Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)

1979-10-13 / 757. (777.) szám

9. oldal 1979 október 13. * MENÓRA Szombati Sándor California! levele;: A TONY-k MEG A ROGER-k Mintha óriási rovarok volnának és szívnák a föld vérét. Olyanok ezek a petró­leumlámpák. Éjjel-nappal működnek, minden mozdulatuk pénzt hoz a föld tulajdonosá­nak. Furcsa látvány ez a csen­desóceáni part selymes; homokján, szemben a csodá­latosan, lenyűgözően hatalmas tengerrel. A házak régiek és ko­pottak, valaha elegáns üdülő­hely lehetett errefelé, most nagyrészt öregeket látni, mun­­kátlan, unatkozó véneket, asszonyokat főleg és kisebb számban férfiakat. A padokon ülve sütkéreznek, ki könyvet tart a kezében, ki horgol. Némely pádon sakk-játékkal ütik agyon az időt, amely még megmaradt. Engem elszomorít a látvány: ittéló barátom nem osztja érzésemet. A környéken számos aggokháza: a fiatalok ide küldik terhűkké vált szüleiket, így szabadulnak meg tólük. Vasárnaponként meg­látogatják őket, — ha nincs sür­gősebb tennivalójuk. Ezzel az ügy a. legjobb lelkiismerettel el van intézve. így látom én. Bará­tom pedig úgy véli, hogy az öregek jól érzik magukat hoz­zájuk illő társaságban, azt tehet­nek, amit akarnak, semmiben nincs hiányuk. Boldogak, gon­dolja. Én meg úgy látom, hogy ide küldték ókét, hogy ne legyenek útban. Egyetlen feladatuk: várni a halált. Venice környékén járunk, amely nevét Velencétől örökölte. Valaha egy bolond milliomos arról álmodott hogy itt rekonstruálja a világcsodája észak-olasz várost.Színpadi dísz­leteknek beillő faházakat épít­tetett, olyanfajtákat amelyeket fegyszer, európai kirándulása ‘sjörán látott és amelyeket emlék­ként kodakjában magával hozta. A kísérlet nem sikerült, az épületek, árkádok elkoptak, lemállott róluk a vakolat és a meztelen oszlopokon színes ceruzafeliratok árulkodnak arról hogy Patty szerelmes Jóéba. Arról is értesülünk, hogy nem messze a tengerparttól csinos, tiszta bútorozott szoba jutányos áron és előre való fizetés ellenében azonnal kiadó. A régiségüzlet kirakatában nemcsak a közeli Hollywood sztárjainak villáit látni levelező­lapokon, — tizenöt cent darabja, a színeseké húsz — hanem a kaliforniai humor egész sor mintáját is. Húsz centért könyvfedél nagyságú kartonlapokat árulnak, ame­lyeknek nyilvánvaló célja, hogy üveglap mögött lakószobák, irodák falait díszítsék. Néhány megjegyzés: “A megszorult barát: szörnyű kellemetlenség." "ön kimondottan ama émberek fajtájához tartozik, akiket a kávé idegessé tesz." "Nem tudom, mit kezdenék maga nélkül, de meg fogom tudni." "Ne is próbáljon tényekkel meggyőzni, véleményem kia­lakult." “Nem panaszkodni a­­káoszra, amelyben élünk, hasz­not húzok belőle.” A virsliárus fagylaltja a leg­jobb a vidéken. Legalábbis ezt mondja barátom, aki vala­hányszor erre jár, mindig vásárol nála nyalnivalót. Miközben a banánízű édességet fogyasztja, észreveszi, hogy a szomszédos boltot bezárták. Az üzlethelyiség kiadó. A redőny­­lehúzás előtt egyház volt ott. "Fred Walker Egyháza". — Ha újra kezdhetném — mondja barátom —. ha új be­vándorló volnék, csak vallás­­alapítói pályára mennék. Ez a legjobb üzlet. Kevés tóke kell hozzá: néhány szék, egy asztal és pár kép a falon... — Látod. Fred Walker is( tönkrement... — vetem ellen. — Ismerem. Rosszul csinálta. Mint minden üzleti vállalkozás­­náhérteni kell a bussiness-t.ónem értette. Az ilyen ember akár­mihez kezdjen is, biztosan csődbe jut... Azután elmondta a los­­angelesi francia cukrász esetét. Felesége nála volt kiszolgálónő, első kézből kapta tehát infor­mációit. A frissen bevándorolt süteménykészítő nemcsak a párizsi cukrászat remekeit árulja, hanem saját vallása tanait is. Állítólag valahol Grenoble tájékán él a "meg­váltó", — tetőfedői mesterséget, folytat — aki köré új hitet köl­tött. Minden szerda este üzlet­zárás után, tartja "istentiszte­leteit". Van már körülbelül száz hive, nagyrészt nők. Minden alkalmazottját kötelezi arra, hogy belépjen az új egyházba és vállalja az ezzel járó erkölcsi és anyagi kötelezettségeket. "Be­szervezi" őket. Barátom fele­sége, aki hivő katolikus, sokáid odázta a dolgot, míg végül kije­lentette, hogy vallási szükség­letei ez idő szerint fedezve van­nak, ő beéri azzal az Istennel, akit gyerekkorában megismert és nem hajlandó elhagyni, akár egy kiszolgálónói állásért sem. Aznap este, átkok között el kellett hagynia munkáját. így ♦lett Yvonne munkanélküli és vallásának mártirja. Most női ruhákat igazit, javit és kétszer annyit keres, mint a cukrász­dában, ha nem is kevesebb fáradsággal. Voltaképpen nem sétálni jöt­tünk ebbe a rosszul sikerült városutánzatba, hanem azért, hogy rábukkanjunk Rogerra, barátom fiára, aki három nap óta nem ment haza. A fiú húsz éves és nincs semmiféle foglal­kozása, amióta egyszer és min­denkorra abbahagyta egyetemi tanulmányait, — hat hónapig bírta, ez volt a leghosszabb idő, amit egy helyen töltött, amióta szüleivel kivándorolt Euró­pából. A 'köfeli-vurstliba mért­­tünk most, ahol Roger állítólag állást talált: felvigyázó és taka­rító munkát végez az egyik kör- • hintánál. Legalábbis ezt mondta szüleinek. Hogy az álláshoz mint jutott, az logikusnak látszott: Venice egyes utcái a környék Saint Germain des Pree-jének számí­tanak, erre , laknak többnyire Los Angeles zenészei, festői, írói. Valójában csakis azok. akiknek "még" nem sikerült. Bizonyos kocsmák tele vannak mindenféle bőrszínű, szakállas, vagy rosszul borotvált bohé­mokkal, akik sörivás közben arról álmodoznak, hol tudnák a legközelebbi ötdollárost meg­szerezni. Nadrágba öltözött, jó­növésű, szép fogú, de nem éppen kimosakodott lányok tár­saságában töltik idejüket. Az egyik nő úgy kötötte hátra cse­csemőjét, mint azt az indiá­noknál láttam. A gyerek anyja lapockájára hajtva fejét, mélyen aludt, sem a füst, sem a zaj nem zavarták. Barátom az egyik kocsmába nézve ismerős után keresett, már ennyivel is beérte volna egyelőre. Nyugtalan volt: eddig nem fordult még elő, hogy fia három napon keresztül ne jelentkezett volna. Roger min­dig szorgalmasan hazajárt enni és aludni, s mivel anyja kény­szerítette rá, ruhát, fehérneműt váltani. Ruhát főként azért, mert nem egyszer fordult elő, hogy a fiú nem a saját hol­mijaiban tért haza éjnek idején, vagy világos reggel és igen gyakran cipő nélkül. Hiába fag­gatta barátom, sohasem tudott rájönni, miképpen történt a ruhacsere és hogy hova lett fia lábáról a cipó. De a kocsmákban senkit sem talált, aki fiáról felvilágosítást adott volna. Lehet, hogy való­ban senki sem látta, való­színűbb, hogy "kari szoli­daritás", a szülőkkel szembeni gyűlölet tartotta vissza őket, hogy bármit is mondjanak. — Sétáljunk a tengerparton — indítványozta barátom —. amig találok valakit, aki beszél. Talált is. Két néger fiatalem­ber volt, akik már messziről integetve, barátságos mosollyal közeledtek. Az egyik remek