Menora Egyenlőség, 1978. július-december (17. évfolyam, 714-738. szám)

1978-08-12 / 719. szám

1978 augusztus 12. * MENÓRA

3. oldal

^bél-dakotai útijegyzetek

Mint múltheti cikkemben emlitettem. a dél-dakotai Rapid City-ben rendezett nemzetközi oktatási konferencia azt jelzi, hogy az egyébként alapos és jól organizált amerikaiaknak sincs érzékük a konferencia-városok kiválasztásához. Tapasztalatok bizonyítják, hogy Rapid City, j New Orleans, Las Vegas, San Francisco és Anaheim — hogy csak néhány várost említsünk — aJkalmatlan konferenciák lebonyolítására, miután olyan sok, figyelmet elterelő látványosság akad — Mount Roshmore, Mardi Gras, Fisherman's Warf, játékkaszinók, Disney-J land, stb. —. hogy a résztvevők j többsége a gyűlések helyett a látványosságokat helyezi előnybe.

Ennek ellenére a dél-dakotai konferencia résztvevői alig, vagy csak elvétve mulasztottak. Aminek legfőbb oka az volt, hogy — első ízben az északamerikai oktatási konferenciák történetében — egy háromtagú vöröskinai delegáció is jelen volt mexikói, francia, angol, portugál és egyéb küldöttek társaságában. (Az oroszok lemondták — két nappal a konferencia kezdete előtt — a részvételt. Talán azért, mert a kínaiak ugyanakkor jelezték, hogy jönnek?!) S mert manapság Amerikában nagy divat Kina, a három kínai küldött nagyobb látványosságnak számított, mint a cseppkőbarlang, az indián rezervátum vagy a hegybe ékelt aranybánya.

o

Megszokott dolog, hogy a konferenciák rendezóbizottsága megmutogatja a küldötteknek a környék nevezetességeit. Rapid City sem. volt kivétel. A konferencia előestéjén beraktak bennünket bérelt autóbuszokba a családtagokkal együtt, és elvittek a néhány mérföldre lévő Roshmore hegységbe, melynek legnagyobb nevezetessége négy, volt amerikai elnök monumentális, kőbe vésett arcképe. (Kisfiam ,,stoneface”-nek, „Kőarcoknak" keresztelte el a reflektorfényben pompázó szoborarcokat.) Mivel a rendezöbizottság egy buszba ültette a konferencia meghívott vendégszónokait, a Roshmore lábánál egy csoportban álldogáltunk Lin-Huanhje oktatásügyi miniszterrel, a kínai delegáció vezetőjével, s két kísérőjével. akik állandóan a miniszter árnyékában sündörögtek. Mr. Lin mintegy hatvan1 éves lehet, ami nyilván gyerekszámba megy a kínai hierarchia hagyományosan öreg — 70-80 közti garnitúrájában.

A kinai miniszter hosszú ideig gyönyörködött a négy kőarcban. majd hozzánk fordult (nyilván engem is az amerikaiak közé sorolva): „Remélhetőleg Mr. Nixon képmása lesz az ötödik szoborkép a sorban". Látva az amerikai kollégák meghökkent, majd elsavanyodó arcát, nem tudtam megállni mosolygás nélkül. (Én ama kevés csodabogár közé tartozom, aki — Watergate ide és Vietnam oda — Richard Nixont a jelentős amerikai elnökök közé sorolják; dacára, hogy emiatt már számos.

New York központjában, a világ üzleti életének centrumában, pont a Broadway közepén van

ABBEY

VICTORIA

HOTEL

7th AVE. at 5Ist ST. TELEFON: Cl 6-9400

Szállodánkat a magyar szívélyesség és az előzékenység Jellemzi A világ mindén részéről Amerikába érkező magvarok központi találkozóhelye

csaknem késhegyre menő vitára került sor köztem és amerikai barátaim között. E viták humora abban van, hogy tiszteletben tartva az amerikaiak érzelmeit, rendszerint vonakodom véleményt nyilvánítani Nixonról, s erre csak akkor kerül sor, ha a szó szoros értelmében kierőszakolják belőlem.)

Mr. Lin figyelmét nyilvánvalóan nem kerülte el mosolyom, mert hazafelé mellém ült a buszban és udvariasan érdeklődött, hogy mi volt a humor Nixonnal kapcsolatos megjegyzésében. Megmagyaráztam neki, hogy kanadai vagyok és nem amerikai. s hogy mosolyom az ó megjegyzésével kapcsolatos egyetértést jelezte. Vagyis, a magam részéről nem bánnám, ha Nixon kőarca Washington és Jefferson kőarca mellé kerülne. Mr. Lin gondolataiba mélyedt, majd megcsóválta a fejét: „Amerikai barátainkkal többek között az a baj, hogy nem értékelik kellően vezetőik

cselekedeteit.” Mire én megjegyeztem, hogy a Watergate 1 botrányhoz hasonlatos dolgokra az amerikaiak rendkívül érzékenyen reagálnak, s emellett sok bírálat érte Nixont vietnami politikája miatt is. Mr. Lin változatlanul csóválta a fejét: „Egyetlen amerikai sem értette olyan jól Xzsia problémáit, mint Mr. Nixon,” s pipájával a Roshmore hegység távolodó csúcsa felé bökött: „bár ezért nyilván nem fognak arcot faragni neki".

Lin-Huan-hje jelenléte a konferencián nemcsak frissítőleg ^hatott az ilyen, általában unalmas konferenciákon, hanem j kontro verzál is jelleget is adott! az elhangzottakat szokványosán fejbólintgatással tudomásul vevő procedúrának. Előadásában párhuzamot vont a kínai és j az ún. nyugati népoktatási rendszer között, megjegyezve, hogy a kanadai és amerikai oktatásban túl sok politikus és politizá-i lás található. „A washingtoni

federális hivatalon kívül az állami (state), városi és iskolabizottsági politikusok is beleszólnak az oktatásügyi dolgok menetébe, ami talán segit pénzügyi vonatkozásban, de a tanulmányi eljárást bonyolulttá teszi", — mondta az angol és francia egyetemeken tanult Lin, aki fiatal korában egy shanghaji középiskolában tanároskodott. — „Van egy régi kinai közmondás, amely szerint a legcsillogóbb ezüsttálca is maszatos lesz, ha sok kézen megy át. Amerikai kollégáim panaszolják. hogy a politikusok különböző szinten való beleavatkozása decentralizált bürokráciát eredményez az oktatásban.” Senki sem szereti, ha külországból jött próféták kritizálnak „belső ügyeket”, de ebben az esetben Lin mentségére szolgál, hogy a konferencia rendezóbizottsága kérte meg összehasonlító analízisre. Emellett az enyhe bírálatot udvarias ’ modorban, csaknem bocsánatkéró hangsúllyal kisérte.

Kérdésemre (miután én nem vagyok amerikai, aki a kínai „bűvölet" hatása alatt áll), hogy a centralizált kínai népoktatás nincs-e a kinai pártbürokrácia hatáskörében, Lin szemrebbenés nélkül felelte: „Kinában minden a párt központi bizottságának hatáskörében van, így a népoktatás is. De éppen ez a központi irányítás teszi egységessé a tantervet és oktatási módszereket. Ami ugyan még önmagában nem jelent tévedhetetlenséget vagy garantálja a minőséget, de legalább biztositja azt, hogy Ki na minden iskolájában ugyanazt a módszert alkalmazzák. A kantoni diák oktatása semmiben sem különbözik a pekingi vagy shanghaji diákétól".

Mr. Lin ugyanazzal az udvarias mosollyal hallgatta végig a banketten elhangzott beszédemet, mint amellyel saját előadását festette alá, annak ellenére, hogy beszédemben sok ösztönzés volt a közelmúlt történelmének — igy a nácizmus és kommunizmus igazi arculatának — rögzitésére a középiskolai tankönyvekben, főleg azért, hogy a felnövő generációk megfelelő perspektívában értékelhessék a diktatúrák és tirranizmusok antihumánus tetteit. A mosoly még akkor is Mr. Lin arcán volt, amikor a bankett után egy csendes sarokba vonultunk „némi eszmecserére"; akkor is, amikor azt á megjegyzést tette, hogy a nácizmust és a kommunizmust azért mégse kellene egy kalap alá helyezni; akkor is, amikor keresetlen szavakkal elmeséltem neki, hogy tulajdonképpen magyar vagyok, s ilyenformán személyes tapasztalataim vannak a nácizmus és kommunizmus kísérteties hasonlóságáról; s akkor is, amikor azt mondotta, hogy „az ön tapasztalatai a Szovjetunió diktálta terrorral kapcsolatosak, ami olyan messze van a kinai szocializmustól, mint a Hold a Földtől; következésképpen ildomos lenne választóvonalat húzni a

szovjet álkommunizmus és a valódi kinai kommunizmus közé". S még akkor sem tűnt el a mosoly, amikor azt mondtam neki, hogy az 1956 novemberében mao-cse-tungi bölcseletnek hitt „virágozzék minden virág" elmélet botcsinálta filozófiának bizonyult, mert az oroszok annyit sem törődtek vele. mintha egy tudománytalan horoszkóp lett volna. „Az idők változnak", — mondta a mosoly, ,.az oroszok ma már mindennel törődnek, ami Kína felől jön."

Mr. Lin non-stop mosolyától eltekintve dél-dakotai utam egyik legnagyobb tanulsága az volt, hogy elenyészően keveset tudunk arról az áthidalhatatlan szakadékról, amely a Szovjetunió és Ki na között tátong. Pedig érdemes lenne behatóan foglalkozni vele, miután egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy ennek a szakadéknak — talán már a legközelebbi jövőben — sorsdöntő hatása lesz a világpolitika alakulására.

_________Losonczv László

Akik a magyarországi intellektuális szellemi életet figyelemmel kísérik, jól ismerik Konrád György nevét. A fiatal magyar zsidó írótól már más alkalommal is közöltünk kontroverziális cikket.

Konrád György jelenleg Nyugat-Európában él. Nem azért, mert ő maga disszidált, hanem, mert egyszerűen kitiltották Magyarországról.

A mai magyarországi szabadságjogi helyzetet egy kettősség jellemzi. A múlthoz viszonyítva kétségtelen haladás, hogy Konrád Györgyöt a kommunista rendszert lényegében támadó írásai miatt nem csukják börtönbe, csak éppen kellemetlenkednek neki. Közben még regényei is megjelenhetnek.

Ezzel szemben az, hogy nézetei miatt kellemetlenkednek és kitiltják az országból bizonyítja, hogy mennyit kell még fejlődni a budapesti kormánynak az emberi jogok tiszteletben tartása és megbecsülése terén. (Bár kétségtelen, hogy ilyetén fejlődésre vannak jelek.)

KONRAD GYÖRGY:

Szokásom szerint minden úszik a halasztás vizein. Kezdem a szöveggel magunkról, levélként, pongyolán. s

Szelényi Iván 39 éves, közgazdasági egyetemet végzett, szociológiából kandidált, ami a doktorátusnak felel meg, az USA-ban a PhD-nek. Nős, felesége orvos, három gyermeke van. 1963-75-ig, emigrációidig a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetében dolgozott, itt osztályvezető volt, tudományos titkár és a Szociológia című folyóirat szerkesztője. A legtehetségesebb magyar szociológusok között tartották számon, sőt alighanem az volt. Kiterjedt volt a tevékenysége, s minthogy jól beszélt angolul (1964-ben egy évet Fordösztöndíjjal Amerikában töltött), ő tartotta leginkább a kapcsolatot a külföldi kollégákkal, fő területe a városszociológia és a regionális szociológia. A Marx Károly Közgazdasági Egyetemen docensként tanított (lehet, hogy csak adjunktusként). A diákok nagyon szerették, körülvették, szemináriumára járni, vele dolgozni dicsőség volt. Azt hiszem, ő volt az a szociológus (család szerint is tudományra kijelölt fiú, apja neves biológus, nagyapja filológus), akinek a legtermészetesebben ívelt fölfelé a tudományos karrierje, s vedd ehhez hozzá hibátlan tisztességét, kellemes jóindulatát, ironikus-mulatságos beszédmodorát. Nem volt nehéz megszeretni.

Azt hiszem kölcsönösen megszerettük egymást 1965-ben. Én akkor kerültem a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet tudományos osztályára, mint szociológus. Most néhány szót magamról. A bölcsészkaron végeztem iroda lom szakos tanárként, már egyetemi hallgató koromban elkezdtem irodalmi kritikákat, tanulmányokat közölni, 1956-ban végeztem, dolgoztam egy soha meg nem jelent, s a forradalom után megszüntetett folyóirat szerkesztőjeként. 57-59 között „szabadúszó" voltam. 59-65 között ifjúságvédelmi felügyelőként dolgoztam VII. kerületi gyámhatóságon, s közben mellékállásban a Magyar Helikon Könyvkiadónál Tolsztoj és Balzac müveit szerkesztettem. Időről időre egy-egy esszét publikáltam folyóiratokban, volt olyan is, amelyik nem jelent meg.

írónak készültem kamaszkorom óta, de nem akartam irodalomból élni, s főként nem irodalmi állásban. Ezért volt jó ez a gyámhatósági munka, ezután nem tülekedtek az emberek, ki szeret zűrzavaros családo-. kát látogatni, rosszagú lakásokban, ahol az etikettben való jártasság nem a legfeltűnőbb tulajdonsága az embereknek. Volt valami kétségtelen teoretikus hajlandóságom is, sokat olvastam filozófiát, szociológiát, egy időben, 56 előtt Lukács György tanítványai köréhez tartoztam, de a filozófust elnyelte az író. 65-ben úgy gondoltam, eleget tudok Budapest egyik kerületéről, de keveset tudok az országról. A városszociológia ebben az intézetben jó lehetőségekei kínált, hogy minden héten utazzam, embereket lássak, cigánytelepektől tanácselnökökig ismerkedjem a magyar vidAkel. 66-ban fogtam bele a Látogatóba, ez volt búcsúm előző életemtől, 68-ban lett kész.

1965-ben összeszövetkeztünk Szelényivel: összeházasítottuk nagyméretű empirikus városszociológiai kutatásokra intézeteinket és saját érdeklődésünket. Ettől fogva együtt dolgoztunk, együtt csavarogtunk az országban, volt időnk bőséggel kicserélni gondolatainkat. Az empirikus szociológia sok babramunkával jár, a kérdőívszerkesztéstől az interjúkig, a számítógépes feldolgozástól az adatértékelésig, menet közben tanultunk bele, s együtt Irtuk tanulmányainkat, együtt tartottuk előadásainkat. Megjelent egy könyvünk 1969-ben, elme:

Az új lakótelepek szociológiai problémái.

És Irtunk egy nagyobb méretű összefoglaló és érdekes könyvet:

Településszerkezet - társadalmi szerkezet címmel, ez 1973-ban készült el, de már nem jelenti meg. Közöltünk a VALÓSÁG cimű folyóiratban esszéket is, ezek akkoriban feltűnést keltettek. Empl-1 rikusan igen megbízható munkák voltak, de volt

A harmadik korszak

bennük számos strukturális teoretikus gondolat is, meglehetősen éles visszhangot váltottak ki, azt hiszem csakugyan újszerű volt a nyugodt, de alig cáfolható kritikai gondolatmenetük.

Ezek az esszék azonban beleilleszkedtek a korszak reformista légkörébe. Mi magunk is reformisták voltunk. Volt ugyan lényeges távolság köztünk és a reformista liberális értelmiség közszelleme között, amennyiben mi főként a társadalmi konfliktusokra és egyenlőtlenségekre irányítottuk figyelmünket, a többiek pedig inkább csak racionalizálni akarták a szisztémát, vagy azon panaszkodtak, hogy nem hasonlít a marxi óhajokhoz. Mi meg azt néztük, milyen igazában, teljesen függetlenül attól, hogy mit mondanak róla, vagy mit várnak tőle. Azt hiszem ez a demokratikus nézőpont, s az az igény, hogy alulról nézzük a társadalom épületét, azok nézőpontjából, akik lent vannak, akik nem kedvezményezettek, nem kiváltságosak, számomra természetes volt, hiszen szociális munkásként inkább segédmunkások, mint egyetemi tanárok otthonaiban jártam, s nem volt nehéz rájönnöm, hogy az előbbiek problémái súlyosabbak. Meg aztán, többen is vannak. Számomra magától értetődő volt, hogy a társadalmi piramist alulról, a szélesebb alapja felől nézzük és ez a nézőpont Ivánnak is igen rövid idő múlva természetes lett.

Közben természetesen beleláthattunk a tervezésdöntés-igazgatás egész mechanizmusába, legalábbis ami a tertiletí-városi-falusi gazdálkodást és adminisztrációt, \a kommunális beruházásokat, lakás-, iskola- stb. építést illeti. Jó volt a városokat térbeli és társadalmi renaszerként megismerni.

Teóriáink megértek, kritikánk megélesedett, közben a politikai légkör is megváltozott, a reformizmus szelleme befagyott. Én közben megírtam a Városalapító című könyvemet, amelyben, mint tervezel értelmiségi, átvizsgáltam tudatomat. Ekkor már kialakult bennem, bennünk az az ironikus viszony saját társadalmi kategóriánkhoz, amelyről az adatok fényében tapasztaltuk, hogy viszonylag a legkevésbé jár rosszul a társadalmi újrae lösz iáiban és akármilyen idológiai fenntartásai vannak a kommunizmussal szemben, annak gazdasági hatalmi apparátusában készségesen közreműködik, sőt osztozik a tervszerű irányítás egész szellemiségében, vagy éppen maga alakította ki ezt a szellemiséget.

Az értelmiség pompásan ért ahhoz, hogy mítoszokat gyártson önmagáról. Mi pedig - valóság- és humorérzékünktől kényszerítve - jó nevettünk ezeken a fellengzős és önsajnáló mítoszokon és a mesebeli suszterinas egyszerű feladatának tettünk eleget. Az áldozatértelmiség színpadias jelmezét valótlannak látva fölismertük az uralkodó értelmiség meztelen hatalmát, az értelmiségét, amely a hatalomért lemondott szabadságáról. Megértettük az érdekeknek azt az erdejét, amely orosz tankok nélkül is fenntartja a kelet-európai rendszereket, amely viszonylagos belső stabilizációt kölcsönöz nekik és amely azt is megmagyarázza, miért oly csekély azoknak a száma, akik az államszocializmus hivatalos kultúrájából kilépnek. Nem a bátorság hiányzik e kilépéshez elsősorban, az értelmiség zömének érdeke nem fűződik hozzá. Ez valamiképpen filozófiai, szociológiai, lélektani önanalízis is volt mindkettőnk számára. Regényem, a Városalapító ennek a folyamatnak egyik kiágazása. Mert az önanalízis nehéz dolog, nem kevesebbet, az emberit kell magunkban kérdőre vonnunk.

73 májusában egy reggel megjelent lakásomon a rendőrség, azzal gyanúsítottak, külföldre juttattam Haraszti Miklós Darabbér cimű kéziratát. Összeszedték naplójegyzeteimet, amelyekben államellenes izgatásnak minősülő mondatokat találtak, elkobozták azokat, engem pedig ügyészi figyelmeztetésben részesítettek. Állásomat is elvesztettem emiatt. Városalapító c. regényemet a kiadó visszautasította. Szelényi is elvesztette folyóirat-szerkesztői állását, mert a bíróságon Haraszti műve mellett tanúskodott. Ugyanebben az évben hoztak párthatározatot Heller Ágnes, Hegedűs András, Márkus György, Vajda Mihály filozófusok és szociológusok ellen, őket is megfősz*

tották állásuktól. Szelényi még maradt az intézetben.

Én valahogy megéltem a Látogató külföldi jogdijaiból. hozzákezdtem egy új regényhez, elmentem dolgozni amolyan álpszichológusként egy vidéki elmegyógyintézetbe, amire új regényem megírásához volt szükségem. Befejeztük városszociológiai, faluszociológiai kutatásaink eredményeinek összefoglalását egy félezer oldalas kéziratban, amelynek megjelentetésére egyetlen kiadó sem vállalkozott .foltosak", „leprásak" voltunk már kissé és többt józan itéletű barát rosszallóan csóválta a fejét, „mit gondoltok, hol éltek"? - kérdezték.

És mi éppen ennek a kérdésnek akartunk a végére járni. Budapesttől 25 kilométerre egy szép kis hegyi faluban kibéreltünk egy öreg parasztházat, nagy elvadult kerttel és mintegy háromnegyed év alatt, versenyben az idővel, folytonos munkavitáink, termékenyítő szellemi pingpongjátszmáink eredményeképpen megírtuk az

Értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünk kéziratát. Elhatároztuk, hogy épp olyan nyíltan fogalmazunk, mint amilyen nyíltan beszélünk, s ezzel a magunk módján áthidaljuk azt a szakadékot, amely a nyilvános írásos kultúrát a parlenzamos-orális kultúrától elválasztja. Az írás maga is kaland volt számunkra. Számos kérdést menet közben tisztáztunk, kéziratunk a szó minden értelmében esszé, vagyis kísérlet. Nem egy minden izében kidolgozott gondolatmenet puszta megfogalmazása állt előttünk feladatként. írva gondoltuk végig álláspontunkat, sétáltunk az erdőben, a kertben, s együtt fogalmaztuk naponta, amire rájöttünk, hol én ültem a gépnél, hol Iván, mondhatni minden mondatunk közös, külön-külön egyikünk sem tudta volna ezt a könyvet megírni. Én elkezdtem egy mondatot, ő folytatta vagy ő kezdte el és én folytattam, igaz nagyon is jól ismertük egymás észjárását, igy együtt dolgozni csak az erős barátság légkörében lehet.

Szép nyár volt, forró nyár, kéziratunkat minden este elrejtettük, mert tudtuk, számot tarthat a politikai rendőrség érdeklődésére. Ezeken a dugdosási manővereken sok öniróniával nevettünk. S gyanítottuk, hogy ennek a kéziratnak egy újabb randevút köszönhetünk majd a politikai rendőrséggel. Október első nápjaiban írtuk le a könyv utolsó mondatait, egyebek közölt ezt: ,Az &telmiségiek agyába tehát beépül az uralkodó rend cenzora, aki nem engedi meg, hogy az értelmiségi önmagát a maga pontos társadalmi valóságában határozza meg.Ennek a belső cenzúrának a kivetülése a politikai rendőrség intellektuális osztálya, amely semmit sem fogad barátságtalanabbul, mintha a marginális &telmiség az intelligencia osztályáról beszél."

Három hét múlva, 1974. október 23-án, már a politikai rendőrség vizsgálati osztályának a fogdájában ültünk, kézirataink jórésze elkobozva, a kihallgatok olvasókat kerestek, tanút, aki állítja, hogy olvasta kéziratunkat. .Olvasó azonban nem volt, nem akadt, túlságosan mohó és türelmetlen volt a rendőrség, nem hagyott rá időt, hogy a szerzői hiúság elkezdjen dolgozni bennünk és körbe adjuk barátaink körében munkánkat. Hogy jöttek rá kéziratunk létezésére? Mikrofon? Besúgó? Saját óval lanságunk, jóllehet Óvatosnak hittük magunkat? Ez az ő titkuk. Minden szakmának megvannak a maga mesterfogásai. Annyi biztos, hogy mulatságosan nagy apparátussal kerítették körül szegény kis kéziratunkat. Feleségünk, parátaink mögé is jutott kisérő szépszámmal. A bánásmód tűrhetően udvarias volt, a koszt ehető, a zárka tiszta. Tanút, aki olvasta volna munkánkat, hogy így az államellenes izgatás puszta lehetőségből valósággá váljék, nem találtak. Kihallgatom, egy kedélyes alezredes megvallotta, hogy a gondolatmenetünk a számára egy kissé bonyolult, „ha betörik a fejem, sem fogom végigolvasni a kéziratát". Eszerint nem Jött izgalomba? - kérdeztem. .Nem, elaludtam." .(Dehát akkor miért maga foglalkozik vele, mi&t nem bízzák a szociológiát szociológusokra?"

I Kétségbeesetten fölmutatott a mennyezetre, rejt el- i mes magasabb hatalmak és istenségek felé.

Közben a külföldi lapokban is szó esett ügyünkről, a hazai értelmiségi közvélemény is idegeskedett. Még aki nem ért velünk egyet, az sem szereti, ha egy kézirat bírálatára közvetlenül a politikai rendőrség • vállalkozik, a nyilvánosság kizárásával. Hat nap múlva, újabb ügyészi figyelmeztetéssel, szabadon bocsátottak, s fölajánlották számunkra a kivándorlás lehetőségét.

Nehéz hónapok következtek. Szelényi úgy döntött, hogy kivándorol, én úgy döntöttem, hogy maradok. A tudós munkája nyilvánosságot igényel, a szociológiai kutatáshoz munkatársak, diákok kellenek és nyílt véleménycsere, az empirikus munkát vagy a tanítást nem lehet oly titkolózva végezni, mintha nem is gondolkodók lennénk, hanem pénzhamisítók. Mások talán tudják, ö nem akart visszaóvakodni a hivatalos kultúrába, ahhoz pedig, hogy rejtőző szociológus legyen, nem volt kedve. Ma Ausztrália Adelaide nevű városában egyetemi tanár. Sok diákja van, nagy empirikus kutatómunkát végez egy kikötővárosban az ausztrál társadalom konfliktusairól.

Én maradtam. Papírt és írógépszalagot lehet a boltokban vásárolni, mást az államtól nem várok. Jól éreztem magam az elmúlt két évben otthon, regényt írtam a kis falusi házban magyarul, egy olyan társadalom közegében, amelyet ismerek. A barátaimat szeretem, a cenzúrát nem szeretem, kivált, ha letartóztatással párosul. De a barátok, akikkel a nyelv meghittsége összeköt, számomra nyomósabbak. Meg azok az emberek, akik az utcán, vonaton körülvesznek, s akiknek a beszédében úgy ülök, mint a fürdőben. A gondolatellenes repressziót ideiglenesebb jelenségnek gondolom, mint a népet, amely nem tud nem gondolkodni, legfeljebb körülnéz, mielőtt megszólalna. A rendőri cenzúra felfüggeszthető, a társadalom nem függeszthető fel.

Teltek az évek, utazási tilalmam is lejárt. Kaptam egy meghívást a Deutscher Akademischer Austauschdienst jóvoltából Nyugat-Berlinbe. A magyar hatóságok nem bánták, ha hosszabb időre elmegyek, s adtak egy útlevelet, amellyel vissza is térhetek. Sokat mozogtam Európában, Amerikában, tanultam nem keveset és most Nyugat-Berlinben a Schlachtensee partján folytatom regényemet, amit Csobánkán kezdtem el.

Közben egy postagalamb kihozta tanulmányunk kéziratát. Szelényi Ivánnal találkoztunk, s bár azóta sok új gondolatunk támadt, s közös szellemi háztartásunk változatlanul működőképes, úgy döntöttünk, hogy nem változtatunk egy szót sem 1974-ben írott művünkön, amelyet most a Schurkamp-könyvkiadón kívül amerikai, angol, francia, spanyol, olasz, svéd kiadók is közrebocsátanak. Ha újra földrajzi közelségbe kerülünk, a gondolatmenetünket folytatjuk.

Közben azonban a tanulmányutam ideje lejár, s hazamegyek. Jó ízlés jelének tartanám az államrendőrség részéről, ha e munka megjelenését tüntető közönynyel fogadná, s szóra sem érdemesítené. Elvégre abból mindig csak komikus vagy néha nem is olyan komikus ballépések származnak, ha a suszter nem marad a kaptafánál, ha a rendőr tolvajok helyett gondolatok után nyomoz. Ezennel a nyilvánosságra bízzuk annak megítélését, hogy van e könyvünkben néhány használható gondolat, biztos vagyok benne, hogy a szakközvélemény sokkal bensőségesebb lendülettel fogja megbírálni fejtegetéseinket, mint az államrendőrség tiszteletreméltó, e területen azonban egy kissé kényszeredett munkatársai.

Könyvünkben lehetséges prognózisát vázoljuk fel a szocializmus harmadik korszakának az első a sztálini, s a második, a jelenleg is tartó posztsztálini korszak után, amelyeknek társadalmi tartalmát megtudakolandó muszáj elolvasni magát a könyvet. Szeretném ezt a kis körülményleirást kéziratunk utolsó mondatának helybenhagyó id eik tatásával lezárni: ,Nogy a szocializmus történetének ez a hipotetikus harmadik korszaka mikor következik be, azt a szer. zők szabatosan megálbpithatják majd abból, hogy ezt a kéziratot akkor, de csak akkor fogja elfogadni megjelentetésre valamelyik kelet-európai könyvkiadó”.

• Jöhetne már ez a harmadik korszak.