Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)

1979-09-22 / Supplement

34. oldal MENÓRA * 1979 szeptember 22 Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boláog Újévet Kíván Dr. ANDREW MARTOSH és családja Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boláog Újévet Kíván Dr. HARASZTY DÉNES Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. HORÁK LÁSZLÓ ÉS MARY Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. SOMMERS FRANK Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. WALD RÓBERT TASNÁDY TAMÁS: — Ne haragudjatok kezdte a harátoqn —, de azt hiszem, az én történetein érdekesebb lesz. Vagy más. Mindegy. Várjatok- csak. — Kiemelt egy cigarettát a dobozból s rágyújtott. — Nehéz elkezdeni. Magamban már annyiszor elmond­tam, de az más. Magamban mindig védekeztem s úgy csoportosítottam az eseményeiket, hogy az pset rám nézve kedvezőbb legyen. Most megpróbálom úgy elmondani, ahogy volt, talán megkönnyebbü­lök tőle. Keresztbe vetette lábait s gond­dal elsimította a nadrágja szövetét. — Három éve történt. Akkor doktoráltam. Tudjátok, milyen ne­héz volt az egyetem, vékony ösz­töndíjból éltem s mégis sikerült valahogy. Orvos lettem. Csak az avatás reggelén éreztem valami fa­csaró gyomorürességet, félelmet, hogy érthetőbb legyek. De ezt a szót nem akarom elkoptatni, szük­ség lesz még rá. Emlékszem, meg­álltam az ajtóban s nem akartam elindulni. Megfogtam az ajtófát, nekidőltem s elkezdtem gondolkoz­ni. Eddig éltem, laktam, ettem az ösztöndíjból, de most ez az átko­zott diploma kirúg a világba, lohol­hatok munka után. S kezdő orvos­nak tudjátok nem könnyű. A roko­nok eldicsekednek, hogy az unoka - öccs orvos, de még fejfájással is máshoz mennek. Nem akarom nyújtania dolgot. Felavattak. Rosz­­szul aludtam s reggel a kávéházban izgatottan futottam át a lapokat. Röviden: találtam egy hirdetést, még aznap megpályáztam s az ég tudja hogyan, három nap múlva megjött a válasz. S ekkor kezdtem már érteni a dolgot. A pályázatot ugyanis az el-alhemi szeretetkór­­ház írta ki. Leverte a hamut, letette a ciga­rettát s hallgatott. Aztán benyúlt a hamutartóba, kihalászott egy gyufaszálat, elsimította a hamut s vonalakat írt bele. — Itt van El- Alhem — folytatta. — Tunisztól harminc kilométerre. Autóval ne­gyedóra, gondoltam akkor, de a fő­orvos, aki Tuniszban fogadott, már így mondta: riadóautóval ne­gyedóra. De csak sorjában. A kór­házzal való levelezésemből kitűnt, hogy az el-alhemi intézetet egy „Philomo” nevű emberbaráti szerv tartja fenn. Jól fizetnek, írták, de kemény munkát követelnek. A klí­ma elég keserves s az életet — így írták — ,,bizonyos fokig” bizony­talanná teszik a mohamedán ara­bok s a keresztény koptok közötti villongások. A szerződés, amit még Európában írtam alá, három évre szólt. A Philomo itteni embere me­legen elbeszélgetett velem, sok sze­­. rencsét kívánt, átnyújtotta az úti­költséget s még néhány ezret... s két nap múlva útnak indultam. Hadd mondjak még erről vala­mit. Visszaemlékezve rájöttem, hogy elég gyakran olvastam EI­­Alhemről rendszerint a negyedik oldalon a kisebb rendőri hírek kö­zött. A mohamedánok s a kopt ke­resztények torzsalkodása nemigen érdekelte a sajtót, de az események során több európait is megöltek. Az újságok vallási fanatizmusról írtak s a fanatizmus így nyomta­tásban szép, féligértett, távolálló szó, de amikor arra gondoltam, hogy én is oda kerülök, megresz­­kettetett. Arcokat, alakokat rajzol­tam magamban, akik megtámad­nak s eleinte játékosan, de órák múlva már kisugárzó belső képze­lettel fal mentén, vigyázó szemek­kel jártam az utcán, s emlékszem, amikor valaki hátulról meglökött, rémülten a falnak tántorodtam. Kicsit gyereknek éreztem magam, — talán veletek is megesett, hogy gyerekkorotokban, amikor valami izgalmas detektívregényt olvasta­tok, akarattal veszélyt képzeltetek magatok köré. Egyszóval bizonyta­lan érzésekkel ültem a repülőgépre. Az út jó volt, zavarmentesen ér­keztünk Tuniszba. Ott a Philomo főorvosa fogadott, két bennszülött kísérte. Elvették a csomagjaimat, autóba rakták s mindezt oly ha­mar, hogy felocsúdni nem volt időm. A kocsiban keveset beszél­tünk; a főorvos vezetett s a benn­szülöttekhez nem szóltam, egyre erősítgettem magamban, hogy nem tudnak franciául. Az út elég szeszé­lyes volt, egy kopott bazaltos hegy körül csavargóit s amint átszalad­tunk a hegy csúcsát kettészelő vá­gáson, megpillantottuk El-Alhemet. Kuszán szétszórt fehér házak, — -»Wan volt a falu, mintha eredeti­leg a hegy tetején lett volna s va­lami lejjebb lökte volna a hegyol­dalon. Elfoglalta a völgyet s mesz­­szire nyúlt a mögötti hegyek lábai között zsúfoltan, egyhangúan. A kórház a falu vagy inkább kis város hegyfelőli szélén volt. Az af­rikai épületelemekből modem euró-1 pai szemmel tervezett alkotmány oly fonákul volt tetszetős a fehér hirV/yMk között, mint európai szobákban a szerecsenszobor. Két emelete volt, a főorvos a földszint­vezetett. A két bennszülött le­tette a bőröndjeimet s én álltam tétován. Lenyúltam az egyik bő­röndért, megemeltem, arrébb tet­tem s fújtam egyet. Nem voltam fáradt, azt hiszem, ezzel azt jelzi az ember, hogy készen áll a továb­biakra, mint a mozdony, ha egy kis gőzt ereszt. A főorvos hellyel kínált, leültem s egy darabig néztük egymást. Az­tán megszólalt a főorvos. — Milyen volt az út? — Nagyon rendes — feleltem. — Igazán nem szólhatok semmit. — Igen, a BOAC rendesen szo­kott közlekedni — felelte a főor­vos. — Gyakran megy át Európá­ba? — kérdeztem. — Tíz éve nem voltam — felelte. — Hosszú idő... — mondtam. — Ne gondolja... — felelte a főorvos s összekulcsolta kezét. — Páriában már eligazítot­ták a dolgok felől? — Általánosságban — feleltem. — Másképp nem is lehet — felelte a főorvos —, itt minden más, mint Európában. — Rámnézett. Á Du­­bourondnál tanult, nem? — Nála — mondtam. — A fiata­­labbnál. — Látja, ő például azt tanította, hogy a beteggel a vizsgálat után kezet kell fogni, nehogy azt higyje, hogy holmi kísérleti állatnak tart­ja. Hát itt nem szabad kezet nyúj­tania. Már az araboknak nem — tette hozzá. Megkínált egy cigaret­tával. — Parancsol? — Köszönöm szépen. Szóval az araboknak nem szabad....? — Nem. Különben is az arabok­kal vigyázni kell. Mozgolódnak. — Felnézett. — Majd megtanulja. Az elődje is... elég jól megtanulta. Itt elhallgattunk. Néztem né­mán a főorvost s a szemem mögött rajló tömérdek gondolattól mégis úgy tűnt, hogy beszélgetünk. Egy­szerre a főorvos tapsolt. — Bo­csásson meg — mondta —, le kell feküdnöm. Abur majd elvezeti. Ezt még nem is mondtam: innét vagy tizenöt percnyire fog lakni, a hegy alatt. Mondhatom szép az a ház. Ügy öt-hat perce mentünk Jhár, amikor Abur megszólalt. — Szép