jazz-zongorista, világosított fel barátom, a másik költő. Tőlem' biztosan nem fognak pénzt kérni, mert tudják, hogy ilyesmi nálam nem található, de téged halálbiztosan "levágnak". — tette hozzá. A két fiú azonban nem beszélt pénzről.Vidámak voltak, feltűnően vidámak és szemük úgy csillogott, mint azoké, akik ittak. Vagy másként? Furcsák voltak, túláradt rajtuk a bol­dogság. — Dolgoztatok? — kérdezte barátom. — Fenét — válaszolta az egyik —, ki bajuszt hordott. — Mit csináltatok? — Fontos elfoglaltságunk van: teszünk a világra és annak összes lakosaira, főként a pol­gárokra. A tisztes amerikai pol­gárokra... Aztán egy saját költeményét kezdte idézni, amelyben arról volt szó, hogy egy légy rászállt , áz .oroszlánra és addig piszkál­gatta, idegesítette, mig az ál­latok királya belebolondult. — Gyönyörű — mondotta a zongorista, őszinte rajongással. — Cross zseni. Európába kellene mennie, ott meg­becsülnék. ők sem tudtak semmit Rogerról, viszont elárulták, hogy Tony, Roger barátja, az egyik benzinállomáson kocsit mos, ha Santa Monica irá­nyában megyünk, nem lesz nehéz megtalálni. Tony bizo­nyára tudja, hol lehet barátját megtalálni. Tony valóban ott volt a har­madik benzinállomásnál, de már nem mosott kocsit, hanem a főnökre várt, akitől fizetését "TWITett rrféékápnia. Aznap reggél állt munkába, de délutánra az elómunkás kirúgta, mert látta, hogy nem figyel oda és még arra sem alkalmas, hogy a zuhany alól kikerülő kocsit ren­desen letörölje. — Éhes vagyok — mondta ezután — és addig nem ehetem, amíg meg nem kapom a pénzt a boss-tól. — A szemközti faliórára nézett. — Három és fél órája ülök itt... A szomszédos "gyógy­szertárba” mentünk, ahol kávét és pulykás szendvicset rendel­tünk. Tony megnyugtatta barátomat, hogy semmi baja nem esett fiának, bizonyára valami növel szórakozik, az nem hagyja elmenni. Hogy merre lehetne rábukkanni, azt persze ó sem tudná megmon­dani. Való igaz, hogy Roger a körhintánál takarított, de ezt csak szombat és vasárnap, mert hétközben a vurstli zárva van. Ma, szerdán, hiába is mennénk oda. Most jutott csak eszembe: miért nem a vurstliban kezdtük a keresést? Barátom vállat vont. Sejtette, hogy fia nem dolgozik és hogy az egész mögött hazug­ság húzódik meg. Ismeri Rogert. Tony hosszúarcú, értelmes szemű, magasra nőtt fiú volt és amikor megtudta, hogy Euró­pából jövök, áradozni kezdett az öreg kontinensről, ahova gyerekkora óta vágyik. A fran­cia irodalmat eredetiben olvassa, ha nem is mer beszélni, mert fél, hogy rosszul ejti ki a szavakat és nem akar nevet­ségessé lenni. Viszont a nagy­apja, aki Oroszországból szár­mazott ide, kitűnően beszél franciául és bizonyára boldog volna, ha elvinne engem hozzá. Az öregúr gyakran jár fele­ségével Párizsba, tavaly is ott volt. — Tony, maga mi^rt mos kocsit? i— kérdeztem. — Nem mosokr-csak- próbál­tam. Mint látja, négy órai működés után kdobtak, pedig szükségük van emberre — vála­szolta és hogy további, bizo­nyára kínos kérdéseimet elkerülje, legutóbbi olvas­mányairól beszélt, a regé­nyekről, amelyeket nagyapja hozott magával. — Holnap délután ráér? — kérdezte. — Igen, szabad vagyok — feleltem. Elment telefonálni, miközben tovább ette a szendvicset. — Igen érdekes ember a nagyapa — mondta barátom. — Nem bánod meg, ha el mégy hozzá. — Miből él Tony? — Az “ősből”, ő tartja el, feleségestől. — Ilyen fiatal és máris nős? — csodálkoztam. — Húsz éves, nem olyan fiatal. Láthatsz tizennyolc éves családapákat is, ha kedved van rá. Hónuk alatt cipelik a gyere­küket... — Ha a nagypapa ad pénzt, akkor miért mos kocsit a fiú? — Bizonyára elitták a pénzt a hónap első napjaiban. Tony visszatért: a nagyszülők megtisztetetésnek veszik, ha másnap náluk uzsonnázom. Három órára értem jön Dee Ann-nel, féleségével és együtt hajtunk majd Brentwoodba. Egyedül nehezen találnék a házra, amelyet kívülről teljesen eltakarnak a fák és a növényzet. — A nagypapája nem lehet szegény ember, ha ott lakik... — mondtam. — Valóban nem az — hagyta helyben Tony, anélkül, hogy valamit is hozzá tett volna, s még egy pulykás szend­vicset rendelt. — Kutyaéhes vagyok, ma még nem ettem semmit — Nevetve, öngúnnyal tette hozzá: — Még kávénk sem volt ma reggel... Remélem, hogy Dee Ann elment barát­nőjéhez, akinél gyakran vendé­geskedik. De az is lehet hogy még alszik. , Olyaa mint egy medve. Képes három-négy napot aludni egyfolytában, anélkül, hogy a gyomra fel­keltené... Még az sem veri fel teljesen álmából, ha szerel­meskedem vele. Pedig azt még jobban szeret, mint aludni. Ami nem kis szó... Tony visszament a benzin­állomásra, mi pedig tovább­­álltunk. Barátom nemsokára feladta a kilátástalan keresést és miközben hazakisértem, azokról a fiatalokról beszélt, akik sehol sem találják a helyüket. Boldog­talanok. ambiciónélküliek, min­den cél nélkül kóvályognak a világban, mint akiket fejbe­­kólintottak.^Minden^esélyük megvan: a nagy és gazdag Amerika valóságos Éden kertje azoknak, akik dolgozni akarnak és főleg a fiataloknak. Azokkal, akik nem tudnak vagy nem akarnak bekapcsolódni a ter­melés rendjébe, mit sem tud a társadalom kezdeni. Kény­szeríteni nem tudja őket nincs is rá módja: szabad országban nem ismerik a munkaszolgá­latot. A rendőrségnek és bíró­ságoknak sok dolguk -van velük és általában igen emberségesen kezelik őket, valami titkos vírus áldozataiként. Az ó fiának is volt már dolga a rendőrséggel, vallotta be kissé szégyenkezve, egyszer részegen nekiment egy fának és majd­nem elgázolt egy újságkihordó fiút. Vasárnap reggel volt, akkor zúzta össze apja Old’s­­mobil-jét, amelyért még más­fél évig kellett a részleteket törlesztenie. Arra a kérdésemre, hogy más üggyel kapcsolatban nem gyűlt-e meg a baja a ható­ságokkal, barátom határozottan nem-mel válaszolt, majd hosszabb szünet után hozzá­tette, hogy erről talán majd egy­szer még beszélgetünk. Másnap pontosan három órakor megállt a ház előtt Tony kocsija. Pontossága, őszintén szólva meglepett, de nem szóltam róla. Felesége, Dee Ann talán húsz éves sem lehetett, magas volt és sovány, jó­formájú, mintha gyárilag elő­állított példánya lenne annak a csinos amerikai lánynak, akiről regények és folyóiratok állan­dóan beszélnek. A bemutat­kozásnál cigaretta volt a szá­jában és utána is mindig. Amikor útközben ki­nyitotta kézitáskáját, négy csomag cigarettát láttam benne. Gondos nő, nem megy el hazul­ról cigarettatartalék nélkül, gon­doltam. Azzal kezdte a beszél­getést, hogy kivételesen szép az idő, bár ezt már bizonyára észrevettem. Itt mindig süt a nap, csak télen esik egy kicsit az eső. Aztán arról érdeklődött, hogy miként tetszik nekem Amerika? ó Európába vágyik, amelyről olyan sokat hallott, vagy máshova. Bárhova: máshova. De Tony nem rendel­kezik elég pénzzel, tette hozzá szomorúan. Az "ős" nehezen válik meg a dollártól. Ki kell várni... ó sem él örökké. Az "őst" barnára sülten, kitűnő testi és lelki kondícióban találtam. Hatvan éves lehetett, vagy valamivel kevesebb, egyál­talán nem tette rám azt a be­nyomást, mintha egyhamar el akarna patkolni, hogy<vagyonát mielőbb a fiatalokra hagyja. Oroszországból származott ide, apró gyerek korában, még jóval a forradalom előtt. Egyetlen fia, aki ugyancsak gépészmérnök volt, mint apja, a japánok elleni dzsungelháborúban halt hősi halált, menye Mexicóban ment férjhez és így ó nevelte fel egyetlen unokáját, mesélte, miközben kettesben sétáltunk a kertben. Aztán megmutatta a házat belülről. Büszke volt rá, maga tervezte. A könyvtárszoba négy falát könyvek takarták, a nappaliét a múltszázadbeli mes­terek művei. Az uzsonnát néger lány szol­gálta fel. A házigazda bocsá­natot kért felesége nevében, akinek halaszthatatlan ran­devúja volt a fogorvosnál, de reméli, hogy megérkezik, még mielőtt elhagynám a házat. A kávézás közben feltűnt, hogy Dee Ann soha nem szólt apósához, s ha tehette, férje kezét fogta, mintha attól félne, hogy minden percben elszakít­hatják tőle élettársát. Sütemé­­nyezés közben is cigarettázott, ami látszólag is zavarta a házi­gazdát. aki persze nem szólt erről. A beszélgetés Európáról és főként Franciaországról folyt, a francia irodalomról és a télről. * > Vendéglátó gazdám az örökös tavasz hazájából a télbe vágyott, az európai hóba, fagyba. Rend- j szerint december közepén! hagyja el feleségével Kaliforniát és elrepül az öreg kontinensre — fázni. “Nincs is annál szebb dolog az életben, mint amikor csíp a hideg és az ember lába alatt ropog a hó..." — lel­kesedett. Beesteledett és mivel a házi­asszony nem érkezett meg, menni készültem. Már mind a négyen álltunk, amikor az “ős” unokájához fordult: — Tony, a nagymamád kiké­szített neked egy inget... mindjárt lehozom... A fiú fülig pirult és valamit dadogott, miközben erősen fogta felesége kezét, mint aki valami kínos tettől vissza akarja tartani. De hiába szorította a fiatalasszony kezét, az düh­rohamot kapott, üvöltözni kez­dett: — Mit törődik maga a férjem ingével? Mi köze hozzá?! Vendéglátóm visszahökölt és bocsánat kérőén nézett rám. Dee Ann azonban tovább üvöl­tözött: — A maga felesége teszi tönkre az életünket! Nem akarja tudomásul venni, hogy Tony nős! Én nem létezek, ugye? Leszedi Tonyról az inget, hogy mutassa neki: csakis ő gondoskodik róla... Mintha Tony mindig piszkos ingben járna! — Most sem tiszta az inge! — vágta vissza a férfi, anélkül, hogy a nőre nézett volna. — Amióta akaratunk ellenére megnősült, olyan, mint egy csa­vargó! Tony kituszkolta a feleségét a szobából, miközben nagy­­nehezen felszedte a Dee Ann ujjai közül a szőnyegre esett cigarettát. A házigazdám holt­­sápadtan, remegve nézett maga elé, én pedig nem tudtam, mitévő legyek. — Hagyja elmenni őket... — mondta a férfi csendesen. — Majd én hazaviszem... Aztán, amikor hallottuk, hogy,a fiatalok autója elindult és egy­szerre csönd lett, elnézést kért a botrányért, amelyért, mint mondotta ó a felelős. Nem kel­lett volna vendég jelenlétében Tony ingjéról beszélnie. — A fiú nehéz követ kötött önmaga nyakába, amikor ezt a nőt elvette — tette hozzá magyarázóan. — nem akarok magának részleteket mesélni. Talán sajátmaga is kitalálja őket... Miközben hazavitt meg kel­lett ígérnem, hogy egy hét múlva ismételten ellátogatok hozzájuk, mondjuk, csütörtök délután, ez az a nap, amikor ál­talában vendéget szoktak látni házukban. Nem tettem hatá­rozott ígéretet, mivel nem tud­tam biztosan, hogy szabad leszek-e? Addig még tele­fonálunk egymással — tettem hozzá. N Hosszú ideig szótlanul ül­tünk egymás mellett. Az volt az érzésem, hogy a férfi mondani akar valamit, de nem tudja, hoqan kezdjen hozzá. Már Westwoodban lakásom közelében voltunk, amikor megszólalt: — Minden baj onnan ered, Tonyt gyűlöli az anyja és nem akar tudni róla... — A saját anyja? — csodál­koztam. — És miért? — Mert valóságos tükörképe boldogult fiamnak, Borisz — igy hívták a fiamat — sem halt volna meg a háborúban, ha nem a felesége... — Nem értem... — mond­tam. — Nem is értheti. Hosszú és borzalmas história ez. Majd a jövő héten elmesélem. A lényeg az, hogy ha Tonyt nem gyűlöl­né annyira az anyja, a fiú nem vette volna el Dee Annt, ezt » — Legyintett. — Miért gyűlölte az anyja a férjét? — Hosszú história — sóhaj­tott a férfi. — Jennifer kiszol­­gálónó volt az egyetemi menzán és akkor hagyta abba az ágyról­­ágyra járást, amikor Borisszái viszonyt kezdett. Állítólag bele­szeretett. Szerintem: a mil­liomos férjet látta benne. Borisz elég naiv volt... és amikor a nő gyereket várt tőle, elvette... Néhány hónap múlva belátta őrültségét és válni akart, de Jen­nifer nem volt erre hajlandó. Hiába próbált meg á fiam min­dent, nem akarta visszaadni szabadságát... — Beszélt ön valaha az asszonnyal? — kérdeztem. — Csak a fiam halála után, amikor elhozta hozzánk Tonyt. hogy örökre otthagyja nálunk. Azt mondta, hogy mindig gyű­lölni fogja drága halottamat. Mert megalázta. "Taposott rám" — sivította hisztérikusan. — Értem. — Dehogy érti! — csattant fel. — Ha érdekli, legközelebb mesélek részleteket. Hajmeresz­­töek... A részleteket sohasem tud­tam meg. Három nappal később, vasárnap reggel tele­fonált barátom. Két híre van számomra, mondta. A jóval kezdi. Roger megkerült, hajnal­ban bekopogott az ablakon és azóta alszik. Nem mondta meg, hogy hol volt ennyi ideig, de ez nem is fontos, a lényeg az, hogy megjött. A másik hír sokkal szo­morúbb: szombaton hajnalban a tengerparton, a szemetesládák között holtan találták Tonyt. Fel volt öltözve, csak éppen cipő és harisnya nem volt rajta Abból a Tényből, hogy lába tiszta volt, a rendőrség azt a következtetést vonta le, hogy - holttestét odavitték... A halál oka minden bizonnyal egy nagy dózis kábítószer, amelyet vagy önmaga, vagy más a combjába »fecskendezett. * -LESLIE A. BECK LL.L. ügyvéd 10 Rue St. Jaques (St.James St.) CANADIAN EUROPEAN PASTRY DELICATESSEN Tulajdonos.­­Julius Lencz 5205 Sherbrooke St. West (Marlow sarok) Süteményeink változatlanul továbbra is saját üzletünkben a legjobb minőségben készülnek. Naponta friss felvágottak, péksütemények, importált sajtok és csemegeáruk nagy választékban kaphatók. Rendelést minden alkalomra felveszünk. Telefon: 481-9044 rTM'1 FOGSORJAVITO KLINIKA | Azonnal megjavítjuk fogsorát és megvárhatjaI & Appointment nélkül hétfőtől-péntekig, reggel 9-töl este 8-ig. £ s jb Nyugdíjasok és Welfaren lévök részére ^ Ö mérsékelt órák £ •; 6655 COTE DES NEIGES RD. Suite 235 (Goyer sarok) § 733—7011 __ 733_4142 jI^ Értesítem Montreal magyarságát, hogy a Hungária he­lyén megnyílt a csArda Montreal legnagyobb magyar étterme. ízletes magyar ételekkel és italokkal. Mindenkit szeretettel vár az új tulaj­donos a közkedvelt Margitka. Esküvőre, partyra 140 személyes különterem. Asztalfoglalás: 843-7519 3479 St. Lawrence Blvd.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom