Menora Egyenlőség, 1980. január-június (19. évfolyam, 788-813. szám)
1980-04-05 / 801. szám
M E N o e n * ” , M r. A u g u 31 J . 1 o 1 n a r P.O.Box 1 o 5 4 New Brans a i c It , New Jersey o U.S.A. Second class mail registration No. 1373 CANADA USA Second class mail ■ '’phid at F lushing N.Y . 11351. Pi.No. 104970 AZ ESZAKAMERIKM MAGYAR ZS10ÖGAG LAPJA VOL. 19. 801. Am 70 cent. APRIL 5. 1980 Ki viszi levelem...? KI viszi levelem hamarább Prágába, kérdeztette a magyar költd Szilágyi Erzsébettel. A mai amerikai közel fél évvel a teheráni túszok foglyulejtése után, már nem Is ilyen türelmetlen. Csak azt szeretném tudni, vitte-e egyáltalán valaki a levelet — Carter elnök levelét Teheránba — és ha igen, kicsoda és kinek? Illetőleg az amerikai átlagpolgár elnökétől szeretné ezt hallani, mert nehezen tud elviselni kínosabb gondolatot mint azt, hogy az az elnök, akit becsületességéért választott meg, — hazudik. Természetesen.Washington e hétre aktuális baklövéséről van szó, amelynek súlyossága éppen Jelentéktelenségében van. Abban, hogy már egy egyszerű alkudozó levelet sem tudnak úgy elküldeni, hogy abból ne süljön ki valamilyen bqj. Az Iráni hatóságok a hét végén közölték; Carter elnök levelet küldött Ayatollah Khomeininek, melyben bocsánatot kért az Egyesült Államok korábbi magatartásáért, amivel beavatkozott Irán ügyeibe. Washington erélyesen cáfolt. Semmiféle levél nem ment az Ayatollah nak és szó sincs bocsánatkérésről. Igen ám, de néhány órával később Svájc teheráni ügyvivője kijelentette, hogy valamilyen levél mégiscsak volt, hiszen ő adta azt át Bani-Sadr-nak az iráni államelnöknek. Erre Washington újabb verziója: igen Carter elnök küldött levelet, de nem az Ayatollah-nak, hanem Báni Sadr-nak. És nem volt benne bocsánatkérés, hanem csak magyarázat a múltra nézve és az az Ígéret, hogy a foglyok kiengedése után, majd egy közös bizottság felülvizsgálja Amerika korábbi magatartását, vagyis — mondják — a korábbi cáfolat jogos volt s a második, az utólagos beismerés, nem cáfolja meg a cáfolatot. Eddig legalább azt hittük, hogy egy tehetetlen washingtoni politika áll szemben egy teljesen szétesett iráni kormányzattal. Most viszont azt látjuk, hogy az iráni hatóságok nagyon ügyesen együttműködnek és passzoigatják egymásnak azt a labdát, amit kicsavartak egy teljesen szétesett washingtoni kormányzat kezéből. Mert miért kellett cáfolni? Ha a svájci ügyvivő által átadott levélben nem volt semmi olyan, ami az Egyesült Államokra szégyenletes lett volna, akkor ml cáfolnivaló van abban, hogy az Egyesült Államok elnöke levelet ír? Ha már erőteljesebb eszközökkel nem tud, vagy nem akar fellépni a túszok kiszabadítása érdekében, akkor ugyan mi egyebet tehetne, mint hogy levelet ír. Miért kell letagadni azt, ami nem tagadnivaló és helyette olyat állítani, aminek hazugság volta órák alatt derül ki, miért keli az igazmondás piedesztáljára állítani a hazug csirkefogó iráni vezetőket, akik (ezt Washington külügyi bürokratáin kivül mindenki tudja) valamennyien egy húron pendülnek, akár Khomeininek, akár Gotzabeh-nak, akár Báni Sadr-nak, akár militáns diákoknak nevezik őket. A múlt heti előválasztások azt bizonyítják, hogy amerikai elnök népszerűtlensége ilyen mélyre még nem süllyedt. Nem is csoda. Amerika elnöke — bárki lett légyen is az — még soha ilyen mélyre nem süllyedt. Az iráni külügyminiszter szerint Carter elnök megalázkodásának az a jó hatása volt, hogy az iráni forradalmi tanács a közeljövőben valószínűleg átveszi a “diákoktól” a túszok őrzését. Na bumm, mondaná erre a budapesti argó. És ha átveszi? Ettől még ugyanolyan körülmények között lesznek s ugyanúgy nincsen biztosítva a kiszabadításuk, mert