Menora Egyenlőség, 1978. január-június (17. évfolyam, 689-713. szám)
1978-02-11 / 694. szám
MEN D En ,Mr.August J.Molnai* P.O.Box lo34 New Brunswick, New Jersey o39o3 U.S.A. Second clast «ail registration No. 1373. H (SZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL 17. 694. Ara: . 40 rent FEBR.l 1*1978. CARTER-SZÁDÁT TALÁLKOZÓ A Carter-Szádát találkozás még jobban aláhúzza a közelkeleti alkudozások visszás voltát, mint a közvetlen tárgyalások, amik egy ideig Kairóban és Jeruzsálemben folytak. A politikai színjáték mostani felvonásában ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy a három főszereplő, Egyiptom, Izrael és az Egyesült Államok teljesen egyetért törekvéseit illetően és a huzavona nem annak szól, hogy nem tudnak megállapodni, hanem ellenkezőleg, annak, hogy túl gyorsan, szinte simán zajlottak a tárgyalások s az arab világ erre nem volt még felkészülve^ Szádát megérkezett Washingtonba és a szép ölelkezés után Carter elnökkel együtt kirándultak Camp Dávidba. A megbeszélésekről hivatalos jelentést e sorok írásáig még nem adtak ki, de bennfentesek árul kodása szerint Carter nem volt hajlandó magáévá tenni azt a szádáti kívánságot, hogy nyomást gyakoroljon Izraelre. "Az Egyesült Államok nem egyeztető a két ország között, hanem közvetítő csupán”, mondotta az elnök. Különben is kompromisszum csak két oldalú lehet. Amerika ugyan nem helyesli Izrael telepítéseit a megszállt területeken, de ugyanúgy helyteleníti azt, hogy Szádát még mindig egy önálló Palesztin Állam tervén lovagol. Mivel hozzászoktunk ahhoz, hogy a jelenlegi amerikai külpolitika mindig annak ad igazat, akivel utoljára tárgyal, ez Izrael szempontjából nagyon is értékes, nyereségdús nyilatkozat. Nem mintha félpi kellett volna egy komoly amerikai nyomástól. Ha Carte/ Izraelt egy önálló Palesztin Állam fölállítására akarná szorítani, Szádát lenne az els'ö aki közbevetné magát, hogy ez be ne következhessen. Az egyiptomi elnök tudniillik sokkal jobban fél egy szovjet irányítás alatt álló Palesztin Államtól, mint amennyire azt Izrael teszi. Azt mondhatnánk, hogy Szádát úgy fél egy önálló Palesztin Államtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Különben is Camp Dávidban valószínűleg nem Egyiptom és Izrael viszonyát tárgyalták elsősorban, — ez előbb utóbb egy különbékével meg fog oldódni —, hanem a szovjet veszélyről beszélgettek. A Szovjetunió ugyanis nem nyugodott bele, abba, hogy kiszorítják a közelkeleti térségből, most tehát egy újabb utat keres a behatolásra. Ha nem PLO, akkor Etiópia az, amit "trójai falóként" kíván felhasználni. Az Afrika “szarvában” kialakult új helyzet bizonyítéka annak, hogy a Szovjetunió már lemondott az arab országok megnyeréséről. Most délről indul meg és azért segíti az Abesszin Államot, azért kívánja megerősíteni azt csatlós államként, hogy innen támadást intézhessen Szudán ellen és ha a Földközi tengert nem tudja birtokolni, akkor legalább a Nílus eredetét akarja magának megszerezni, így akar nyomást gyakorolni Egyiptomra. Ez azonban nemcsak Szádátnak, de a pénzt adó nagybácsinak Szaudi Arábiának is halálos veszélyt jelent. Bármilyen lassúak is a tárgyalások, bármilyen nehézségek mutatkoznak is, a hosszútávú politikai, jóslat a Közelkeleten nem Egyiptom és Izrael közötti veszekedés lesz, hanem egy olyan szovjetellenes szövetségre mutat, amelyben Egyiptom és Izráel közös társak lesznek. PANAM A CSA TORNA Ha igazak a Washingtonból kiszállingózó hírek, úgy rövidesen szentesíti a szenátus a Panama-csatorna jövőjéről kötött szerződést, amit múlt évben írt alá Carter elnök és Panama diktátora. Ennek alapján a 2000. év fordulóján megszűnik az amerikai ellenőrzés a világ egyik legfontosabb viziútján és a csatorna ellenőrzése teljesen a panamai kormány, illetőleg a panamai nép jogába megy át. Ha 1978-ban valaki megkérdezi: a panamai kormány és a panamai nép azonos-e, úgy erre természetesen negatív választ kell adni. Panamában diktatúra van, s az ottani államforma összeegyeztethetetlen azzal, amit az amerikai politikai felfogás követendőnek fogad el. Huszonkét év azonban hosszú idő, s így nem tudhatjuk, hogy mire kerek számmal 2000-et írunk, milyen panamai állam lesz az. amelyik felelősséget kell vállaljon a csatorna biztonságáért. Az eredetileg megkötött szerződés olyan elégedetlenséget váltott ki az Egyesült Államok népéből, amihez hasonlóra kevés példa volt. Volt olyan koz véleménykutató vizsgálat, amely azt mérte le, hogy az Egyesült Államok lakosságának 65 százaléka helyteleníti az eredetileg megkötött szerződést. Mivel pedig a politikusok rends/erint nem aszerint alakítják ki álláspontjukat, hogy mit tartanak helyesnek, hanem aszerint, hogy választóik mit várnak tőlük, nem csoda, hogy a szenátus nem volt hajlandó elfogadni a szerződés eredeti szövegét. Carter elnöknek komoly gondot okozott és komoly energiát kellett befektetnie abba. hogy a törvényhozók — alkotmány megkövetelte — kétharmad többségét maga mellé, illetve maga mögé állítsa. Állítólag azonban sikerült végül olyan kompromisszumos szövegezést találni, amelynek eredményeként megszületik a kongesszusi szentesi tés. Alapjábanvéve. csak helyeselhető. hogy az Egyesült Államok nem kíván megszálló országként jelentkezni Középamerikaban. Ismerjük be. hogy az Egyesült Államok adminisztrációs és rendfenntartó alakulatainak jelenléte a panamai övezetben egy bizonyos jellegű imperializmus, még akkor is, ha ez az imperializmus a legjobb szándékú és a ,,kizsákmányoltak" szempontjából a legjövedelmezőbb is. Amerika megvásárolta a területet és saját költségén építette fel azt a viziutat, amiből a panamai nép azóta is prosperál, s amely nélkül a kis délamerikai diktátor köztársaság lakossága még sokkal sivárabb körülmények közt élne, mint ahogy most él. De a felségterület hovátartozásának kérdésében kérdés nem merülhet fel. A viziút panamai területen megy keresztül, tehát ha a szerződés lejár, az a panamaiaké. Mégis, az amerikai állampolgárok többsége — akiket pedig évtizedek óta paukolnak az anti-imperializmusra, — vállalta volna ezt a súlyos vádat. Úgy látszik, tudatosan vagy tudat alatt, de érzik, hogy tartoznak valamivel a következő generációnak is, s a nemzetbiztonságot 25 évi távolságban is figyelembe kell venni, és azt is érzik, hogy egyetlen nép sem számíthat teljes biztonsággal senki másra, mint önmagára. Ezért utasította el a szenátus a közvélemény nyomása alatt a panamai szerződést. Mert elutasította. Annak a szerződésnek, ami a közeljövőben szentesítésre kerül, már alig-alig van valamilyen köze az eredetihez. Az az apró módosítás ugyanis, amit a szövegbe beleiktatnak, tulajdonképpen a dolog lényegét jelenti. Ez pedig az. hogy ha a viziút szabad használatát vagy az ottani amerikai érdekeket külső fenyegetés vagy háborús veszély érintené, úgy az Egyesült Államoknak jogában áll fegyveresen lépni fel a csatorna védelmében. Vagyis. 2000-ben az amerikaiak úgy vonulnak ki, hogy lemondanak ugyan a csatornahasználattal járó anyagi előnyökről. de nem mondanak le a szinte életfontosságú biztonsági feltételekről. Tulajdonképpen kompromisszum született: a törvényhozás nem hagyta jóvá az elnök aláirt szerződését, de úgy nyilatkozott, mintha ezt jóváhagyná. Carter elnök presztizsveszteség nélkül bújhat ki az ügyből, de a szerződés tulajdonképpen a két évvel ezelőtti egyik vesztes republikánus elnökjelölt. Rónáid Reagan, volt kaliforniai kormányzó, álláspontját igazolta. Felmerülhet persze a kérdés, hogy miért nem lehet nemet mondani Panamának akkor, ha a közvélemény és a törvényhozók egyaránt úgy érzik, hogy a "nem" lenne a helyes válasz. A magyarázat elég kézenfekvő. A- merikának' most már évek óta van egy súlyos betegsége, amit talán úgy lehetne hívni, hogy vietnamizis. Az egykor legyőzhetetlen hatalomnak hitt Egyesült Államok vereséget szenvedett Vietnamban. Hogy ez a vereség elkerülhető lett volna, hogy nem külső erő, hanem belső bomlás idézte elő, az lényegében mellékes. Tény, hogy Amerikának dolgavégezetlenül kellett kivonulnia egy pici országból, s ez az ország lakosságában belső meghasonlást okozott. Ma már az egykor verhetetlen Egyesült Államok sorban vonul vissza Délnyugat- Ázsiából. Dél- és Középamerikából, Angolából, az afrikai Szarv övezetből — nem azért mert gyenge —. hanem azért mert fél a vietnami tapasztalatoktól. Elég ha valahol azt mondják, hogy a nép fog megmozdulni ellene, s a megfélemlített amerikai már csomagol. Ezt az adottságot persze alaposan kihasználják azok, ’akik igyekeznek az Egyesült Államok minél nagyobb-méretű csomagolását előidézni. Holott a valóság az, hogy nem minden ország Vietnam, sőt a legtöbb Folytatás a 9. oldalon , A Taituífe-ház restaurációja Nem alaptalanul mondják, hogy Kanada tulajdonképpen az Egyesült Államok 51. tagállama. Nemcsak abban nyilvánul ez meg, hogy az amerikai kontinens északi része szoros gazdasági egységet képez hatalmas déli szomszédjával, hanem abban is, hogy a USA-ból kiinduló szellemi.erkölcsi áramlatok teljes biztonsággal érkeznek el ide. Például, ha az Egyesült Államokat erkölcsi botrány-hullám önti el, úgy a kanadai fővárosban, Ottawában is gyűrűzni kezd a politikai élet lápos vize. Az ottawai parlamentben a képviselők döbbent csendben hallgatták végig Fox igazságügyminiszter drámai felszólalását, amelyben bejelentette, hogy lemond miniszteri rangjáról, mert olyan meggondolatlan cselekményt követett el, amely lehetetlenné teszi, hogy továbbra is Kanada jogi és igazságszolgáltatásának legfőbb őre lehessen. Pár évvel ezelőtt szerelmi viszonyt folytatott egy férjes asszonnyal, aki állapotos lett tőle. A magzatelhajtást egy olyan kórházban hajtották végre, ahol a nőn kívül a férj hozzájárulására is szükség volt, és ekkor Fox az okmány alá hamisította a férj nevét. Ezzel okirathamisitást követett el, ami Kanadában súlyosabb esetben 14 évi börtönbüntetéssel sújtható. Mondanom sem kell, hogy az okirathamisítást gyűlölöm. Egyetlen pillanatig sem kívánom menteni az ilyen bűnt, még akkor sem ha az, nem szándékos rosszindulatból, hanem ostobaságból fakad. Az ilyenfokú ostobaság ugyanis már önmagában hordja a büntetését, és nehezen tudom elképzelni, hogy a különben tehetséges Fox tényleg alkalmas lenne igazságügyminiszternek, nem is annyira a jogérzék, mint inkább a józan ész hiánya miatt. Van