Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)
1979-08-25 / 771. szám
’‘<ir* August J >to7 P od ° o 1 r „#0*Box io34 Ke w b r U.S.A. 34 unswiokr nar iJew Jersey 7 o 39o 3 Second class mail registration No. 1373 CANADA USA Second class mail paid at F lushing N.Y. 11351. Di.No. 104970 AZ (SZAKAMERIKAI \ MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA' VOL. 18.! 771,________Árt: 50 cent AUGUST 25. 1979. Érdemtelenül, de igazságosan bukott meg Andrew Young A cikkíró tulajdonképpen akkor sem hazudna, ha a múlt hét diplomáciai botrányát a tényleges értéke alá szállítaná, azt mondva: mi van abban olyan rendkívüli, ha egy nagykövet lemond? Az Egyesült Nemzetekhez akkreditált diplomaták ugyanis tulajdonképpen csak nagykövetek, akik saját országukban semmivel sem állnak magasabb diplomáciai fokozaton, mintha mond i juk Hondurasban vagy Lagos-1 ban képviselnék saját országuk érdekeit. Andrew Young,a múlt héten állásáról lemondott amerikai ENSz megbízott, tényleges lehetőségeit tekintve másodrangú diplomatának számítható — vagy legalábbis így kellene, hogy legyen. Az ENSz összes tagállamai közül egyedül az Egyesült Államok követte el már évtizedek óta azt a hibát, hogy a New York-i tanácskozó palotába önálló politikai véleménnyel rendelkező embereket küldött. Lehet, hogy ez azzal az előnnyel jár, hogy az amerikai diplomaták jobban csillogtak, mint más nemzetbeli társaik, de ezért az USA külpolitikájának súlyos árat kellett fizetni: a véleményeltérés a Fehér Ház, a külügyminisztérium és az amerikai ENSz fómegbízott között szinte rendszeres volt. így volt ez Adlay Stevenson, Goldberg, Moynihan idejében is, az utolsó időszak csupán abban különbözött, hogy Andrew Young személyében a Carter adminisztráció egy önálló véleménnyel rendelkező, de különben teljesen tudatlan, javarosfejű és fölöslegesen nagyszájú megbízottat küldött az East River-parti tanácskozóterembe. Andrew Youngtól tehát végre megszabadult a diplomáciai világ. Ezt tulajdonképpen mindenki (legalábbis a demokratikus országok vezetői) megelégedéssel kell, hogy fogadja. Andrew Young voltfaki két évvel ezelőtt azt rótta fel Angliának, hogy faji elfogultságban szenved, de ugyanakkor dicsérte Kubát, amelyik áldásos kiegyensúlyozó hatást gyakorol Afrikára azzal, hogy megszálló és harcoló csapatokat küld oda. Young szerint az Egyesült Államokban sok száz, sót sok ezer politikai fogoly van, ugyanúgy mint a Szovjetunióban, ezzel szemben az új angliai rezsim dicséretes és demokratikus. Ha a Kreml urai Amerika-ellenes kirohanásaikat akarták igazolni, nem kellett semmi mást tenniök, mint az ENSz főmegbizott véleményét idézni. A csoda az volt, hogy az Egyesült Államok mostanáig is tűrte Young szájalását. Egy másik adminisztráció már rég kirúgta volna. Carter ezt több okból nem tette, illetőleg nem tehette. Young még atlantai képviselő korában került jó barátságba az akkori georgiai kormányzóval, s a választási kampány alatt jelentős szerepe volt a néger szavazatok biztosításában. A politikai életben minden szívességért fizetni kell. Carternak különben is szüksége volt egy néger politikusra, bizonyítva azt. hogy ó a négereket valóban egyenrangúnak tekinti. Persze erősen vitatkozni lehet azon, hogy valóban egyenrangúnak tekinti-e. A mi véleményünk szerint éppen Carter szenved faji elfogultságban. Másképp nehéz lenne elképzelni, hogy miért tart két éven keresztül valakit, aki naprólnapra bizonyítja, hogy tehetségtelen és alkalmatlan a posztra. Úgy tűnik, azt tételezte fel, hogy alkalmas fekete bőrűt az Egyesült Államokban nem tud találni — ami természetesen nem igaz. A faji egyenrangúság éppen azt jelenti, hogy négereket és fehéreket egyenlően és egyénenként bírálunk el és nem bocsátunk meg egy buta négernek azért, mert szegény néger, tehát következésképpen buta. önálló palesztin állam létrehozása. Több Európában székelő amerikai nagykövet folytatott ilyen jellegű bizalmas