ha valaki még mindig abban az álomban ringatná magát, hogy az irániakkal lehet racionálisan tárgyalni, az olvassa el a híradást a testvére által felakasztott perzsa lányról, aki teherbe esett az egyik amerikai túsztól. A lány, aki a foglyok őrzésével volt megbízva, felakasztása előtt azt vallotta, hogy az amerikai fogoly megerőszakolta őt. Mert tetszik tudni az úgy van, hogy a teheráni nagykövetségen fél év óta megkötözve .. elszigetelve tartanak néhány amerikait, dehát ezek nem értenek a szép szóból és időnként ágyradöntik és megerőszakolják fel fegyverzett foglárjaikat. Ilyen események után igazán nem csoda, hogyha Amerika elnöke az elküldött levélben nem kér bocsánatot az irániaktól, csak éppen megmagyarázza, hogy a múltban hibákat követtek el, de ezt mgjd együttesen Jóvá teszik. Szentséges Isten! 8 hónap van még hátra a következő elnökválasztásig. Mit tudnak még azalatt produkálni a mi kitűnő f 8!®^ gválasztott vezetőink? HORY LÁSZLÓ Pater familias Leonid A Brezsnyev-cián lukrativ nepotizmusa — Első külkereskedelmi miniszterhelyettes, főszerkesztő, első helyettes belügyminiszter és MVD-potentdt a legszűkebb családi körben, régi kebelbarát mint belügyminiszter és MVD-boss — Régi igazság az “átkos kapitalizmusban”, hogy‘minden szentnek maga felé hajlik a keze”. De nincs az a szőrösszívű tőkés, aki a nepotizmust ügyesebben gyakorolná szűk családi körben, mint páter familias Leonid Moszkvában. A vörös cár megkíméli családtagjait egy átlag proletár ideget és izmot őrlő tornamutatványaitól a karrier csúszós létrájáa Ciánja tagjait idejében, sót túlkorán is, puha bársonyfotójökbe ülteti. Brezsnyevnek három gyermeke van, a legidősebb és legfiatalabb fiúk, a középső lány, akik pályájukon nem mint kolhozparasztok, szibériai favágók, vagy gyári robotosok startoltak, hanem mint imperialista államfők és kapitalista multimilliomosok kivételezett gyerekei. Szebb példákat a legsötétebb cári időkből sem lehetne idézni. Az idősebb fiú, Jurij Leonodovics villámkarrierje a “nyugati imperializmust*bán’’ is iskolapéldául szolgálhatna. Jelenleg ó a Szovjetunió első helyettes külkereskedelmi minisztere, .valóságos minta üstökös a szovjeteurópai szocializmus egén. Pályafutása dióhéjban: alig pár esztendeje, hogy kihelyezték a stockholmi szovjet külkereskedelmi képviselethez a kelet-nyugati gazdasági együttműködést tanulmányozni és eltanulni. Tanulmányait oly ambiciózus lendülettel kezdte el az éjszakai lokálokban, hogy nemsokára el kellett helyezni, mert közönséges dolgozók, sót kivételezett funkcionáriusok is felháborodva kezdtek egyre hangosabban morgolódni. Át kellett helyeznie tanulmányai színhelyét Rómába és Párisba, ahol a már északon bevált egyéni, zenés, mulatós módszerrel dolgozott, megfelelő szakértelemmel asszisztáló széplányok közreműködésével. Furcsa kereskedelempolitikai módszerei ott is feltűnést keltettek persze. Amikor megfelelő szakértővé rágta át magát a kapitalizmus mézeskalács falán, hazahívták a jóval kedélytelenebb Moszkvába. Ott is lehet természetesen holdfényes éjszakákon pin-up görlökkel champagnerben úszóleckéket venni, na de az mégsem ugyanaz mint Párisban, vagy Rómában. Némi kárpótlásul szolgált Jurijnak az élvezeti veszteségekért előléptetése a szolgálatban, előbb helyettes külkereskedelmi miniszterré, majd néhány hónappal ezelőtt első miniszterhelyettessé. Hja, aki jól választotta meg a papáját, annak egy példamutató szocializmusban nem kell aggódnia a jövőjéért!... A legfiatalabb gyermek a Moszkvai Állami Egyetemen az újságírás tudományát tanulgatja és nem titok a beavatottak körében, hogy a fiúcskára egy sajtóattaséi hely vár valahol egy nyugati fővárosban, ahol az efféle munkához még fantázia, egyéni kezdeményezés, diplomáciai hajlékonyság szükséges, nem úgy mint Szovjeteurópában, ahol csak egyszerű másolók a sajtó diplomatái. Az “ellenséget” csak saját sasfészkeiben lehet igazán megismerni és a tanultakat, hazatérve a "szociálimperialista” medve barlangjába, mint főszerkesztő kamatoztatni... Máris ugyanezen a területen működik siker '°n a diktátor leánya, Galina vna, aki vezető szerkesztő a Novosti" hírügynökségnél, amelyről szakkörökben tudott, hogy nemcsak hírek terjesztésével, hanem információ beszerzésével is foglalkozik idegen földön. Galina félje, Jurij Mikhajlovics Churbanow altábornagy csinálta kétségkívül a legszédületesebb karriert a családban! Suttognak is eleget róla a Kremlnél akkreditált diplomaták... De vajon miért?... Nemcsak azért, mert apósa a közelmúltban beválaszttatta a Legfelsőbb Szovjet rendes tagjai közé, hanem főleg amiatt, mert a jóságos Leonid pár hete első belügyminiszter helyettest és MVD-potentátot csinált vejéből. Erre a következő tragikus esemény szolgált alkalmul. Elődje, Viktor Semonovics Paputin, 1979 december 28.-án, az afganisztáni szovjet invázió második napján, Kabulban lelte halálát, mindössze 53-ik életévében. De hogyan? Erre vonatkozólag még megoszlanak a moszkvai feltevések. Tény, hogy december elején egy népes MVD- és KGB-küldöttség érkezett az afgán fővárosba, hogy szakértői tanácsokkal szolgáljon a “biztonsági és rendőri szervezet újjászervezését” illetőleg. Akadtak maradi afgán hazafiak, kik ezt egy bolsevizálási kísérletnek minősítették. Nem tisztázott mindmáig, hogy Paputin altábornagyot afgán patrióták tették-e el láb alól, vagy harcban esett-e el a nagy zavarosban? Legújabb verzió szerint nincsen kizárva, hogy öngyilkos lett, mert a gleichschaltolási manőver nem úgy futott, mint ahogy azt Moszkvában elképzelték és kitervelték. Hogy Paputin nem lehetett valami sikeres, azt elárulja a “Pravda”ban hetek múlva megjelent, pár soros nekrológ, amelyben hiába keresett volna az olvasó egy elismerő, vagy dicsérő szót. Az utód, az irigyelt Brezsnyev-vó, még csak 44 éves.’ Kinevezésével három rangidősebb tábornokot ugrott át, akik bizonyára nem a legnagyobb lelkesedéssel vették ezt tudomásul. Churbanov a párt ifjúsági tömegszervezetében, a Komszomolban kezdte pályafutását. A pártba 24 éves korában vették fel. 1964-ben végezte el a Moszkvai Állami Egyetemet. 1970-ben került a Belügyminisztériumba, ahol hamarosan a Politikai Osztály helyettes vezetője, majd egy esztendő múltán a “Wnutrannije Wojska”, az MVD Polit-Adminisztrációjának helyettes vezetője lett. Ott végezte karrierista tornamutatványait 1975 szeptemberétől 1977 novemberéig, akkor már egy vezérőrnagy rangját viselve. A legutóbbi előléptetésével együtt járt, hogy az MVD altábornagyává nevezték ki, ami a diktátor vejének igazán dukált. Előzőleg, az 1976 évi Pártkongresszus Churbanovot kihelyezte a Központi Ellenőrző Bizottsághoz, mint afféle vasseprüt, ami által Brezsnyev közvetlen és hiteles betekintést nyert a legfelsőbb ellenőrzés munkájába és problémáiba. Az MVD nemcsak a közrend fenntartásáért viseli a felelősséget, hanem ellenőrzi a közlekedést, a kereskedelmi forgalmat, a tűzvédelmet, üldözi a bűnözőket, nyomoz, védelmezi a szocialista tulajdont, intézi a vízum és kiutazási kérelmeket, a rendőri bejelentéseket, de — last bút nőt least — adminisztrálja a “lelki klinikákat”, javító intézeteket és az egész kényszermunkás táborhálózatot is. A minisztérium és az alárendelt fegyveres szervezet katonai módszer szerint szervezett, önálló, kitűnően és legmodernebbül felszerelt alakulatokkal rendelkezik, amelyeket "biztonsági egységeknek” neveznek. Brezsnyev abszolút és megingathatatlan befolyása ebben a fegyveres hierarchiában azáltal van biztosítva, hogy annak élén sok évtizedes régi barátja, a kipróbált Nikolaj Anisimovics Cselokov hadseregtábornok áll, akivel Leonid együtt kezdte a negyvenes évek végén szédületes pályafutását Dnjepropetrovszkban. Ezzel a cián legbelsőbb köre egyelőre lezárult. Az unokák sorsára és jövőjére a nagy Leonidnak már aligha lesz bárminő befolyása. A szerelemnek is van határa Ritka az olyan város, amelynek lakói szeretik a rendőreiket. Karhatalom és polgár között mindig van bizonyos feszültség, példa erre a pesti rendőrvicc-sorozat, a new yorki panaszok a goromba rendőrökről, nem is beszélve az afrikai országok teljesen önkényes és kiszámíthatatlan rendfenntartó erőiről, akik mindig elsők a rendbontásban. Szerencsés kivételnek számít ez alól Toronto városa. Mikor néhány évvel ezelőtt egy szélsőséges csoport rendőrellenes tüntetést hirdetett a városháza előtt, százezres tömegek vonultak ki ellentüntetésre, táblákon hirdetve a jelmondatot, Toronto Cops are the Tops. Vagyis Toronto népe szereti és becsüli rendőreit. De azért a szerelemnek, illetőleg a szerelem díjának is van egy határa. Bizony megkeseredett a szánk, amikor múlt héten azt olvastuk, hogy a rendőrszakszervezet ülésén a többség nem volt hajlandó elfogadni a városnak azt az ajánlatát, amely egy közrendórnek csupán évi 24 ezer dolláros fizetést biztosít. A rendőrök úgy vélik, hogy nekik ennél több jár. Vajon igazuk van-e? 2,4 ezer dollár még a mai inflációs világban is nagy pénz. Középiskolai tanárok, hosszú évek szolgálata után sem érik ezt el, vezető beosztású hivatalnokok, hacsak nem különösen szerencsések, örülnek, ha ilyen fizetéssel mehetnek nyugdíjba. Bár nem állnak rendelkezésünkre statisztikák e pillanatban, azt nyugodtan állíthatjuk, hogy a 24 ezer dollár messze fölötte van az országos kereseti átlagnak. Igen, a torontói rendőrség kitűnő. Nemcsak udvariasak és jószándékúak, segítőkészek, de effektívek is, a törvényvédelemben és a bűnüldözésben egyaránt kimagaslóak. Véleményem szerint éppen ezért jogosultak a 24 ezer dolláros fizetésre és véleményem szerint éppen ezért nem is kivánhatnak többet. Mi kell ahhoz, hogy valaki eredményes közrendőr legyen? El kell érnie bizonyos magasságot, súlyhatárt, el kell végeznie a 8 általános iskolát, tehát tudnia kell írni, olvasni és el kell végezni egy olyan rendőr tanfolyamot, ami igazán nem túl megerőltető. Ha magát, a rendőrségi munkát nézzük, akkor nehéz más következtetésre jutni, mint hogy munkaidejük 80 százalékában nem csinálnak mást, mint várnak a 20 százalékos munkaidőre, amikor tényleg dolgozniuk kell, sót esetleg komolyan és veszélyesen kell dolgozniuk. A kanadai törvények viszont megszabnak egy minimális munkabért, amit azok kapnak, akik szakképzetlen munkát csinálnak és nem is teljes intenzitással. Ez a minimális órabér e pillanatban Kanadában átlagosan 3 és fél dollár körül mozog, ami kétezer évi munkaórát számítva 7 ezer dollárt tenne ki. Persze eszünk ágában sincs azt mondani, hogy a rendőrök esetében a 7 ezer dollár lenne az igazságos fizetés. Hiszen a rendőri munka (kivéve a rendőri várakozást) idegőrlő és veszélyes. De talán 250 százalékos veszélyességi pótlék mégiscsak elegendő egy olyan karhatalomnál, amely összeakad ugyan bűnözőkkel, sőt néha az életét is áldozza, de mégsem ez az általános. Az elmúlt egy év folyamán Torontóban 3 rendőrt lőttek agyon és bár ez sajnálatos és megtorlást kívánó, mégsem lehet azt mondani, hogy a rendőr munkája veszélyesebb az ablaktisztítóénál, aki lezuhanhat a toronyról, a rakodómunkásénál, akinek fejére eshet a bála, vagy az építkezés munkásaiénál, akik alatt beomolhat az állványzat. Ráadásul a rendőrök fizetésük kiegészítéseképpen olyan extra juttatásokat kapnak, amikkel közönséges polgári alkalmazott ritkán dicsekedhet; mint teljesen ingyenes betegség és balesetbiztosítás, ingyenes életbiztosítás a családnak, egyenruha és egyenruhamegváltás, fogászati ellátás és így tovább. A torontói rendőr tehát évi 24 ezer dollárral nincs alulfizetve. Éppen ezért, amikor arra hivatkoznak, hogy a szomszédos kisvárosoknak, Hamiltonnak, Niagara Fallsnak rendőrei nagyobb munkabért kapnak mint ők, akkor valahogy csökken az irántuk érzett szeretetünk. Á rendőr a társadalmat szolgálja, a közösség a munkaadó. S ha a munkaadó anyagi helyzetét akarjuk megállapítani, akkor az ország átlagos kereseti adataiból kell kiinduljunk. Nagyon rossz véleményem van egy olyan munkaadóról, aki, akár a legértékesebb alkalmazottjának is magasabb fizetést állapit meg, mint amit ő maga húzni képes. Nem szivesen lennék például heti 500 dolláros alkalmazott egy olyan cégnél, ahol a főnök csak heti 300 dollárt visz hala, mert meggyőződésem, hogy egy ilyen cég rendkívül gyorsan tönkremegy. A rendőr unionnak a vezetői, akik azt képzelik, hogy a produktum megőrzése értékesebb feladat és értékesebb munka a produktum előállításánál, súlyos tévedésben vannak. A társadalom ugyanis rendkívül komplikált, összetett szervezet, s nehéz szétválasztani, hogy mik benne az elsődleges és másodlagos feladatok, de azt mégiscsak elfogadhatjuk szabályként, hogy a termelés a fontosabb, mert termelés nélkül nincs mit őrizni. Vagyis a rendőr fizetése egy normális és egészséges társadalomban semmiképpen sem haladhatja meg az átlag fizetést. Ha ezt a rendőrök másképp gondolják, nagyon nagy baj van. Nemcsak abban, hogy egy bizonyos anyagi egyensúly bomlik meg; mert még ez lenne könnyebben áthidalható. Hanem az, hogy a rendőrök úgy érzik, hogy ők kiváltságosak. És ettől őrizzen meg minden egészséges társadalmat az Isten, mert a rendőrségi kiváltság ugyanúgy biztos jele a diktatúrának, mint ahogy a diktatúra biztos jele a rendőri kiváltságnak. Amikor Toronto népe az utcára megy tüntetni hangot adva azzal, hogy a rendőrsége mellett áll, akkor a rendőrségnek is kötelessége, hogy tüntetőén a polgárok mellett álljon. A torontói rendőrség törvényesen nem sztrájkolhat. A rendőrszakszervezet vezetőinek viszont véleménye az, hogy munkalassítással, az előírások hajszálpontos betartásával ugyanolyan hatást tudnak elérni mint egy sztrájkkal. Vagyis a torontói rendőrök úgy képzelik a nemsztrájkolást, hogy sztrájkolnak, pontosabban: önkényesen törvényessé tesznek egy törvénytelenséget. De a rendőrséget éppen azért fizetjük, hogy a törvény erejét megőrizze és megakadályozza azt, ahogy a törvényt ki-ki saját szájíze szerint magyarázza. A torontói rendőr tehát csak addig érdemli meg a 24 ezer dolláros fizetést, amíg munkáját sziwel és lélekkel, legjobb képessége és legjobb szándéka szerint csinálja. Az önkényes törvénymagyarázat kiváltságokhoz vezet s egy kiváltság bármelyik oldalon van is, az szükségképpen megbontja a társadalom egyensúlyát. Annak a társadalomnak az egyensúlyát, melynek megőrzésére a rendőrséget alkalmazzák és amiért fizetik. És nem is rosszul fizetik. TORONTÓI MAGYARAJKÜ ZSIDÓK SZÖVETSÉGE Izráel állam önállóságának 32.-ik évfordulóját a hagyományos IZRAEL NAP keretében 1980 április 20-án vasárnap d.u. 4 órai kezdettel ünnepeljük a\ HOLY BLOSSOM TEMPLE dísztermében, — 1950 Bathurst St. címén. Belépődíj uzsonnával együtt személyenként $10. Stern Tibor (Sasmart) 368—4132 Jegyek elővételben rendelhetők: Menceiesz Pál (Fortuna) 364—699 GARAY MIKLÓS 789—9038 este 7 óra után Elek Pál (Orient Travel) 921—2393