azonban valami, amit jobban gyűlölök a butaságnál, jobban az okirathamisításnál. Ha jól belegondolok, jobban gyűlölöm, mint bármi mást a világon. Ez pedig a hipokrizis, az álszentség, ami, sajnos, az utóbbi években elöntötte az egész amerikai kontinenst. Mintha egyszerre tért volna vissza a francia rokokó szabad szerelmi légköre és Viktória királynő puritanizmusa. Ha ennek a komédiának valamilyen cimet akarnék adni, azt mondhatnám: ,,A Tartuffe-ház restaurációja". Itt van valami,'amit mindenki csinál, mindenki tud róla, mindenki beszél róla, de közben úgy kell viselkedni, mintha senki se tudna róla, hogy valaki is csinálja, és senkinek sem szabad beszélni arról, amiről mindenki beszél. KÖSZÖNTJÜK WALDMAN TÍBORT Waldman Tibor a Magyar Zsidók Világszövetsége központi elnöke, február 14-én ünnepli 75 éves születésnapját. Szeretettel köszöntjük őt ebből az alkalomból. A hírhez véletlenül jutottunk hozzá. Waldmann Tibornak nincs szándékában nyilvános születésnapot rendezni, nem tart igényt az ünneplésre, s a szerkesztők ezzel a cikkel vállalják az esetleges “letolás” kockázatát. Mégis úgy éreztük, hogy kötelességünk érdeme szerint ünnepelni egy embert, aki egész életét a magyar zsidóság ügyének szentelte, s ezen a téren jelentős sikereket mondhat magáénak. Különösen olyankor jogos ez az ünneplés, amikor ezt a kitűnő embert érdemtelen, támadások érik olyanok részéről, akik intrikán, kötekedésen és egyéni törtetésen kívül, soha semmi mást a magyar zsidó közélet érdekében nem tettek. Waldmann Tibor valóban élete legtermékenyebb éveit áldozta a magyar zsidóság ügyének. Amikor 1945-ben újra indult az élet a budapesti romokon, Waldmann elsők között foglalta el helyét, s mint a JOINT egyik főtisztviselője Görög Frigyessel együtt fáradságot nem ismerve munkálkodott, buzgói kodott, s nagyrészben neki köszönhető, hogy az Amerikából érkezett segélyek bürokráciamentesen, és megdézsmálatlanul jutottak el azokhoz, akiket illetett. Tisztessége, zsidó érzése, illetőleg az ezzel kapcsolatos harcos kiállása szükségszerűen juttatta el a Rákosi éra börtönéig, de amikor sikerült külföldre jutnia, újból vállalta a közélet nehéz és legtöbbször nem háládatos útját. Amióta Waldmann Tibor átvette a Magyar Zsidók Világszövetsége Központi Elnökségét, azóta sikerült a korábbinál sokkal nagyobb megbecsülést szereznie e szervezet részére. Elnöki időszaka alatt először megteremtette a magyar zsidóság egységét Izráel ben és a diaszpórában egyaránt és olyan nagynevű embereket vont be ebbe a munkába, akiknek részvétele azelőtt elképzelhetetlen lett volna. Hogy a Világszövetség még ma is létezik, ez kizárólag és teljes egészében Waldmann Tibornak köszönhető. mm 75 éves születésnapján kívánunk neki további aktivitást és aktivitásával járó további sikereket. Adja Isten, hogy sikerekben és egészségben élhessen aranyos feleségével Évával együtt, az emberi kor végső határáig. Kedves Tibor barátunk... Bis hundert und zwanzig Egri György a Menóra főszerkesztője Kalmár Miklós New York-I szerkesztő Persze, hogy bűnösnek tartom Foxot. Utálatom azonban elsősorban állapotossá vált hölgy ú.n. batátnője felé fordul, aki az egész ügyet feltúrta és sietett Trudeau miniszterelnökkel ezt közölni. Igaz ugyan, hogy semmi köze nincs az ügyhöz, senki nem kérte fel beavatkozásra, de ő a tudomására jutott adatot mégis közölte a miniszterelnökkel, mert ő „concerned Citizen”. Vagyis, olyan állampolgár, aki „törődik" a közügyekkel. Az ilyen állampolgár — mondják manapság — dicsérendő. Ezek a „concerned Citizenek” azok, akik megkeserítik demokratikus közéletünket. Ók azok. akik nem fogadják el a demokratikus választási eredményeket, hanem csoportokba gyűlve hamisítják a közhangulatot. Ők azok, akik a tüntetéseken a nép többsége nevében tiltakoznak a lakásépítés ellen, s akik több lakásépítést követelnek a lakók nevében. Ők azok, akik vezetői a négerek szabadságáért, a fehérek szabadságáért, a nők szabadságáért, a gyermekek szabadságáért, a homoszexuálisok szabadságáért, a vallástanítás szabadságáért, a természettudományos oktatás szabadságáért, a szabadság szabadságáért és a szabadságéi lenesség szabadságáért irányuló mozgalomnak. Ók azok, akik nem képesek sínre tenni saját életüket s ezért siklatják ki mindannyiunk életét. Ók a „concerned Citizenek" — a fene egye meg őket, — akik nyálazással, kémkedéssel, besúgással akadályozzák meg a legtermészetesebb emberi megnyilvánulásokat, s közben az erkölcs vagy erkölcstelenség nevében kéjesen dörzsölik a kezüket: íme, ismét sikerült valahol bajt keverni! Ezúttal az áldozat a szegény, ostoba, de igazán jobb sorsra méltó Fox volt. Akiről azt mondják, hogy különben tehetséges. Lehet, hogy így van, ekkora butaságokat csak tehetséges emberek szoktak elkövetni. Mint például az ugyancsak tehetséges Nixon, aki szintén egy ostoba banánhéjon csúszott el, , s aki szintén a „concerned Citizenek" áldozata lett. Senki ne higyje, hogy Foxért vagy Nixonért jajongok. Az ő egyéni sorsuk nem nagyon érdekel. Az érdekel, hogy ezek a Tartuffe-ök megmérgezik körülöttünk a levegőt. Moliere darabjának főhőse kegyes szemforgatással, istenes szólamokkal, álcázással, nyálazással tört gonosz, embertelen és istentelen célok felé. Nos, a Tartuffe-ök nemcsak itt vannak köztünk, hanem erősebbek mint valaha. Olyan erősek, hogy ma már senki nem mer nekik nemet mondani. Még Trudeau miniszterelnök sem. aki pedig nyilván nem vette nagyon tragikusan igazságügy miniszterének erkölcsi botlását — ugyan, miért is vette volna? Mégsem mert — nem is merhetett — kiállni mellette, pedig nyilván nálunk is jobban tudja, hogy az ügynek törvényes folytatása nem lesz. Ahhoz ugyanis, hogy Fox a hamisítás miau bíróság elé kerüljön, a férjnek kellene ót fel jelenteni. Lehet, hogy az ő nevében kiállított abortusz-papír — sőt, az azt megelőző szerelmi viszony — nem lelkesítette túlságosan a férjet, de hogy ragaszkodjék az egykori szerető feljelentéséhez (aki közben igazságügy miniszter, no meg dúsgazdag ember lett), ezt nem tartjuk valószínűnek. Talán még a konzervatív párti ellenzék sem csinált volna az egészből nagy ügyet. Érdekes módon ugyanis, a kanadai konzervatívok a* valódi, állandó erkölcsi értékeket jobban őrzik, mint a társadalmi hagyományok ránkaggatotl erkölcseit. Úgy tűnik, hogy a konzervatívok megbocsátották volna a fiatal miniszternek azt a bűnét, aminek egyrészét ifjabb korában minden férfi és minden nő elköveti, de őjt hiába bocsátották volna meg. ha egyszer a Tartuffe-ök nem bocsátották meg. Én tudom, hogy az ideális az lenne, ha mindannyian. az egész világon mindenki a tökéletes, klasszikus erkölcsi szabályok szerint élne. De vegyük tudomásul, hogy ilyen nincs. Emberek vagyunk, tele hibákkal, nemcsak aprókkal, de még súlyosakkal is. S úgy érzem, hogy mindenkinek könnyebben tudok megbocsátani, mint korunk mindenbe beleronditó álszentjeinek.