tárgyalásokat a palesztinekkel az elmúlt hetekben és Kreisky és Brand nagy vihart kiváltott bécsi megbeszélése Arafattal ugyancsak a State Department tudtával, sőt kezdeményezésére történt. Valószínű, hogy igaza van annak az amerikai kommentátornak, aki Young szerepét a Mission Impossible című televíziós sorozat főhőséhez hasonlítja, akinek a titkos-szolgálat főnöke minden alkalommal lelkére köti: ezt kell tenned, de ha lebuksz, ne számíts a mi segítségünkre, mi megtagadunk. Az sem valószínű, hogy területekről visszavonulnia, hogy azon a területen a palesztinek jogai lépjenek érvénybe, beleértve egy önálló állam alapítását. Ezt a kifejezést: "önálló palesztin állam" az Egyesült Államok nem fogadhatta el. Ilyen messzire nem mehetnek korábbi politikai Ígéreteik meg- !> semmisítésében. De a mai amerikai politika annyira kiszolgáltatta magát az arab olajzsarolásnak, hogy már Kuwaittal sem mernek szembeszállni és a kuwaiti küldött azt állította, hogy ők viszont nem mernek szembeszállni az országukban j; erős hatalommal rendelkező palesztinokkal. Ezért azt találták ki, hogy mindenképpen el kell!;: kerülni egy olyan szituációt, hogy az Egyesült Államok vétó-De térjünk vissza magához a lemondáshoz. Mint írtuk, ezt mindenki megelégedéssel kellene, hogy fogadja és mégsem fogadja megelégedéssel szinte senki. Az izraeli diplomáciának és az izraeli titkosszolgálatnak, amely Young bukásának közvetlen előidézője volt, mindenki hálás lehetne, s az eseményeknek mégsem örül még az izraeli diplomácia és az izraeli titkosszolgálat sem. Mert, ha igaz is, hogy épp ideje volt megszabadulni Youngtól, igaz az is amit az amerikai fekete lobby hangoztat, hogy Youngot áldozati bárányként dobták oda. Nézzük csak végig az elmúlt hét ezirányú eseményeit naprólnapra. Mindjárt meg fogjuk érteni, hogy Young lemondását korántsem az a diplomáciai baklövése idézte elő, hogy felettesei meghatalmazása nélkül bizalmas tárgyalásokat folytatott a Palesztinái Felszabaditó Szervezet New York-i megbízottjával. Lehetséges, sót valószínű, hogy Carter és Cyrus Vance valóban nem tudtak előzetesen erről a megbeszélésről, de különben ez pontosan beleillett a jelenlegi washingtoni adminisztráció diplomáciai vonalába. Időközben ugyanis köztudottá vált, hogy Carterék igenis azon fáradoznak, hogy Arafat terrorszervezetét szalonképessé manikűrözzék, s ezzel bevonják őket egy olyan béke-; tárgyalási folyamatba, amelynek végcélja — minden előzetes amerikai ígéret ellenére — egy Young bukását az idézte elő, hogy a nyilvánosság előtt hazugságon fogták. Igaz, Carter még a választási kampány során nagyhangon megígérte, hogy ha bármelyik magasrangú funkcionáriusa valótlanságot állít a közvélemény felé, az másnap akár be se menjen hivatalába. De nem ez lett volna az egyetlen meg nem tartott ígéret és a külügyminisztérium talán el is tudta volna; magyarázni, hogy különbség van aktív tárgyalás és a között, hogy a palesztinok képviselőinek véleményét meghallgatja az az amerikai diplomata, aki ebben a hónapban véletlenül éppen az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának soros elnöke is. Young bukását valóban az izraeli diplomácia és titkosszolgálat készítette elő: természetesen nem azért, mert az ó személyét tekintették fontosnak. Hanem azért, mert az egész carteri kezdeményezést, amit nemcsak Begin és kormánya, de Szadat is “károsnak és ostobának" minősített — meg kellett buktatni. Arról volt szó, hogy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsát már múlt héten összehívják, hogy ott megtárgyaljanak egy olyan Kuwait kezdeményezte javaslatot, amely a híres és hírhedt 242-es határozatot módosítja és an- j nak új értelmezést ad. Az új szövegmagyarázat szerint íz-1 raelnek úgy kell a megszállt jogával éljen a Biztonsági Tanács ülésén. Ehelyett Amerika fog benyújtani egy felvizezett javaslatot, amelynek szebb a szóhasználata, de az értelme ugyanez, az Egyesült Államoknak e javaslat elkészítéséhez időre volt szüksége, s ezért kezdeményeztek tárgyalásokat a Palesztin Felszabaditó Bizottsággal, hogy a l;; Biztonsági Tanács ülését egy héttel halasszák el. Erről tárgyalt Young a kuwaiti nagykövet magánlakásán Zehdi Labib Terzi palesztinai ENSz megfigyelővel. Az izraeli titkosszolgálat nemcsak jóelóre tudott a tervezett megbeszélésről, de utólag minden ott elhangzott szóról pontosan értesülve is- volt. Az izraeli kormány a birtokában lévő adatokat csak fokozatosan bocsátotta ki, hogy ily módon csalja Youngot kelepcébe. Számításuk jó volt Young mindig csak annyit ismert el, amennyit már rábizonyítottak, és tagadta azokat a tényeket, amiket az izraeliek csak a következő nap hoztak elő. Ily módon sikerült az ENSz nagy- i követet tökéletesen dezavuálni és Carterék nem tehettek mást, mint hogy fogcsikorgatva elfogadják Andrew Young lemondását. Ezzel az izraeli dip-! lomáciának sikerült a Biz-; tonsági Tanács számára nyilván káros határozatát már eleve1 megtorpedózni. Közben Carter külön meg-Folytatás aj. oldalon A nagyfőnök lehunyta szemét 84 éves korában múlt csütörtökön elhunyt John Diefenbaker, • Kanada volt miniszterelnöke. Szívszélhűdés végzett vele, a halál munka közben, magányosan érte. Vagyis Diefenbaker úgy halt meg, ami illett egyéniségéhez. Nem volt mellette senki, aki feljegyezte volna utolsó, maróan szatirikus megjegyzését, aki elmúlásának a kellő és kijáró pompát megadta volna. Nincs szándékunkban ironikus hangon emlékezni meg az elhunyt államférfiről. Nemcsak azért, mert az élet befejeződése nem teszi ezt indokolttá, de azért sem, mert Diefenbaker nem érdemli meg a gúnyt. De nem érdemli meg azt sem, hogy másképpen állítsuk be, mint amilyen valójában volt. A kanadai politikai életet évtizedeken keresztül az általános unalom jellemezte, a miniszter-, elnökök rendszerint szürke egyéniségű, jelentéktelen, precíz bürokraták voltak. Ebbe az álmos hangulatba robbant bele ellenállhatatlan sodrásával a saskatchewani ügyvéd, akinek különös képessége volt ahhoz, hogy maga körül minden állóvizet fel tudott kavarni, s nem volt olyan unalmas téma, olyan unalmas esemény, amit ne tudott volna érdekfeszitóvé s izgalmassá tenni. Ha a kor valamelyik nagy politikusához kívánnánk hasonlítani, úgy eszményképét, Churchill kell megemlíteni; őtőle tanulta el a politikai makacsságot, a szívósságot, s az eszmék hajthatatlanságát. Diefenbaker nemcsak a szó politikai fogalma szerint volt konzervatív, de a legjobb erkölcsi értelemben is. Megalkúvásokra képtelen, meggyőződéséért mindig harcra kész. A kanadai lapokban megjelenő, egymásnak ellentmondó gyászemlékezések nem tudnak megegyezni abban, hogy valóban nagy politikus volte, vagy csak nagyon értett a tömegek nyelvén. Az kétségtelen tény, hogy Diefenbaker népszerűsége páratlan volt, különösen miniszterelnöksége első két-három évében, majd egy-két évvel bukása után, amikor kiderült, hogy a konzervatív párt képtelen volt megtalálni azt, aki nyomdokába léphet, s aki a másik nagy párttal, a liberálisokkal szemben tényleg választási lehetőséget jelent. Miniszterelnöki évei azonban nem hozták meg azokat az eredményeket, amiket hívei, sőt ellenségei is elvártak tőle. Ez nem azt jelenti, hogy néhány jelentős ténykedéssel nem tette maradandóvá nevét. Hiszen ő volt az, aki az emberi jogok kanadai törvényeit felfrissítette, s aki valóban megindította azt a multikulturális folyamatot, mely később hivatalos kormánypolitikává vált. Külpolitikai orientációja is alapvetően helyes volt, annak ellenére, hogy hosszú időn keresztül éles harcban állt a nagy déli szomszéddal, az Egyesült Államokkal, főleg azért, mert Diefenbaker Anglia felé orientálódott — nem azért, mert a lefelé menő nagyhatalomban hitt, hanem mert a királyság intézményének volt feltétlen híve. Mikor végrendeletét felbontották, az illetékesek meglepetéssel olvasták, hogy a “főnök" részletesen kidolgozta saját temetésének legkisebb részletét is, vigyázva arra, hogy nehogy egyes kisebb fantáziával rendelkező államvezetó ne adjon meg mindent, ami ebből az alkalomból kijár. Ezen sokan elcsodálkoztak. Pedig ez tökéletesen beleillett Diefenbaker. képébe, aki olyan színes egyéniség volt és annyira gyűlölt minden álszerénységet és álszemérmet, hogy el se tudta volna képzelni, hogy ne ő legyen az, aki meghatározza milyen formájú és milyen színvonalú temetés jár ki neki. De éppen ez a kis emberi hibája hangsúlyozta ki még jobban emberi nagyságát, mert senki sem vonhatja kétségbe, hogy Kanada legszórakoztatóbb, legsokrétűbb politikusának kijárt ez a megtiszteltetés. A kanadai politikai rendszer következményeként úgy lesz valaki miniszterelnök, ihogy először megszerzi saját pártja jelentős vezetőinek támogatását, megköti a szükséges alkukat, js ezzel pártvezérré válik, s aztán vagy győz a választásokon vagy sem. Diefenbaker nem alkudozott senkivel, őt saját pártjának vezetői akarata ellenére választotta meg a kongresszus főnöknek, s utána sem érezte magát senki lekötelezettjének. De éppen ezért, elmondhatta magáról, amit kevés konzervatív ideológiájú politikus vallhat: a kisemberek ügyének volt fenntartás nélküli védelmezője, a gyengék valódi támogatója. Váratlan megválasztásának következménye Ivóit az is, hogy népszerűsége tetőfokán kezdődött meg el.sne a támadás saját pártján belül és Diefenbaker harc közben bukott el, egy pillanatig sem adva meg magát az őt támadókrtak. A pártkongresszuson kisebbségben maradt. így választották meg utódjaként Stanfieldet, majd később az ót ellenzők kezdeményezésére a jelenlegi miniszterelnököt, Clarkot. Diefenbaker ővelük sem volt hajlandó kompromisszumra, egyéni hangját, maró kritikáját velük szemben is megőrizte, de ez sem változtatott azon a tényen, hogy pártjában továbbra is feltétel nélkül elismerték. A pártvezér Stanfield, majd Clark lett, de "chief’, a főnök, mindig Diefenbaker volt és Diefenbaker maradt. 84 éves koráig, életének utolsó pillanatáig aktívan vett részt a politikai életben. Saskatchewan választóit évtizedeken keresztül megalkúvás nélkül képviselte a parlamentben és ahányszor hallatta szavát a képviselőházban, annak mindig volt nemcsak sava-borsa, de paprikája is. Lehet, hogy néha nem volt igaza, de mindig mulatságos, mindig figyelemreméltó volt. Politikai szerepének kiértékelése a jövő történelemtudósainak feladata. Színes emberi egyéniségét azonban már a kortársak is fenntartás nélkül tudták értékelni, s ezúttal nem sablon a gyászbeszédekben gyakran elhangzó mondat: Az emléke sokáig fennmarad. Hogy is van ez? Dr. Christian Barnard, a dél-afrikii szívsebész neve mindenképpen megmarad az orvostörténelemben. ő volt az első, aki szívátültetést hajtott végre. Ez a műtét azóta már általánossá vált mindenhol akadnak kiváló sebészek, akik végrehajtják, míg Barnard rheumatikus betegsége következtében egyre ritkábban nyúl a sebész-, késhez. De azért Barnard, Barnard marad. Múlt héten olvastuk, hogy Dr.Christian Barnard egy nyilatkozatában azt ajánlotta a Dél- Afrikai Köztársaság vezetőinek, hogy az állam ellenségeit öljék meg. “Más országok is megteszik — mondotta — miért ne tennénk meg mi?” S mindjárt hozzátette, hogy ö maga is hajlandó nevekkel szolgálni, akik véleménye szerint rövid úton megsemmisitendók. A Dél-Afrikai Orvos Kamara rögtön nyilatkozott, s elitélte Barnardot. “Egyetlen orvos sem azonosíthatja magát Barnarddal és ezzel a nyilatkozattal rombadöntötte sebészi karrierjét és eredményeit, hiszen Barnard megsértette a hippokráteszi esküt, amit minden orvosnak tennie kell az emberi élet védelmére.” Az utóbbi években szinte szabállyá vált a politikai életben, hogy igazságtalan ügyeket igazságtalan alapról indulva támadnak meg és sok esetiben az igazságtalanság elleni támadás még igazságtalanabb, mint maga az alapvető igazságtalanság. Dr. Barnard nyilatkozatát feltétel nélkül Folytatás az 1. oldalról