háza lesz a doktor úrnak — mond­ta alig érezhető idegenséggel. — Milyen? — kérdeztem, s hamarjá­ban nem is értettem, mi legyen az, hogy szép. Annyira nem figyeltem a fehér kasbákra, hogy a „szép” szó mondhatatlan ürességet keltett bennem, nem volt mihez hasonlíta­nom. — Szép — ismételte — egy­emeletes. Az előző doktor úr is na­gyon szerette. *■— Az előző doktor? — kérdez­tem. — Igen, a Ducarat doktor. Egy pillanatra álljunk meg, igazí­tok a fogásomon. — Letette a bő­röndöket, átcserélte s közben fel­pillantott rám. — Mikor ment el a doktor? — kérdeztem. Abur el­fordította fejét, előhúzott egy rongydarabot s nagy figyelemmel az egyik bőrönd fogantyújára te­kerte. Azután felnézett. — Egy hete — felelte. — S a Ducarat dok­tor hazament Franciaországba? — kérdeztem.'— ö olasz volt — fe­lelte Abur. Felvette a csomagokat s lépett sebesen. Néhány lépés után hátra nézett. — Tessék jönni. Itt vagyunk. Bevezetett a házba. — Holnap majd jön a szolga — mondta. — Mára még nem tudtuk előterem­teni. Mit is mondjak, milyen volt a ház? Tudjátok, ha az emiber cso­magostul kerül idegen helyre, pár percet nyerhet azzal, hogy eliga­zítja a holmiját. Azalatt körül le­het nézni. De most, hogy Abur megint felkapta a bőröndjeimet s vitte nagy lobbal a szobákon át, annyira nem volt időm körülnézni, hogy szinte a falat tapogatva men­tem utána. A helyiség, ahol vég­tére letette a holmimat, közönséges orvosi szoba volt, melyet néhány színes szőttessel s egy-két sebtiben ide-odadobott párnával lakályossá igyekeztek varázsolni. Abur körbe­pillantott, mintegy ellenőrizvén, valószínűleg sajátkezű berendezé­sét, aztán megszólalt. — Ja, ezt el­felejtettem megmondani. Ha vala­ki éjjel hívná, ne tessék menni. Az a főorvos úr dolga. —■ Ne menjek? — kérdeztem. — Nem. Ne tessék menni. Az a főor­vos Úr dolga — felelte. — S ő job­ban kiismeri magát itten. Az utcá­kat is ismeri —. fejezte be s az utolsó mondatot, úgy éreztem, egy pillanatig kereste. Nem is igen mondott többet. EgyTcét szóban leína a lakást s jó éjszakát kíván­va otthagyott. Különös lelkiállapotot teremt a lámpafény. Ha a csillár ég, legfel­jebb a szomszéd szobába óckodsz átmenni, de a köbméteres fénybu­rát vető tealámpa világa olyan szo­ros köteléket teremt köréd, mint a hideg fürdőben a testedhez melege­dett réteg. Nem akarsz kilépni be­lőle s a kibújáshoz félelmetes kép­zeteket kapcsolsz. S itt, ahol Abur szavai burkolt vagy nyűt intéssel a szobáiba zártak, ez a kikászálódás még nehezebb létt volna. Alig mer­tem mozdulni, fáradtságom elszállt s nagy erővel gondolkodni kezd­tem. Nem is tudom hogyan, de eszembe jutott ai Ágra kincse, egy Conan Doyle regény. Tíz éves le­hettem, amikor olvastam, így rész­letekre nem emlékeztem, csak egy képre. Valaki ugyanilyen állapot­ban, mint én, ül egyedül s egy­szerre egy barna arc tűnik fel az ablaküveg mögött. Barna, kegyet­len, vadállati arc, bevicsorog, az ismeretlen kopog az üvegen, úgy tűnik, mindjárt beugrik s dulakod­ni kezdenek... Többre nem emlé­keztem. Bámultam az ablakot s tudjátok, milyen egy ablak, ha kint sötét van. Ha centit is mozdí­tod a fejed, már más ámyakat­­fényeket látsz benne s ez a rendet­lenség arra késztet, hogy valamit összerakj a vonalakból. Így néz­tem az ablakot. A szemközti házak sötétek voltak, csak a látótér szé­lén lopakodott be egy szemernyi világosság. Kit hiszem, ez a fény hozta elém egy kereszteződés ké­pét. Ez volt az egy hely, amit út­közben egy pillanatnyi éberséggel megnéztem. Félúton értük el azt az utcát, amely El-Alhem völgyi ré­széhez vezet. Egyenes utca, lám­pában, sötét, de egyhelyütt vala­mi fény szűrődött. S ott néhány burnuszos alakot láttam motoszol­­ni. Kószáltak a fal mellett, el-el­­tűntek s újra előbukkantak. Ezzel indult a képzeletem. Utána meg­bökött belülről a szó: gyilkosság. Ott a kereszteződésnél a hosszú utcában. Ott megyek — képzeltem — leszegett fejjel, lábaimat, lépé­seimet figyelve, kicsit fázom, mert borzongat a köd s egyszerre felné­zek egy ablakra. Az ablak mögül egy barna arc tűnik elő. Bentről egy vad barna arc. Megállók, nem tudok tovább menni, érzem, hogy kötelet készülnek a lábaimra dob­ni... de csak bámulom a barna ar­cot, aminek nincs teste, nyaka semmi s ekkor egy hosszú, begör­bített ujj kerül az arc mellé s meg­kopogtatja az üveget. Eddig jutot­tam. Isméit eszembe ugrott a barna arc az Ágra kincséből, majd az ut­cára képzelt mása. Felnéztem a körtébe s a fény ugyanily kusza ké­pet kápráztatott a szemembe.. Fázni kezdtem, ránduló bőröm, mintha testemtől igyekezett volna elszakadni s mégis egyetlen mozdu­latom az volt, hogy visszavetettem szememet az ablakra. S egy barna arc volt az ablak mögött. Már úgy éreztem, hogy mereven lefordulok a székről, ami­kor egy barna ujj került az arc mellé s rákopogott az üvegre. Hát­ra dőltem ekkor, kezeim a szék támlájáig visszakoztak, szédültem s vártam, hogy peregve, csavarod­va lekerülök a földre. Az ujj megint kopogott. Feláll­tam. Ügy tűnt: mágnesesek a falak, a tárgyak s vetélkednek, melyikük rántson magához. Ám valahogy ki­kerültem a szobaajtón. Az utat a kapuig nem tudom, hogyan tettem meg, lassan, vagy szaladva, akkor úgy kavargóit bennem a gondolat, hogy az időérzékem is összekuszáló­­dott tőle. Nem láttam az ellensé­get — így neveztem akkor a bar­nát magamban —, nem tudtam, hol áll s átfutott rajtam: mi lenne, ha kivágnám a kaput, nagyot kiál­tanék s futnék eszeveszetten az ut­cákon végig... vajon elgáncsol-e a kapunál vagy megüt, amint kilé­pek? Ez járt bennem, — az ajtó előtt nekidőltem a falnak, megpró­báltam kilesni, de nem láttam a barnát, majd egy hirtelen mozdu­lattal kitártam az ajtót. Nem állt előtte senki. Egy másodpercre el akartam hitetni magammal, hogy Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. LAZAROVITS ISTVÁN ÉS ZSUZSA az érzékeim csalódtak, nem volt kint senki, de a kezeim súlytalanná bé­nultak. Álltam az ajtóban, alig láttam, szemeimben még a benti fény káprázott. S ekkor megszólalt az ellenség. — Kérem jönni. — Odafordul­tam. Az ellenség magas, buggyant szemhéjú, amolyan harmincas férfi volt, ekkor bukkant elő a ház sar­ka mögül. Néztem rá, közben meg­fordult bennem, hogy még becsap­hatnám az ajtót, még elszaladhat­nék, de az arab tovább beszélt. — Kérem jönni. Beteg lenni asz­­szony. — Hallgattam, az arab is. A levegő közöttünk lomha mozgás­sal csomósodni látszott, mint vil­lamos térben a pára. Az arab meg­mozdult, jobb könyökét a falnak nyomta s tenyerébe hajtotta fejét, -r- Meleg nagyon — folytatta. — Trés chaude. — Lépett egyet. Kiej­tése, mely Abunéhoz képest rette­netes volt, eszemre lebbentette Abur szavait s azok értelmét egy­értelműen fenyegetővé tette. Lé­pett felém. Könyökét elhúzta a .faltól s mint a vak, ha egyenesen akar járni, ujjahegyét húzta csak a mészen. Néma voltam, de emléke­zetemben egy induló harsogott, a Medranóé s az arabot úgy láttam, mint a cirkusz szökellő artistáit, akiket a levegő vezet. ,,Ugrik” — gondoltam s egy szusszantással ki­böktem: — Várjon! — Az ellenség megállt. Hátát a falnak vetette, egyik lába behajlott, s talpa fel­csúszott a falra. Leszegte fejét, az­tán átszólt a vállam fölött: — Jönni! Csak ennyit mondott, azt hi­szem, ezért indultam el vele, — az egy szó, mint valami parancs, úgy hangzott. — Mindjárt — mond­tam. — Csak a táskámért megyek. — Befordultam az ajtón. Az első két lépést lassan tettem meg, tar­tásom súlytalannak hitte magát, — a harmadik lépés után jöttem rá, hogy azért van ez, mert kövön járok s a padló időmérő nyikorgása nem válaszol. Aztán a cipőm csi­­kordult egyet s a hang megfutta­tott. Szaladtam a szobámig köny­­nyen, mondhatom megkönnyebbül­ten,-----féltem, igaz, de éreztem, hogy ha baj is van, itt van s raj­' tam múlik, hogy mi lesz. Szinte örültem s csak akkor lanyhultam el, amint ismét befont a lámpa­fény. A lendülettel még felkaptam a táskát, de utána elmélázva, rogy­­gyant tagokkal megálltam a szoba közepén. Langy meleg járt ben­nem, kényelmesen tekergő áram­ban, mint szivatlan szivarban a füst. Aztán, amint az ablakra pil­lantottam s nem láttam a barna arcot mögötte, majd visszasüpped­tem a karosszékbe. De ekkor hideg lebbent a bokámra, felfutott raj­tam a bizsergés s rádöbbentem, hogy az ajtó nyitva van. Hónom alá vágtam a táskát, megfordul­tam s rohantam ki a szobából ki­­düllesztett mellel, várva, hogy a folyosón az arabba ütközők. A fé­lig tárt ajtószárnyat billenve kike­rültem, közben elkaptam a külső kilincset s kidobbanva berántot­tam az ajtót. Az arab ezalatt elmozdult a fal­tól s az ajtó előtt állt vagy három lépésnyire. Jöttömre lazán megha­jolt, táskámra nézett s csendes rö­vidséggel mondta: — Menni! Mellém lépett. Lassan mentünk, én átkaroltam, a nehéz orvosi tás­kát, mint valami kisgyereket s le­sütött szemmel figyeltem az alat­tunk baktató kövezetei. A sarok­nál a barna megállt, majd néhány lépést előre szaladt, körülnézett s hívón rámnézve bevárt. Szedtem a lábam, szinte türelmetlenül léptem s pár lépés után vettem csak észre, hogy a barna láthatóan erre várt: akkor indult csak el újra, amikor mögém került. Leengedtem a tás­kát, visszafordultam, ránéztem, de nem akart sietni, mihelyst megáll­tam, ő is megállt. — Menni! — is­mételte s az üres sikátorban fur­csán szemerkélt a hangja. Végig­szaladt a tekintetem az utcán. Elő­ször a medrén: hepe-hupák, néhol kő, néhol csak föld, tócsák s ben­nük gyenge, elterült fények, me­megállni, de ugyanakkor a vissz­hangként ható zaj is megszűnt mögöttem: lefékezett az arab is. Annyira a hátamban tudtam a bar­nát, hogy a lapockáim összerándul­­tak tőle. Jött mögöttem, s hamaro­san a második lábcsattogás gyen­güléséből megtudtam, hogy lépé­seit az enyémekhez igazítja. Mentünk tovább. Ekkor már fél­tem. Gondolataim melegen pereg­tek, Abur szavai, a keresett ma­gyarázatok, a főorvos sokat sejtető beszéde s a rendőri hírek, melyeket e pillanatban — így éreztem — szóról szóra tudtam volna idézni. Próbáltam is szólni, — ekkor vet­tem észre, hogy az újságszövegeket nem tudom, csak motoznak ben­nem, s átreszketett rajtam a néma­ság rémülete. Tíz perce járhattunk már, ami­kor egy kereszteződéshez értünk. Az utca, amin idáig jöttünk, töl­­cséresen elveszett, házai a kereszte­zés után egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem zsákutcává szorultak. Az arab ekkor iramba fogta lép­tét, valahogy csúszva, sikolva elém került, átkémlelt a keresztutcába s megállt. Vagy három lépésnyire előttem. Mégegyszer behajolt a ház sarka mellett az utcába s halkan füttyentett. Mellé léptem. Az arab belémkarolt s szótagolva súgta: — Menni! Ez már a hegy alatt volt. Befor­dultunk a könyökutcába s a gyér, nem tudhatni, honnét szivárgó fényben három alakot láttam moz­dulni. Egy ablak alatt álltak, az arab füttyére szétosontak a házfa­lak mentén s belepárologtak oly színtelenül a homályba, mint a falakról szökött árnyak. Próbáltam megállni, de nem le­hetett, magam sem akartam talán. S az arab kivonta karját az enyém­ből s így szólt: — Itt bemenni. Egy szennyes kasba előtt álltunk, kapualjában sűrű tömeg volt a sö­tét, csak egyhelyütt, talán a for­dulóban szalagzott rajta át egy gyenge fénycsík. Beléptem. Bőröm feszült, sorra nyíló patakokban csurrant rajta a víz. Tétováztam, lábaim alatt nyá­las, ragadósan süppedt a talaj, az­tán kőre léptem, de ez már a fény alatt volt. A világosság a feljáróból szürem- Iett, ahogy akkor láttam, a feljáró piszkos, korhadt falépc9ő volt, amúgy állásnyi pihenőben végző­dött s mögötte egy ajtó vonalai de­rengtek. Felléptem az első lépcsőfokra, aztán a másodikra: ekűoor indult meg az arab. Keservesen nyivázott alattunk a deszka, a falakon ré­mülten szökellt a mécses fénye­­ámya s bennem, tántorogva hányó­dott a félelem. Nekidőltem a fal­nak s a nyirok s a nyekergés ellö­kött. Tovább léptem. Elhúztam a szemem az ajtó feletti mécs fénye elől, másként is úgy éreztem, hogy a sötétségbe hullok. S már felér­tem, az utolsó fokon voltam, ami­kor az egyik lábam megcsúszott s három lépcsőt visszahököltem. Ne­­kisurlódtaim a falnak, felnéztem: az arab egy lépcsőfokkal feljebb állt. Rámeredtem, arcát oly opálos­­nak láttam, mintha üveg mögött lett volna s lassan, következetesen megindultak bennem a szobám,beli fantáziák. Valami lehúzott, szeret­tem volna belesüppedni a falba, — ekkor az arab kissé legödbítette a hátát s felém hajolt. A keze moz­dult, de ezt már csak sejtettem: félig elfordultam s az arcába vág­tam. Megingott, láttam, hogy szemei kitárulnak s alóluk valami sötétség buggyan, aztán az arab leguggolt, belém nézett s felugorva megütött. Alig éreztem, vártam egy szussza­­nást, lendületet vettem, belegu­­bancolódtam a burnuszába, de ki­keveredtem belőle, s táákám ke­mény, fémélével homlokon ütöt­tem. Az arab teste megbillent, bezu­hant az ajtóin, döngve kivágta, én térdre estém s utána meredtem. lyek nem tudhatni, honnét teleped­tek a vizükbe, aztán a házakon: szürkésfehér mállott kockák, me­lyekből éles illatokát s cikázva futó hangokat szív a szél, ha fúj­­jant. Majd megpróbáltam újra Bűzös, nyomort lyuk ■íV tárult elém. Az egyik sarokban, korhadt szalmán, rongyok, papírok alatt, szétterült, kezekkel ott nyöszörgött egy asszony. Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. MEZEI ANDREW Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. SYRTASH PÉTER

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom