas, vagy a merev politika viszi-e előbbre a dolgok fejlődését. Simon Peresz az izraeli Munka­párt vezére, akinek komoly esé­lye van arra, hogy Izrael mi­niszterelnökévé legyen a közel­jövőben, nemrégiben Montreál­­ban járt. Itt ismertette program­ját, melynek lényege az, hogy egy kormányváltozás esetén Pereszék megpróbálnák meg­gyorsítani a tárgyalásokat a Gáza övezet kérdésében, hogy ezzel lelassíthassák a tár­gyalásokat a Jordán folyótól nyugatra eső Judea és Szamária kinos problémájában. Továbbá azt mondta, hogy a palesztin kérdésről Izrael csak Husszein királlyal hajlandó tárgyalni. Vagyis — szögezték le azok. akik a sajtónyilatkozatot figyel­mesen hallgatták — Beginék és Pereszék között csupán tak­tikában van különbség, nem végcélban. És mivel — mint láttuk — a beavatkozó nagy­hatalmak tüzének nagyobb a füstje mint a lángja, nyilván­való. hogy ez a végcél nemcsak helyes és a zsidóság túlélésének egyetlen záloga, de reális politikai lehetőség is. Peresz véleményére azért érdemes különösen figyelni, mert Begin miniszterelnök is­mét beteg. Nemrégiben kór­házba szállították egy enyhének minősített szivrohammal. Ez azonban már a sokadik szív­roham, amik között egy néhány komoly is volt. Vagyis az az Iz­­ráel-szerte említett lehetőség, hogy a Begin-kormány napjai meg vannak számolva, egész­ségügyi veszély is lehet, nem csupán parlamenti aritmetika kérdése. A legutóbbi bizalmat­lansági javaslatnál a kormány összesen három szótöbbséggel győzött és a koalíció lemorzso­lódása változatlanul folyik. A kormány jelenleg Jigal Jadin miniszterelnök vezetése alatt áll, ami meglehetősen furcsa szitu­áció, hiszen a müveit, okos és tisztességes Jadin pártja tulaj­donképpen nem is párt. talán 5 vagy 6 képviselővel rendel­kezik. Az a személy, aki Begin végleges akadályoztatása esetén természetes örökösként jelent­kezhetett volna, Ezer Weizman, ezidőtájt teljesen félrehúzódott. Vagyis az a furcsa helyzet ala­kult ki, hogy a békelárgyalások diplomáciai sikereit egy olyan izráeli kormány éri el, amely­nek nincs erős vezetése. Az a hír, hogy Menachem Begin kór­házi ágyán már Marx Károly műveit tanulmányozza, legfel­jebb azt bizonyítja, hogy idegei­nek befogadóképessége vég­telen, de nem azt bizonyítja, hogy a közeljövőben vissza is tud térni munkájához. Minden­esetre elképzelhető, hogy na­gyon hamar kapunk választ a kérdésre: eredményesebben tud­nak-e az arabokkal tárgyalni Pereszék mint Beginék. A világpolitika más területein is stagnálás van. Ma már tud­juk. hogy a moszkvai olimpián, amit 46 ország bojkottál, összesen 82 nemzet fog részt venni. Ezek közül negyvennek a vendéglátó Szovjetunió fizeti még az utazási költségeit is. mert nincs annyi pénze az or­szágnak, hogy atlétáit repülő­gépre rakja. Az pedig, hogy a bojkottá lóknak van igaza, mi sem bizonyítja jobban, mint a moszkvai sajtó hangja.Mert hi­ába tüntetnek távollétükkel "a legveszedel mesebb i mperial is­ták” a Pravda Izvesztija és tár­saik mégis óva intik Moszkva lakóit attól, hogy szóba álljanak külföldiekkel, mert köztudott, hogy a külföldi turisták mér­gezett rágógumival, no meg tel­jesen eredeti friss szifilisszel akarják tönkretenni a Szovjet­unió népét. Azért ezt a kutyako­médiát változatlanul Olimpi­ának nevezik. Hát ezek a “nem történések” dominálják e pillanatban a világhelyzetet. De ne legyenek kétségeink, ahogy elérkezik az ősz, ismét nagy horderejű ese­ményeknek leszünk tanúi. Amerikai választás, német választás, újabb iráni polgár­­háborús menet, újabb kinai vietnami háború, újabb szovjet csapatszállítás Afganisztánba és így tovább. Szóval vihar előtti csend van és valahogyan az az ebesünk: ménnél nagyobb a csend, annál nagyobb lesz a vihar. Lázadó fiatalok A Toronto Star egyik cikkeben merültem el, amely arról adott hírt, hogy egy fiatal há­zaspár — úgy a huszas évek elején lehettek— pert indított a York Country seriff hivatal el­len. Panaszuk az volt, hogy a seriff és segédei rájuk törték lakásuk ajtaját és a védekező férfit megverték úgy, hogy annak hátán látható horzsolások maradtak. Én sem vagyok mentes attól az általános emberi tulajdonságtól, hogy nem szeretem a hatalom fegyveres képviselőit. Ha úgy elém tesznek egy seriffet és egy polgár-embert, s megkérdezik, hogy melyikkel szimpatizálok jobban, bizonyára nem azt választom, ame­lyiknek oldalán a colt fityeg. Ezúttal azonban mégis elgondolkoztam az egész történeten, s ha olvasóim végigkísérnek ezen akiseszme­­futtatáson, meglátják, hogy nem is egészen e­­redménytelenül. Ahhoz szinte kétség sem férhet, hogy a fi­atalember valamilyen verés, vagy dulakodás következtében megsérült. De hogy került a seriff segédeivel pont ebbe a lakásba?Valami •ok csak volt rá? Hozzám még sosem tört be a seriff, s nincs egyetlen olyan ismerősöm sem, akivel hasonló eset történt volna, tehát úgy látszik, a dolog nem mindennapos tör­vényszerűség. A cikkből ki is derül, hogy egy jogerős bírósági ítéletet akartak végrehajta­ni, nevezetesen visszavinni az eladócéghez a jégszekrényt, villanytűzhelyet és mosógépet, amit a fiatal házaspár nem akart kifizetni. Ez persze nem szép dolog, de még mindig nem ok arra, hogy a nem-fizetőt megverjék. A se­riff és a szállítómunkások azt állítják, hogy nem is törték be az ajtót, csak amikora fia­tal asszony ajtót nyitott sarkukat az ajtó­nyílásba helyezték, hogy ne tudják azt az orrukra csapni. Ez sem szép dolog, de el tu­dom képzelni, hogy ezeknek az embereknek már lehet némi tapasztalatuk abban, miként lehet egy ilyen kellemetlen, de a társadalom és vagyonbiztosítás szempontjából mégis szükséges akciót végrehajtani. Ezután vita kezdődött, ami dulakodásba ment át. S én, aki mint mondtam, eleve bizal­matlan vagyok a "fegyveres közeggel” szem­ben, ezúttal hajlamos vagyok elhinni, hogy a dulakodást nem a seriff kezdeményezte. Egy ilyen seriffet tudniillik nehezebb kihozni a sodrából mint egy átlagembert, őt arra neve­lik, hogy a fejéhez vágott gorombaságokat ud­variasan eltűrje, higgadtságát semmilyen kö­rülmények között ne veszítse el. Nyilván a fiatalember a maximális agresszivitással lé­pett fel. Miéit? Nem erkölcsi Ítéletként állapítom én meg az ilyen húsz évesekről, hogy a hatalom nevében megjelenő embereket programszerűen gyűlő-FIGYELEM! Az ;dén FIGYELEM vannak az Újévi Ünnepek! KÜLDJE ÚJÉVI JÓKÍVÁNSÁGAIT A /V\END£H ÚTJÁN Tavaly már 700 magyar zsidó család ezt tette. EGYETLEN TELEFONNAL MEGOLDJA A PROBLÉMÁT Adja fel újévi üdvözletét telefonon a központi, vagy valamelyik helyi szerkesztőségünkben MoitreU: VHg Tirnti: jUV New York: 1 L 276-9571 mBL <>25-5677 IRt568-0251 J lik. Minden fiatal alapjában Ilyen. Nevez­zük generációk közötti különbségnek, nevez­zük forradalomnak, lázongásnak —mind­egy —. A fiatal azért fiatal, hogy a nála megjelenő élemedett-korú embert, aki őt egy számára kellemetlen társadalmi kényszerre akarja ráerőszakolni eleve gyűlő1 je. Mind­nyájan ilyenek voltunk, Akik ma békés kon­zervatív polgáremberek vagyunk, kb. ugyan­ott kezdtük, mint ez a házaspár, mely ez­úttal a seriffi vísszaütés áldozatává vált. Néhány évvel ezelőtt egy utazásom során érdekes élményben volt részem Madridban. Az egyetemi campuson sétálgattunk, s él­vezettel figyeltük a téren összegyűlt fiatalo­kat. Valamilyen körtáncot jártak, 8énekeltek hozzá. Bár spanyol tudáson nagyon mérsékelt, mégis meg tudtam állapítani, hogy valamilyen munkás-indulót, forradalmi dalt daloltak, 1972-ben jártunk. Franco ugyan élt még, de az öreg oroszlán már elvesztette fogait, s egykori ordítása isinkábbdorombolásnak ha­tott. Az egykori rémuralom ideje elmúlt. De hogy húsz-éveseknek még ez is sok, s hogy baloldali nosztalgiájukat ilyen tilos ének­lésben óhajtják kiélni — ezt természetesnek találtam —. Hamarosan néhány rendőr jelent meg. S ek­kor mulatságos jelenetnek voltam tanúja. A rendőrök odamentek a diákokhoz, s nagyon ud­variasan kérlelni kezdték őket: hagynák már abba ezt az éneklést, hiszen tudják, hogy ezt nem szabad. Mi értelme lenne, hogy ezzel a hepciáskodással kellemetlen helyzetbehoz­zák őket, a rendőröket, akik kénytelenek len­nének őket bekísérni az őrszobára, s emiatt esetleg még nem is mehetnének időben haza szolgálatuk lejártakor. A fiatalok nem hallgattak rájuk, sőt egyre hangosabban — hogy úgy.mondjam — "egyre’ lázasabban énekeltek”. Újabb erősítés érke­zett, s most már a rendőrtiszt nagyon határo­zott hangon adott utasítást.Tessék oszolni, vagy különben megyünk a rendőrőrszobára, s aztán a papa meg a mama majd bosszankod­hat, hogy nekik kell bejönni a rendőrségre ki­váltani a renitenskedő csemetét. Semmi hatás. Az éneklés erősödött. Végül­­ís a rendőrök kiválasztották az öt leghan­­gosa’bbat, két-oldalról megmarkolták a kar­jukat s elvezették őket. Erőszak, verekedés nem volt. Viszont az éneklő diákok most már befejezték a ramazur it, felálltak párba és elindultak a rendőrök után harsányan ordítoz­va: fasiszta, fasiszta. S mivel az 1972-es Spanyolország — bár messze volt már a polgárháború utáni rému­ralomtól — még mindig nem azonosult a Pe­­rikles-i Görögország, vagy a Washington-i, Jefferson-i, Lincoln-i EgyesültÁllamok sza­­t adságfilozófiájával, feltételezem, hogy a le­tartóztatott diákok az őrszobán valószínűleg kaptak néhány pofont. Nem azért nem sajnáltam őket, mert szívem a milicia tagjaival dobogott együtt. Hanem azért, mert hiszen éppen ezt akarták, s meggyőződésem, hogy ez az öt msgpofozott diák aznap este teljes boldogságban tért haza. Hz a pofon bizonyította nekik, hogyazőforra­­dalmuk jogos, hogy köztük, s a hatalom, pon­tosabban a hatalmat képviselő "öregek” kö­zött áthatolhatatlan differencia áll fenn, s Spanyolország megérett a forradalomra. A forradalom ugyanis sohasem azt jelenti, hogy egy eddig elnyomott osztály átveszi a ha­talmat, s az ellenforradalom nem azt jelenti, hogy a hatalmat átvevő osztály tovább folytat­ja a régi elnyomó osztály elnyomó politikáját. Nem kérem. A forradalom azt jelenti, hogy a fiatalok fellázadnak a szüleik ellen, azcllen­­forradalom pedig azt jelenti, hogy egy idő után ők is öregekké lesznek. Akkor mar ők adják a pofont, hepciáskodó csemetéiknek, s ez szá­mit társadalmunk fejlődésének neveznek. Nem tudom milyen iteletet fog hozni •' torontói bíróság; vájjon elutasítják -e a fiatal ember panaszát, vagy elmarasztalják a se­riffet. Egyben biztos vagyok. A mostani szakál­las ifjú mikor már olyan öreg lesz, hogy telje­sen csupasz lesz a képe, gondosan arra fogja tanítani fiát, hogy a megvásárolt felszerelé­seket ki kell fizetni.Persze hiába fogja bár­ki is a húsz évest erre tanítani, ő még időn­ként változó nevű, de alapjában azonos felf. - gású próféciák hatása alatt szentül hisz abban, hogy neki a hűtőgép és a mosógép kijár a tár­sadalomtól fizetés nélkül. Egészen addig hfi.z benne, míg egy nap meg nem jelenik a seriff az ajtajában, s egy csöppet sem lennék meg­lepve ha kiderülne, hogy az a majdani .-.eriff a hajdani szakállas ifjúval azonos.

Next

/
Oldalképek
Tartalom