Menora Egyenlőség, 1979. január-június (18. évfolyam, 739-764. szám)

1979-03-10 / 748. szám

10. Oldal MENÓRA * 1979 március 10 KARINTHY FERENC: GRAVITÁCIÓ Hétfőn telt le a két hét mátrai beutalása: a főorvos már reggel összecsomagolt, túl akart lenni rajta. A siruhájába öltözött, ma­gas nyakú norvég pulóverébe: dél­előtt még sétált egy nagyot asztal­társaival. le Füredig. Az erdőben már alig volt hó, előbujt a márci­usi nap is, csupán a horhosok mé­lyén. árnyasabb helyeken látszot­tak itt-ott piszkosfehér foltok. Az ebédnél elbúcsúzott mindenkitől, berakodot a kocsijába. A kora ta­vaszi ragyogás azonban elcsábítot­ta, mégse haza, Pest felé indult el, hanem föl a Kékesre, még egyszer körülnézni. Nem sok szerencséje volt az ittléte alatt, a lejtők jege­sek. többnyire a fűig lecsiszolva, kl-kibukkanó kövekkel, életveszé­lyesek, bizonyára még a nála jó­val erősebb síelőknek is. Ámbár a szerelését nemrég felújította, szép anorákat vásárolt, bélelt, elegán­san vaskos nadrágot, osztrák mű­anyag lécet, könnyű fémbotokat, hatalmas, öntött bakancsot. A ba­rátnője beszélte rá, hogy evvel nem szabad garasoskodni, Szil­veszterkor már így kistaffirozva utaztak föl Zakopanéba, és az idén csakugyan jobban ment neki is, ura volt mozdulatainak, s ha lassan, óvatosan is, lesiklott a ne­hezebb, meredek terepeken is, er­re- arra kanyargóit, le-leállt, de azért lábon maradt, ellavírozott. Persze korához képest. Fönn a tetőn, a klubházak kö­rül lézengett néhány civil sétáló, és egy-két sieló is feltűnt. Az észa­ki lejtő, melyre az elmúlt napok­ban havat hordtak össze a hétvé­gi bajnoksághoz, és korlátokkal zárták el a közönség elől. most is­mét nyitva, noha a versenyen ala­posan legyalulták. Mégis, a meleg verőfény megolvasztotta kissé a je­get, kásássá puhította, némi re­ményt keltve, hogy talán érdemes lenne megpróbálni. A főorvos ne­kibátorodott, auótjárói leszedte a lécet, sícipője is elől volt, nem fért a bőröndbe, fölhúzta, becsa­tolta. A felvonó nem működött, minek is, ilyen kevés utasnak. Odacso­szogott a' pálya széléhez, mustrál­­gatta, biztatta magát. Alulról egy elszánt fiatalember mászott föl, vállán a síjével, ez már végigcsi­nálhatta. Erre elővigyázatosan ő is ráereszkedett, ügyelve, hogy a léc meg ne szalaljon túlságosan, ki ne engedje. Az első lépcsőn sze­rencsésen átjutott, a hó csakugyan tűrhető, vagy legalábbis nem nyaktörő, ha elkerülte a fagyot­­tabb részeket, egészen jól boldo­gult rajta. így araszolva, szaka­szonként lefékezve s újra bele-be­­lelendülve baj és bukás nélkül le­ért a keresztútig. Azon túl már nem akart menni, alább jóval me­­redekebb a lejtő, és csupa jég, úgy nézte, meg hát onnan sok lenne aztán fölfelé is. Lecsatolt s felkaptatott, eléggé keservesen, tán félóráig is eltar­tott vagy még tovább, mig vissza­­kecmergett a tetőre. Zihált és ve­rejtékezett, hiába, itt érezte leg­inkább az elhasználódást, a tüde­jében, szivében. Szuszogott egy pi­cikét: a délután rövid, a nap már csak fent a csúcson sütött, a völ­gyek lilás árnyékba süllyedtek. Újra nekilódult, még egyszer le­­siklik, gondolta, többre úgyse lesz ideje. Ezúttal gyorsabban, merészeb­ben futott, már ismerte a pálya állagát, hol-merre járhatóbb, most kezdte élvezni. Szinte sajnálta, hogy nem látja senki, igazán nem kéne szégyenkeznie. Egyből lesza­ladt megint az útig. ott éles. ele­gáns kanyarodással szándékozott lefékezni. Sikerült is, csupán a padka szélességét becsülhette kissé túl, vagy tán a hó volt jobban ki­kopva. az irama továbbvitte né­hány centivel, épp annyira, hogy átzökkent a vízszintes sávon, meg­ingott, elesett, rá a lejtő alulsó szakaszára. Semmi baj, úgy velte, föltápász­­kodik és visszahúzódzkodik. Igen ám, de a terep itt élesebb szögben hajlott, és teljesen fagyos: azon .vette észre magát, hogy a hátán csúszik, lefelé, fejjel, s nincs mi­ben megkapaszkodnia, ösztönösen igyekezett legalább megfordulni, a hasára, vagy hogy felüljön, a lába kerüljön alulra, akkor megfogódz­­hatna. Csak hát a kötése kioldó­dott a zötykölődésben, az egyik, majd rögtön a másik is, így volt beállítva, hogy a nyomásnak en­gedjen. A léc viszont ráerősítve a bakancsára, avval a kis rögzítő szíjacskával, el ne szökhessen tő­le, vonszolta lötyögve mind a ket­tőt, s most még inkább akadályoz­ták a mozgásban, megbénították, és mintegy irányban tartották, fejjel alá. A kezével viszont nem ér el addig, hogy kikapcsolja, egyáltalán, teljességgel rabja hely­zetének, elnyúlva, szétterülve sik­lik le a mélybe, nem túl sebesen, ám nem is oly lassan, hogy ujjai­val, könyökével vagy a bot tányér­jával a göröngyökbe akaszkodhas­­son. Ennek fele se tréfa. Hiszen bár­mikor nekiütközhet valaminek, épp a koponyájával, fatörzsnek vagy kiálló kődarabnak, élesebb buckának, gyökérnek. Nem is lát­hatta, mi van alatta, merrefelé zötyög, mert a talaj egyenetlen volt, huplis, kissé dobálta is, csak az eget látta, a fák koronája fölött a mélykék, fehér fodorfelhős, már lassan sötétülő téli égboltot. Tud­ta, a sípálya hosszú, folyószerűen bevágott tisztás vagy irtás az er­dős hegyoldalban, nem is nagyon széles, és enyhén kanyargós, de arra már nem emlékezett, hogyan miként hajlik, sose nézte meg fe­lülről olyan pontosan. És ha em­lékezne Is, mit ér vele, képtelen kormányozni, legkevésbé is irányí­tani a testét, csupán enged a von­zásnak. tehetetlenül, mint egy tuskó vagy döglött béka... Való­ban, akár meg is halhat itt, eb­ben a pillanatban vagy a követ­kezőben, kiszámíthatatlan, kényé­re a Jő vagy rossz szerencsének! És ha netán csak megsebesül, el­törik a karja, lába. vagy még any­­nyi se. kificamodik a bokája: ki lenne, segítségére? Meg se hallanák kiáltozását innét, az a néhány kósza sielő a felső szakaszon, talán már ott sincse­nek. Lefelé pedig még elhagyot­­tab a tájék, a legközelebbi lakott hely több kilométernyire van. Pá­rád vagy Recsk. ha nem téved. És nem is keresné itt senki, az ülülő­­ben nem sejthetik, hová indult, nyilván azt hiszik. Budapestre ko­­csikázott. Jön a hideg este, a vég­telen éjszaka, bizonyosan meg is fagyna, mire holnap vagy mikor rábukkannak. Csúszott és csúszott. A műanyag­ból készült öltözéke annyira síkos, semmi ellenállása a havon: olva­sott. is nemrég róla, hogy a ver­senyzők újabban másfélét hasz­nálnak a balesetek elkerülésért, tapadóbb kelméből. Tanácstalan volt, ostobán, élettelen tárgyként kiszolgáltatva a gravitációnak, en­nek a vak és süket erőnek, amiről azt se tudják, hogy tulajdonkép­pen micsoda, az anyagnak ez az önmaga iránti szerelme, mely ösz­­szetartja és hajtja a világot. Nincs mit tennie ellene? Kibe vagy mibe tudna megkapaszkodni, hogy kirántódhatna ebből a vészes tehetetlenségből? Dermedt ijedt­ségében, e képtelen állapotban, a lejtőn fejjel lefelé zötykölódve is érezte: ez az egyetlen esélye, belülről kimozdítania magát, túl­jutni először is a szellemi holt­ponton, a tunya apátián, hogy a dolgok csak vele történnek, tőle nem függ semmi, ami már majd­nem kapituláció. Vagy csupán vár­ja, mikor kap egy akkora ütést hátulról a tarkójára, hogy ez a kék sáv a magasban hirtelen el­­feketül?... Változtatnia kell a helyzetén, bármi csekélységet, akár értelmet­lenül is. Nem- lévén egyéb lehető­sége, a botjait, melyeket eddig görcsösen szorongatott, elengedte, kibújtatva kesztyűs kezét a szíjon, nem akadt be egyik se. Ezáltal legalább a karjai fölszabadultak. S éppen jókor, mert szeme sarkából észrevette, bal felől viszedelmesen közel sodródik a fákhoz, félő, hogy odacsapódik valamelyiknek. Mind­két karját átvetette a másik ol­dalra, vállával is utánaemelkedve egy picikét: evvel a haladási irá­nyát kissé módosította, így bel­jebb farolt a hóra, távolabb az er­dőtől, elkerülve az üsszeütközést. Vagyis kanyarodnia már sikerült úgy-ahogy, habár a sebessége nem igen csökkent, és hiába igyekezett, a lejtőn keresztbe fordulni se tu­dott a leffegő léceivel. Meddig tarthat ez a pálya? Fo­galma se volt róla, soha nem jár­ta be egészen. De egyszer csak vé­get keli érnie, a hegy elfogy, a ferde szögben hajló terep vízszin­tesbe megy át. És ez a vágat arány­lag ki van tisztázva, a kövek el­hordva, legalábbis a nagyobbak, fatönkök kiásva, azért sipálya, te­hát amíg rajta bír maradni, re­mélhetőleg biztonságban lesz any­­nyira-amennyire. Csak hát persze jó néhány kilométer hosszú is le­het, és talán nem is oly módon végződik, amint képzelik, lankába, síkságba szelídülve, talán alul is fák szegélyezik, azokba ugyanúgy belerohanhat. —És volt egy pillanat, amikor minden midegy, nem érdekelte az ügy, s nem is fontos többé, hagy­ta szándéktalanul, gondolattala­­nul, vigye a lejtő, amerre lejt. le­gyen úrrá fölötte a tömegvonzás, húzza és rántsa alá, győzze le, zúz­za szét... Majd ezen is túljutott és újra kormányozta magát, ha megint közeledett az erdő szélé­hez, a karjaival, vállával, ahogy megtanulta, csak most reflexsze­­rüen gépiesen már nem az akara­ta irányította mozdulatait, hanem valaki vagy valami, helyette és kí­vülről működtetve szervezetét... De hiszen őt várják! Estére va­csorát beszéltek meg egy ismerős házaspárral és a barátnőjével, akt vidéken lakván, külön azért utazik fel Pestre. Sőt 6 viszi a hurkát, kolbászt, friss disznótorost kapott idefönn, bent van a kocsijában: nem csaphatja be a vendégeit!... Most kezdett igazán félni, fagyosan Járta át a rémület: hisz neki ren­geteg dolga van! A kórházban két operáció, miatta halasztották el, föl telefonáltak, nyelőcsődaganat, ez az ó specialitása. Aztán egy cso­mó adminisztratív elintéznivaló, amihez a döntése, jóváhagyása szükséges, különben megreked és leáll az üzem. Az unokanövére, a­­kl félig-meddig a dajkája is volt, ide küldött neki egy clrkalmas le­velet, beszélni szeretne vele, szá­mára létfontosságú ügyben nem hagyhatja cserben azt a kedves, magányos, kérni úgy restellő te­remtést. És így tovább, és így to­vább, hirtelen más sürgős teendők is átpörögtek az agyán. A cikke, melyet e két hét alatt írt, csak a befejezés hiányzik. Meg a visegrá­di nyaralója, őszig a csupasz fala­kat húzták fel, azt is legalább tető alá kéne hozni. No és az 6 külön hobbija, a középkori magyar se­bészet története, jószerével medi­kus kora óta foglalkozik vele, az anyag nagyjából együtt is volna, most meg kéne formálni, könyvvé rendezni, a szerződésben kikötött határidő kétszer lejárt: azt se csi­nálja meg senki helyete... Az egész A JÖVEDELMI ADÓ ÉLETÜNK RÉSZE Minden kanadai lakos — akár állampolgár akár csak bevándorló, aki 1978-ban jövedelemmel rendelkezett legkésőbb 1979 április 30.-ig be kell nyújtsa adóbe­vallási ívét. Ha 1978-ban vallott be adót, úgy postán kiküldik önnek a formanyomtatványt, ha nem, úgy kérhet egyet bármelyik postahivatalban, vagy adó­hivatalban. Jövedelmi adó — mi a teendő Adóívére ráírja nevét és felsorolja minden 1978-as jövedelmét. A teljes összegből levonja az összes en­gedélyezett kedvezményeket s aztán kiszámolja mennyi adóval tartozik. Egy magyarázó leírást mellékelnek a formanyomtatványhoz, ami nagy segítségére lehet. Mi adóköteles? Minden jövedelmét fel kell sorolnia, nemcsak azt ami az alkalmazójától kapott T 4 cédulán szerepel. Lehet például, hogy külön keresete is volt, amiről nem kapott kimutatási cédulát, ezeket is fel kell sorolni. Ugyanúgy a borravalókat, bérből származó jövedelmet, családi segélyt, kamatokat és minden beru­házásból származó jövedelmet. Mi az ami levonható? Levonhat egy összeget önmaga, felesége és eltartott gyermekei után. Ha Kanadán kívül is élnek eltartottjai, ki kell állítania egy Jl-NR formanyomtatványt. Ugyancsak levonhatja orvosi költségeit és a gyermekei gondozására kifizetett összeget. / Használja az útmutató ívet Ebben az útmutató ívben minden felvilágosítást meg­talál s így biztos, hogy formanyomtatványát szabá­lyosan tölti ki. Ellenőrizze a számítást és ne felejtse el a nyugtákat mellékelni. A hozzátartozó borítékban postázza az egészet legkésőbb 1979 április 30-ig. Revenue Canada Taxation Hon. Anthony C. Abbott Minister Revehu Canada Impőt L’hon. Anthony C. Abbott Ministre élete csupa abbamaradt vagy még alakuló, bevégezetlen dolog, félig vagy harmadában vagy negyedé­ben kész: úgy pazarolja az idejét, mintha ezer esztendeje lenne! * ...No nem, az nem lehet. Képte­lenség, abszurdum. Milyen furcsa: ő. aki sebészorvos lévén oly gyak­ran találkozott a halállal, szinte pertu cimborák, voltaképp soha eddig komolyan eszébe nem jutott, hogy ez vele — vele! — előfordul­hat. Mi történik itt? Ki állította ezt a csapdát? Hová vezet ez a jeges katlan, egyenest a pokolba? ♦ ...Nem a fájdalomtól fél, ó, nem. És nem is attól a kurta pillanat­tól, az átmenettől innen amoda. Hanem a csőd, hogy így hagyja itt, ilyen csonkán, ostobán, szé­gyenére, félbe-szerbe... •k ...Valójában így csúszott min­dig, mint most, miközben önelé­gülten avval áltatta magát, hogy előrehaladt, ő az, aki cselekszik, mozog. Pedig csak a súlya, a ne­hézkedés vitte, és annyit ha ma­nőverezett, amennyire itt van le­hetősége... Annak idején beíratták az egyetemre, ezt is a családja döntötte el, rokoni protekcióval külföldi ösztöndíjat szereztek neki, és azóta is arra fut, amerre elin­dították, soha le nem tért a sín­ről, tette tisztességgel, kötelesség­­szerűen, amit kellett, annál azon­ban alig-alig többet... Nem tagad­hatja, már a betegeiben is csupán az esetet látja, egyre rutinosab­ban, vagy legföljebb a pácienst, régóta nem a keze, kése alatt lük­tetve vérző és szenvedő eleven em­bert: hol és mikor felejtette el? Egyáltalán, lassanként minden kapcsolata elsorvad, hosszabb-rö­­videbb viszonyok, kihűlő barátsá­gok, még egy gyereke sincs, aki meggyászolná: úgy fogják elkapar­ni, akár egy kutyát... * ...Kamaszkorában volt egy visz­­szatérő álma vagy félálma, elalvás előtt evvel szokott Játszani. Hogy repülni tud, bármi külső segítség vagy szerkezet, üzemanyag nélkül, csak a saját erejéből: városok, fo­lyók, mezők, hegyek fölött. Sőt ha kedve támad, ki a világűrbe, ez is ki volt dolgozva, oxigénsisak, légmentesen záródó gumiruha, ilyesmi, zajtalanul, rezzenéstele­nül úszik a csillagközi térben... ♦ Ha a nyakát egészen kifordítja, hogy már-már fáj, akkor egy ki­csit lelát maga alá vagy mögé. Érdekes, erre eddig nem Jött rá. Perifériás látás, úgy nevezik? Ek­ként a terepnek azt a darabját, amely felé épp tart, valamelyest betekinheti. Nem a közvetlen alat­ta levőt, mert az holttérben van, hanem távolabb, néhány méterrel lejjebb. így már nem a fenyegető isme­retlenbe siklik, s legalább tudja, mi várhat rá. A pálya, úgy vette ki, változatlanul meredek, buckás, és semmi jele, hogy egyelőre vé­get akarna érni. Emellett enyhén horpadt, öblösen bemélyülő, ez le­hetett az ő szerencséje, ezért nem dobódott ki oldalt. Odább, úgy tet­szett, beszűkül és balra ível, sem­mi jót nem ígérve. Ekkor észrevette, hogy egy ma­gányos, kopasz bokor kissé bel­jebb, külön áll, talán ölnyire a vágatot szegélyező erdő szélétől.. Nyilván azóta nőtt, hogy ezt a sza­kaszt kitisztították. S ott mintha huppanó is lenne, vagyis a lejtő egy picikét szelídülne. Ha a köz­bülső folyosóra sikerülne beevic­­kélnie... Próbálta arra felé kormányozni magát, ezúttal merészen neki az eddig oly óvatosan került fáknak. Ez persze kockázatos ügy. de mi­re meggondolhatta, már benne volt, és visszakozni még rosszabb. Eléggé élesen kellett kanyarodnia, a bokor az erdő közti rést célozva meg, igyekezett annyira jobbra csavarodni fektében, amennyire csak bírt. így is félig rá§zaladt a száraz ágakra: ha nem a hátán és fejjel alá slklana, egy hegyes tüs­ke tán a szemét is kiböki. Most volna itt a pillanat meg­kapaszkodni a gallyakban. Am azok olyan vékonyak, amint hoz­zájuk ért, töredezni kezdtek. Erre mélyebben markolta meg, a cser­je tövénél, sok ideje nem volt, mert egyre sodródott le a fagyott talajon. Az utolsó tizedmásodperc­­ben kaphatta el, görcsösen szorí­totta, csak hát a vastag, ormótlan­kesztyű akadályozta, ki is csúszott belőle, a csupasz balkezével azon­ban ismét meg tudta ragadni az ágat. Közben a testét vitte tovább a lendület, igy egészen kitekere­­dett, akrobata pozltúrába, végül már igazán az ujjal hegyén füg­­geszkedett. Teljes erejét össze kel­lett szednie, hogy fönnmaradhas­son, nem is hitte, ennyi van még benne, és talán nem is volt, már nem az ő személyes adottságai ha­tározták meg cselekedeteit, hanem a szükségesség, hogy nincs más sansza, ki kell tartania. Egyszer csak arra eszmélt: nyug­vó helyzetben van, nem mozdul többé. Silécei, nagy bakancsai, melyek most alulra kerültek, fog­hatták meg az itt még érintetlen, porhanyósabb havat. Mindene meg volt, épen, keze, lába, csupán az ujjait horzsolta véresre A fehér­neműje, pulóvere is merő facsaró lucsok a verítéktől, és olyan ki­merült volt. a fejét alig bírta föl­emelni. Innen fellátott magasan, a ke­resztútig, ahol elesett: kevesebb, rövidebb táv, mint ahogy gondolta volna. Az egész história nem tart­hatott tovább egy percnél. Fölfelé tán másfél óra is lesz, még a bot­jait, kesztyűjét is össze kell keres­nie. Zihálva, mélyen szívta be a hideg, tiszta levegőt. MAGVAR GYÓGYSZERTÁR 378 Bloor Street West — Telefon: 923-4606 cMiien GYORS. UDVARIAS, LELKIISMERETES. RECEPT SZOLGÁLAT GYÓGYSZERKÜLDÉS AZ ÓHAZÁBA! Nyakas Kati és Elek Zoltán gyógyszerészek Nyitva: hétköznapokon reggel 10-tŐl este 7-ig szombaton 10-től délután 4-ig. Vasárnap és ünnepnapokon zárva. ÉTTEREKi * CUKRÁSZDA * DELICATESSEN 1394 Eglinton Ave. W. Tel: 782-1598 Nyitvatartás: Cukrászda: keddtől vasárnapig 110-től 10-ig Éttérén keddtől péntek 5-töl 10- szombat, vasárn; 12-töl 10-hétfőn zárva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom