Menora Egyenlőség, 1979. január-június (18. évfolyam, 739-764. szám)

1979-03-03 / 747. szám

M

E

N 0 E

H

,Mr.August J.Molnár P.O.Box 1 oS4

New Brunswick, New Jersey o39o3 U.S.A.

Second class mail registration No. 1373.

CANADA

U.S.A. Second class mail paid at Flushing N.Y.11351 Di.No. 104970

AZ (SZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA

Tulajdonképpen elnézést kell kérnem olvasóimtól, hogy amikor annyi fontos esemény történik a világban, én egyéni problémáimmal, illetőleg családi halandzsa-nyelvemmel untatom őket. A mondlizálás szó tudniillik nem — illetőleg kizárólag csak az én egyéni nyelvemben létezik. Most mégis meg kell. hogy tanítsam rá olvasóimat, hiszen az évek során kialakult közöttünk egy sajátos kapcsolat. Ha igazak ezek a szállongó, kósza hirek, úgy olvasóim figyelnek arra, amit írok, s így, ha beavatom őket halandzsa-kifejezéseimbe, talán a jövőben még jobban megértjük egymást.

Mondlizál az én szóhasználatom szerint az az ember, aki úgy képes mondatokká formálni a szavakat, hogy azok az érthetőség látszatát adják mindaddig, amíg valaki el nem kezd gondolkodni a mondat tényleges értelmén. Akkor aztán kiderül, hogy a szépen formált kifejezés mögött vagy nincs semmilyen tartalom, vagy ha van, az egy olyan elcsépelt frázis, aminek tarthatatlansága ugyan évtizedek, évszázadok óta már mindenki előtt kiderült, de mivel évtizedek, évszázadok óta így mondják, tehát senki sem meri bevallani, hogy ebben az igazságban, illetőleg látszatigazságban nem hisz. A mondlizálás legszebb egyéni példáját egy halálosan unalmas ismerősömtől hallottam. Rendszerint nem szoktam figyelni, amikor beszél. Szememet merően az ajkára szegezem, s gondolataim valahol máshol járnak. Egyszer azonban rajtakaptam magam, hogy odafigyelek, s ót is rajtakaptam a következő mondaton: "Nem tudom, észrevetted-e már, én igen. sót olvastam is valahol... (itt végtelen szöveg következett)... hogy a legtöbb zseniális ember valaha kisgyerek volt. Jó példa erre Petőfi Sándor."

Ezek után talán nem kell tovább, bővebben magyarázni, mi a mondlizálás. Nem halandzsa. nem is értelmetlenség, de nem is értelem. Csak üres szavak.

Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériumának egyik szóvivőjét hallgattam valamilyen fontos témával kapcsolatban, s egyre elképedpbben meredtem a képernyőre. Ez az ifjú titán, akire pedig komoly diplomáciai, sót világ-1 politikai feladatok várnak, olyan szemérmetlenül mondlizál t. hogy ahhoz képest az én Petőfivel példálózó ismerősöm I szellemi díjbirkóxónak számít. Várjunk csak. Mit is mondott?

A dél-afrikai fehér kisebbségi uralom alatt lévő országok — igy mondta — legnagyobb problémája, hogy az uralmon lévő fehérek nem akarják elismerni azt az igazságot, hogy minden ember egyenlőnek' született. Holott, ha eztJ iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiniiiiiii

EGRI GYÖRGY:

MONDLIZÁLUNK!

tudomásul vennék, ebből már természetszerűen fakadna, hogy az egyenlőség természetes következményeként az egyenlő szavazati jogot is elfogadják és ez lenne az afrikai probléma megoldásának egyetlen útja.

Dermesztő. íme itt van egy nagyjövójű fiatalember, aki teljesen értelmetlenül szajkózza és mondlizálja azt, amit ugyanilyen értelmetlenül mondlizáló tanítója hagyott rá örökül, aki egy pillanatig sem kételkedett benne, mert ó is apjától, nagyapjától hallotta.

Valóban minden ember egyenlő? Képtelen gondolat. Nemhogy minden ember egyenlő, de a világban nincs két egyenlő ember és az emberekben nincs is igény arra, hogy egyenlők legyenek. Hogy egy extrém példát alkalmazzak: én ugyanolyan felháborodottan! kérem ki magamnak azt. hogy a hülyére vert fejű boxvilágbajnokkal, Mohammed Alival tekintsenek egyenlőnek, mint amilyen felháborodottan kéri ki Mohammed Ali azt, hogy egy ilyen pipogya, tehetetlen senkivel tekintsék őt egyenlőnek. Mindnyájan olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, semmiképpen sem egyenlők és ha akár politikai, akár műveltségben tanultságban. akár a törvény előtt akarnak bennünket egyenlővé tenni, abból csak a legnagyobb bajok sülhetnek ki.

Persze, nem szeretnék itt csalni. Valóban nekem is volt fiatal koromban olyan időszakom, amikor elhittem ezt az egyenlőséget, sok más kor- és I sorstársammal együtt, sót még azt is elhittük, hogy ez a “megdönthetetlen alapigazság" adja a forradalom, s általában minden forradalom erkölcsi alapját. Tulajdonképpen a sokkot nem is a különböző forradalmak hiábavalóságának, reménytelenségének és gonoszságának felismerése idézte elő bennem, hanem az. hogy az egyenlőtlenség alapigazságához tulajdonképpen csak az képes eljutni, aki valamilyen formában már végigment egy forradalmon. A t cikkemben előbb említett külügyi tisztviselő azért ilyenl szerencsétlen, mert eléggé szerencsés volt ahhoz, hogy az1 egyenlőség gyakorlatával soha; sehol nem találkozott volt. Különben tudná, hogy az[ afrikai fehér kisebbségek által í vezetett országokban a nemlétező egyenlőség kihirdetése, illetőleg elismerése nemhogy segítene a helyzeten, de csak még jobban elmérgesítené a dolgot.

Engedtessék meg itt egy j tömör politikai megállapítás. Minden olyan fekete országban, ahol az egyenlőséget meghirdetve átadták az uralmat;

valakinek, aki egyenlőbb az egyenlőnél, kiderült, hogy az egyenlőtlenség olyan fokot ért el. amely a fehérek gyarmati uralma alatt szinte elképzelhetetlen lett volna. Szinte hihetetlen, de tény, a mai Afrikában nincs egyetlen köztársasági elnök, nincs egyetlen császár, nincs egyetlen népfelszabadító vezér, akiben annyi megértés, törődés vagy szeretet lenne saját népe felé, mint amennyi mondjuk a rhodesiai Smith-ben vagy a délafrikai Bothában van. Pedig ezekben sincs sok.

És akkor jön valaki és elmagyarázza nekünk, hogy az a közép-afrikai vagy keletafrikai bennszülött, aki igenis csak most lépett ki a kőkorszakból, egyenlő velünk. Nemcsak abban egyenlő, hogy az ó részére is biztosítani kell a megfelelő életszínvonalat, jólétet és biztonságot — ebben tudniillik még egyetértek. A baj az, hogy áliitólag velem egyenlően tudja eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a megfelelő életszínvonal és mi nem.

A társadalmi együttélés komplikált, nehéz dolog, s annak szabályait eldönteni még sokkal nehezebb. És ez nemcsak primitív feketékre, de primitív fehérekre is vonatkozik. Éppen ma reggel hallottam a hírekben, hogy Chicago város polgármester választását valószinűleg az fogja eldönteni, hogy az egyik jelöltnek tegnap este meghalt az édesanyja. A hírmagyarázó szerint az úgynevezett szimpátia szavazatok elegendők lesznek ahhoz, hogy a polgármesteri székbe besegítsék.

Ne próbálja nekem senki azt mondlizál ni. hogy egy chicagói szimpátia szavazó szavazata ugyanannyit ér, mint az enyém. Én ugyan Chicago ügyében nem szavazok, de kétségtelen, hogy amikor Toronto, Ontario vagy Canada ügyében adom le szavazatomat, akkor egy vagyok a sok millió szavazó közül, akiknek többsége igenis pontosan ugyanolyan meggondolásokkal szavaz, mint a chicagói szimpatizáns polgár, következésképpen politikai állásfoglalása is annyit ér.

Nézzük csak. Tehát minden ember egyenlő. Ahogy ezt elismerjük, rögtön természetessé válik, hogy minden szavazat egyenlő, s a világ problémája abban a pillanatban meg van oldva. De akkor mi a fészkes fenéért meditálok én azon, hogy arra a jelöltre adjam-e szavazatomat, aki a vám tarifa törvény megváltoztatásával az ország belső foglalkoztatottságát akaija növelni, vagy arra, aki úgy véli, hogy ajánlatos a .munkanélküliségi színvonalat

A Montreal Mártírok Temploma Hitközség NŐI Csoportja

1979 március 17-én szombat este 8 órakor a Chevra Kadisha Synagogue Dísztermében

(5237 Clanranald Ave) j

PURIM PARTY-t !

rendez vacsorával ! melyre meghívja a hitközség összes tagjait és Montredl magyarnyelvű zsidóságát.

Az est bevétele a női csoport jótékonysági alapja Javára lesz fordítva.

Belépőjegy személyenként $25.00 vacsorával Tombola. G. Carlln és zenekara szolgáltatja a zenét. Caterer: Klein.

kicsit magasan tartani, hogy ezzel meg lehessen fékezni az inflációt? Szavazótársaim nagyrésze tudniillik a dolgot arra egyszerűsíti le, hogy melyik jelöltnek halt meg a mamája. De vajon biztos-e, hogy az lesz a jobb állam-, tartomány- vagy városvezető, akinek a mamája most halt meg. vagy az, akinek csak később fog, esetleg az. akié már olyan régen meghalt, hogy már nem éri meg a szimpátiát.

Egyszer már ezzel a választási mondlizálással is szembe kellene nézni. Öreg koromra megcsontosodott konzervatív leszek, s ezt nem is szégyelem. Az jut eszembe, hogy nem is volt olyan hülyeség az a régi választási rendszer, amely a szavazásban való részvételt nem jognak, hanem előjognak tekintette, vagyis nem mindenki szavazhatott. Mondjuk csak azok, akik valamiféle "vizsgán" — ha alapfokon is — keresztüljutottak.

Jól tudom, hogy ez gyakorlatilag kivihetetlen, s azt is. hogy annyira erkölcstelen, amennyire erkölcstelen minden politikai rendszer, minden társadalmi együttélés. Nem erkölcstelenebb és nem is erkölcsösebb. Ugyanolyan. Például ki tudna komoly ellenérvet felhozni, ha mondlizálás helyett egyszer tényleg őszinte értelmességgei szögeznénk le: a tüdóembólia meggyógyításának kérdésével kapcsolatban megkérdezik az orvost, az orvosokat és az orvosok egymást, de nem kérdezik meg a tüdőembóliában szenvedő cipőfelsőrész készítőt? Ezzel szemben nem tudok róla, hogy bármelyik javító suszter valaha is megkérdezte volna a tudós sebész professzort, aki pedig ért a hasbevarráshoz, hogy ugyan hogy tudná erőteljesebben bevarrni a klapnit. A suszter mester tudniillik pontosan ugyanannyira hisz az egyenlőségben, mint a sebész professzor, vagyis meggyőződése, hogy ó a sebész professzornál sokkal jobban imeri a világ tényleges problémáit, amik természetszerűen a klapni körül forognak. Doktor barátaimat és olvasóimat viszont szeretném lehűteni azzal, hogy semmi garancia nincs arra, hogy a világ lényeges kérdései valóban a tüdő embólia körül forognak.

Az egyetlen, ahol ilyen egyenlőségben hiszünk, az a társadalmi együttélés szabálya. Legalábbis ezt mondlizáljuk. Pedig nem kell semmi más. csak az. hog^ pár percet gondolkodjunk és rájövünk, hogy a generációról generációra szálló mondlizálás mögött semmiféle tényleges igazság, megfontolás nincs.

Gyógymódot persze nem tudok mondani. A megoldást nem ismerem, annak ellenére, hogy állítólag foglalkozom a társadalmi lét szabályaival. Szerény megjegyzésem csak annyi, hogy aki ezzel még nem is foglalkozik, az még kevésbé szólhat bele. Az egyetlen, amit ezzel kapcsolatosan le kívánok szögezni, hogy nem vagyunk egyenlők. S, akik az egyenlőség hamis próféciájával traktál nak bennünket, azok nem egyenlők akarnak lenni, hanem egyenlőbbek.

Lesz-e Camp David—i csúcskonferencia a héten?

A Menórának hétfő reggel 10 órakor van lapzártája. A szerkesztő csak a reggeli hírekből értesül arról, hogy az Egyesült Államok elnöke, Jimmy Carter vasárnap későn este sajtóértekezleten jelentette be, hogy az izraeli és egyiptomi külügyminister egy hetes tárgyalása olyan eredményt hozott, melynek alapján még e héten csúcsértekezletre kerül sor Camp Davidben és ó, az elnök úgy véli, hogy ezen az eljövő értekezleten sikerülni fog jegy kompromisszumos javaslattal elmozdítani a béketárgyalásokat a holtpontról, s ezzel létrehozni a békét.

Nem könnyű feladat — pláne részletek ismerete nélkül — ellentmondani az Egyesült Államok elnöke jóslatának. De kellő óvatossággal és a szükséges tisztelettel bár, most mégis ezt kell tennünk. Véleményünk szerint nem lesz e héten csúcsértekezlet Camp Davidben. Mire alapítjuk ezt a merész ellentmondást?

Carter elnök szerint a csúcsértekezleten ó, Vance külügyminiszter, Begin izraeli miniszterelnök, valamint Szadat egyiptomi elnök képviseletében Musztafa Khalil egyiptomi külügyminiszter vesz majd részt. Szadat személyesen nem jön (mint mondotta nem óhajt újabb személyes vitába szállni Beginnel), de készen áll arra, hogy eredményes alakulás esetén ő maga is Marylandbe utazzék.

Egy csúcsértekezlet természetesen elképzelhető úgyis, hogy valamelyik államfő : komoly akadályoztatás, betegség, vagy egyéb súlyos ok miatt megbízottat küld maga helyett. Itt azonban nem erről van szó. Szadat nem beteg, s mint mondja, készen áll a tárgyalásokra, ha azok részére kedvezően alakulnak. Csakhogy meg nem jelenése már eleve kizárja a kedvező alakulást. Senki nem vonja kétségbe, hogy Begin makacs természetű és Izrael érdekére hiú ember, ráadásul most még tökéletesen igaza is van, ha erre a furcsa meghívásra nemet mond. Szadat ugyan állítólag teljes jogot ad khalil külügyminiszternek, jhogy egy Camp David-i értekezleten nevében megál-Íapodásokat elfogadjon, de mit elent ez? Hiszen a szeptemberi mp David-i értekezlet után bizonyosodott, hogy még ttól a megegyezéstől is visszancol, amit ó maga személyesen ír alá. Volt-e az utolsó hónapokban olyan helyzetalakulás. olyan helyzetváltozás, amely ilyen körülmények között indokolttá tenné, hogy Begin szó nélkül zsebrevágjon egy ilyen diplomáciai pofont és Szadat jelenlététől függetlenül csúcskonferenciára utazzék Camp Davidbe.

Véleményünk szerint nem. Sót, ha az iráni események az izraeli-egyiptomi béketárgyalásokban valamilyen változást okoztak, úgy az a dolgot Egyiptom és bizonyos szempontból az Egyesült Államok szempontjából tette sürgőssé. Persze, á béke Izraelnek is fontos, de jelenleg nem olyan fenemód Sürgős.

Brown, amerikai hadügyminiszter az elmúlt héten a Közel-Kelet országait járta, s ott Fontos fegyverszállítási tárgyalásokat folytatott. A fegyverszállítás Amerikának most fontosabb, mint bármikor a múltban. Arról van szó, hogy a sah bukásával leszállíthatatlanná Válik az a nagymennyiségű legpiodernebb fegyverzet, amit korábban Irán megrendelt. Nemcsak gazdasági, de főleg prestige szempontból lényeges fez Egyesült Államoknak, hogy éz a hadianyag eljusson a Közel-Keletre — ha nem Iránba, úgy máshová —, ahonnan valamilyen formában mégis ellenőrizni lehet a Perzsa Öböl térségében történő szovjet térhódítást. Izrael mellett a kézenfekvő fölvevő piac Szaudi Arábia és Egyiptom, i Szadat lába alatt ég a talaj, inagyon jól tudja, hogy az “izlám térhódítás", aminek az utolsó hetekben Iránban tanúi vagyunk, nagyonis az ó bőrére megy. A modern amerikai fegyverekre égetően szüksége van, de Brown külügyminiszter elmagyarázta neki, hogy a fegyverekre az izraeli békeszerződés aláírása nélkül nem számíthat A jelenlegi összetételű amerikai kongresszus ahhoz semmiképpen sem járulna hozzá, bárhogyan próbálná is ezt keresztül erőszakolni Carter elnök. Márpedig Szaudi Arábia és Egyiptom itt nem olyan veszéllyel néz fezembe, amely évtizedek múlva lehet aktuális, hanem esetleg néhány hónapon belül.

Igaz, az iráni események Izraelnek sem kellemesek, de feemmiképpen sem teremtenek részére alapvetően új helyzetet. Izrael lába alatt nem ég a talaj. Az egyetlen kényszerítő körülmény az ó szempontjukból az

tenne, ha a Carter adminisztráció bejelentené, hogy korábbi ünnepélyes szerződése ígérete ellenére sem hajlandó pótolni Izraelnek a kiesett iráni olajszállítmányokat. Ezt azonban nem fogja tenni, ehhez egyetlen amerikai külpolitikai vonal sem elég erős ma, az Egyesült Államok népének közhangulatával szembeszegódve.

Próbáljuk tehát beleélni magunkat Begin gondolkodásmódjába.

Lehet, — valószínűleg így Begin — hogy az Egyesült Államok tényleg kidolgozott egy kompromisszumos formulát a palesztinjai önrendelkezés és annak menetrendjét illetően, amit Izrael esetleg elfogadhat. De vajon van-e olyan kompromisszum, amely megoldhatja annak az egyiptomi követelésnek eliminálását, hogy a két ország közötti békeszerződés ne élvezzen prioritást Egyiptom és a többi arab állam közötti megállapodásokkal szemben? Ha ilyen lenne, úgy Szadat fezemélyesen lenne hajlandó megjelenni Camp Davidben. Semmiképp sem mondana le arról a propaganda előnyről, Ihogy jelen legyen akkor, amikor a másfél éve vajúdó béketárgyalások a döntő fordulathoz érkeznek.

Viszont, ha ó nem lesz jelen — vagyis csak újabb holtponthoz érkeznek —, úgy miért utazzon Begin személyesen Camp Davidbe? Valószínű, hogy az izraeli kormány hajlandó lesz a tárgyaló partnerek megnyugtatására belemenni abba a játékba, hogy a vaskarikát a jövőben fakarikának nevezik és részt vesz az e heti Camp David-i csúcsértekezleten, csak arra éppen nem Begin miniszterelnök, hanem az ó megbízottjaként Dajan külügyminiszter utazik el. ő is teljhatalmú megbízottként, éppen úgy, mint Khalil és ugyanúgy nem lesz joga végleges megállapodásra, mint Khalilnak sem. Tehát az a furcsa helyzet áll majd elő, hogy Carter elnök legfelsófokú csúcsértekezletet tart a külügyminiszterekkel. az amerikai külpolitika bizonytalanságának újabb ki hangsúlyozásaként.

Persze lehet, hogy ezúttal tévedünk, bár úgy volna! Mi örülnénk legjobban, ha végülis az derülne ki, hogy az Egyesült Államok elnöke kevesebbet téved a külpolitikában, mint a Menóra szerkesztője, vagy akár legtöbb olvasója is.

A montreali Mártírok Temploma Hitközsége

a templom helyiségében (3910 Courtrai Ave)

1979 április 11-én

i»

KÖZÖS SZEDERT

rendez

Rabbi Schnurmacher Miklós vezetésével

j Kérjük mielőbbi jelentkezését a hitközség irodájában733-8007