Menora Egyenlőség, 1978. január-június (17. évfolyam, 689-713. szám)

1978-05-13 / 707. szám

KOMMUNISTA ÁLLAMCSÍNY AFGANISZTÁNBAN

Április utolsó napjaiban Afganisztánban került sor államcsínyre, s bár ennek a kis, közép-ázsiai országnak politikai eseményei nem igen kívánkoztak a múltban a világlapok első oldalára, most mégis a nemzetközi erőegyensúlyt eltoló jelenséggel kell szembenéznünk. Afganisztán a világ egyik legszegényebb országa, ahol az egy főre eső nemzeti jövedelem még a száz dollárt sem éri el évente. Politikai irányvonala a múltban un. nyugat-barát volt, ami azt jelentette, hogy az eddigi államfő Abu Daoud a Nyugatról kapott pénzeket lopta el és vágta zsebre. E téren múlt héten jelentős változás történt.

Egy kis katonai csoport követte el az államcsínyt, melynek az első jelentések szerint csupán jelentéktelen halálos áldozata volt később

azonban kiderült, hogy a halottak száma 10 ezer fölött van. Az uj kormány vezetői ezt ugyan tagadják, de annyit elismernek, hogy Daudot és családját valóban kénytelenek voltak kivégezni, mert azok gálád módon nem voltak hajlandók megadni magukat. A hatalmat bizonyos Noor Mohammad Taraki vette át miniszterelnöki beosztásban és már meg is tartotta első nemzetközi sajtóértekezletét.

Kijelentette, hogy a vezetése alatt álló Afganisztán nem tartozik majd semmilyen nemzetközi erő - csoportosüláshoz és egyformán jó viszonyt kiván fenntartani az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval. Nyilatkozatának hitelét csak kevéssé ingathatja meg az a tény, hogy Taraki eddig az Afgán Kommunista Párt főtitkára volt.

Noor Mohammad miniszterelnök

együttesen az emberiség több, mint 90 százalékát fogják kitenni.

Az államcsínyre is szovjet fegyverekkel került sor. Nem kétséges tehát, hogy ezúttal mégcsak nem is egy un. harmadik erőhöz tartozó ország, illetőleg kormányzat alakul, hanem egy egész egyszerű csatlós állam.

Az ügyben a legijesztőbb nem is Afganisztán helyzetváltozása a világ erőcsoportosulásában. Az országban olyan mélységes a nyomor, hogy ezen jelentősen még egy kommunista berendezkedés sem tud rontani, sőt, elképzelhető, hogy a koldusország legkoldusabb rétegének ebből valamilyen haszna lesz. A szomorú az a magától értetődőség, amivel a világ tudomásul vette, hogy újabb tízegynéhány millió ember került

át a moszkvai táborba. Az elmúlt két évben a Szovjetunió saját és kubai idegen-légionista erői segítségével olyan állandó előrenyomulásban volt, hogy a szabad világ ilyen kisebb vereségeket már észre sem vesz. Pedig nem kevesebbről van szó, minthogy Moszkva most épiti ki döntő hatalmát a következő évszázadra, amikor az afrikai és ázsiai népek Afganisztán pálfordulásának azonban van egy sokkal közvetlenebb következménye is. Egy szovjet csatlósállam és így lényegileg maga a Szovjetunió hosszú, veszélyeztetett határt nyitott két olyan országgal, amely a Nyugat szempontjából döntő, s amely a jövőben éppen ezért nem engedheti meg magának a teljesen merev elzárkózást Moszkvával szemben. Iránról és Pakisztánról

van szó, amely eddig kulcspozíciót töltött be a szabad világ gazdasági és védelmi rendszerében, s ezek a jövőben erre nyilván nem lesznek az eddigi formában hajlandók.

A hét másik politikai eseménye az Egyesült Nemzeteket hozta

Nixon emlékirataiból

detentet érteni

Úgy tűnik, a Watergate botrány évtizedekre determinálja az Egyesült Államok közéletét. Lassan már négy éve, hogy Richard Nixon lemondásra kényszerült, s bár az nem lenne csoda, hogy a viták még mindig folynak, az mégis meglepő, hogy az ellentétes vélemények összecsapásának hevessége nem csökkent.

Az elmúlt napokban jelent meg a volt elnök önéletrajza, vagy inkább emlékiratai, amely ugyan egyenlőre még csak kevés kézhez jutott el. A nagy amerikai lapok azonban több folytatásos sorozatot bocsátottak máris ki, s ez nemcsak Nixon bűnösségének vagy ártatlanságának kérdését vetette fel, hajiem azt is, hogy van-e lehetőség vagy valószínűség a volt elnök visszatérésére a politikai életbe.

A Menóra olvasói talán emlékeznek rá, hogy lapunk hivatalos álláspontjában a végsőkig védelmezte Richard Nixon-t Soha egy pillanatig sem állítottuk azt, hogy az ellene emelt vádakban ártatlan. Sőt, ebben a kérdésben néha még az események elé is szaladtunk, például azt is feltételeztük, hogy már eleve tudott a demokrata párt országos központjába tervezett betörésről. Mégis mögé álltunk.

Emberi dolog, ha valaki igyekszik elfeledkezni arról, hogy valaha egy vesztett ügyet képviselt, nekünk azonban egy pillanatig sincs sem szégyenérzetünk, sem lelkiismeretfurdalásunk és akkori felfogásunkban Richard Nixon mostani könyve csak megerősít. Nem az ugyanis a kérdés, hogy tisztességes, jó ember-e, hogy szereli-e a virágot és édesanyját, hanem az. hogy ismeri-e vagy ismerte-e a világpolitika kaeskaringós ösvényeit és buktatóit annyira, hogy az elnöki tisztet megfelelően, sőt jól látta volna el, ha ezt továbbra is engedik részére.

Nixon könyve (mely ugyan drága olvasmány, hiszen 20 dollárba kerül egy példány) egyike a legizgalmasabb olvasmányoknak. A volt elnök ma már nem mentegetőzni akar, ennél sokkal hatásosabb módszert talál ki, amely egyengetheti útját abban az esetben, ha mégis úgy dönt, hogy | visszatér a politika mezejére. Leírja ugyanis elnöki periódusának legélesebb válságait, s ezzel kapcsolatban azt, hogy miként foglalt állást és főleg, hogy miért. Semmiféle politikai analízis nem tudná annyira megszégyeniteni és nevetségessé teni Nixon utódait, az azóta az elnöki tisztséget betöltő két politikust, mint ezek az analízisek.

Az, amit a csavaros eszű ! Richard, s az ugyanolyan csavaros eszű Henry a világ-egyensúlyról és Moszkva fékentartásának lehetőségéről kitaláltak, azóta detente néven az amerikai politika dogmájává vált. Az arány körülbelül olyan, mint a keresztény vallást megalapító Szent Pál értekezései és a későbbi idők dogmarágóinak aránya. Igaz, Nixon nem bizonyult tisztességes embernek, csúnya fiú, hazudott. Mi pedig megtanultuk már kisgyerek korunkban, hogy: „aki hazudik, az lop is". Meg még más, hasonlóan fontos életigazságot a konyhai falvédőkről. Nixonnak tehát menni kellett, s vele együtt ment az Egyesült Államok külpolitikája, a túlélés szándéka és akarata, szóval, bármiképpen szépítjük is, a "becstelen” Nixonnal hosszútávon Amerika bukott el.

A négy folytatás közül, ami a lapokban megjelent, minket legjobban a Közel-Kelettel, még pontosabban a Yom Kippur-i háborúval foglalkozó rész érdekelt. Márcsak azért is, mert Nixon ellenségei hosszú időn keresztül azt akarták nekünk bemesélni, hogy a volt elnök antiszemita. Ezt arra alapították, hogy egy alkalommal egy baráti beszélgetésben a „sajtó zsidó gyerekeit" említette. Akkor is tudtuk, hogy egy ilyen megjegyzésben pontosan annyi lehet az antiszemitizmus, mint a cigányellenesség az ,.égből potyogó cigánygyerekek" közmondásában, vagy olasz-gyűlölet a „digo", esetleg a „Luigi" megszólításban.

Az emlékiratokból azonban most kiderül, hogy soha amerikai politikus, beleértve a hivatalos zsidó és izrael-barátnak kikiáltott vezető demokratákat is, nem állt ki olyan sziklaszilárdan Izrael mellett, mint Richard Nixon.

A memoárnak az a része, amiből ez kiderül Golda Méir látogatásával kezdődik 1969. szeptember 25-én Washingtonban. A detente akkor még uj dolog volt és Golda ki is fejtette ezzel kapcsolatosan aggodalmait. Mire Nixon és Kissinger együttesen biztosították a miniszterelnök asszonyt, hogy az ő értelmezésükben a detente annyit jelent, hogy 10 százalékkal többször kell belerúgni az ellenségbe, mint ahányszor az belénk rúg. Golda elégedetten zárta le a beszélgetést, mondván, hogy: „amíg Önöknek -ez a politikai felfogásuk, addig nincs okunk félelemre”.

Egy évvel később került sor a nagy jordániai válságra, amikor a Palesztin Felszabadító Mozgalom megpróbálta megbuktatni

Husszein királyt. A szovjet támogatta szír csapatok már át is lépték a jordániai határt, hogy lerohanják a Hasemita országot, amikor Nixon közbelépésre határozta el magát, a „forró dróton" való érintkezés szerint a Szovjetunió nem kívánt beavatkozni ebbe a közel-keleti válságba. Washingtonbaii pontosan tudták, hogy ez álszent hazugság. Tehát Washington is a be nem avatkozásra határozta el magát, s ezért másnap Kissinger magához hívatta Jichák Rabin-t. aki akkor Izrael washingtoni nagykövete volt. Nem adott neki semmire sem

A politikát senki sem tekinti túlzottan gusztusos mesterségnek. A vélemények legfeljebb abban különböznek, hogy ki melyik részét találja a legutálatosabbnak. A nyílt erőszakot, a hazudozást, a teljes, könyörtelen elvetemültséget és így tovább. Hadd áruljam el, hogy én a magam részéről a politikai mesterség leghitványabb megnyilvánulásának a hipokrizist, az álszentséget tekintem.

Valószínűleg ezért “ment fel a pumpa” az agyamban az elmúlt héten, amikor a lapok, a televízió és a rádió hírszolgálata egyaránt fő szenzációként számolt be arról, hogy Dél-Korea torontói főkonzulja menedékjogot kért Kanadában és ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy beszámoljon a nagyközönségnek: miféle félelmetes, felbomlasztó tevékenységet folytat ebben az országban a dél-koreai titkosszolgálat.

Bizony.

Odáig merészkednek, hogy még a Kanadában élő koreai etnikus közösséget is meg akarják bontani és különbséget tesznek azok között, akik szeretik Park, a dél-koreai diktátor rendszerét és azok között, akik nem. Részleteket ugyan nem sikerült megtudni, de még az is elképzelhető, hogy Torontóban két koreai újság, két koreai klub lévén a Park-elleneäeket talán nem is látják szívesen a Park-kai szimpatizálók táborában és viszont. A Fark-ot eddig képviselő, de vele nem szimpatizáló konzul tehát a kanadai kormányzatioz fordult segftmegbízást, csak épp közölte vele. hogy amennyiben Izrael légitámadásokat intézne Jordániába bevonuló szíriai egységek ellen, úgy az Egyesült Államok bizonyára nem engedné meg. hogy Izraelt ezért megbélyegezzék. Maga Amerika semmi mást nem csinált, mint hogy egy húszezres haderőt

mozgósítt&t és megerősítette r °ld‘

két

közi tengeri flottáját. Ez a . lépés bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy a jordániai polgárháború a nyugat-barát erők javára dőljön el.

Nixon beszámolójának egy másik része a Yom Kippur-i

ségért, amely előzékenyen első oldalas szenzációt csinált az ügyéből.

Azt kérdezhetnék tőlem: miért háborodok fel ennyire egy dél-koreai disszidáláson és miféle következtetést akarok ebből levonni.

A konzul beszámol arról, hogy a dél-koreai titkosszolgálat felbomlasztó munkát végez Kanadában, ezért ő soron kívül meg fogja kapni a menedékjogot. Peter Worthington, a Toronto Sun szerkesztője beszámolt lapjában arról, hogy a szovjet titkos ügynökök milyen bomlasztó munkát végeznek Kanadában, s ezért a Trudeau kormány perbefogta államtitkok nyilvánosságra hozása címén.

Egyszer már említettem, hogy véleményem szerint a szovjet kémek száma Kanadában nem kanadai, hanem szovjet államtitok, tehát a kormány jogalapja meglehetősen zavaros, nem is beszélve arról, hogy ki elől kell az ügynökök számát eltitkolni? Feltételezem ugyanis, hogy a szovjet hatóságok a Toronto Sun cikke nélkül is nagyjából tisztában voltak ügynökeik számával, ez legfeljebb a kanadai nép számára jelentett újdonságot, viszont nincs olyan törvény, amely az állam titkait saját népe elől akarná rejtegetni. Most azonban még faramucibbá vált a helyzet, mert kiderült, a szovjet ügynökök leleplezése árulás, a délkoreai ügynökök leleplezése viszont dicséretre méltó dolog. Az egyik esetben nyilván a morális szempontok elnyomják a ténylegesen fennháboru részleteivel foglalkozik, s ebből az alkalomból nagyon érdemes idézni annak az „antiszemitának” véleményét: .... egy

nappal korábban a CIA azt jelentette, hogy egy közelkeleti háború kitörése valószínűtlen. Titkosszolgálatunk e csődje váratlanul ért, de közel sem lepett meg annyira, mint az, hogy az izraeli kémelhárítás is felmondta a szolgálatot. Hiszen ők aztán valóban a világ legjobbjai."

Miután leirja a háború első nap.. Nixon elárulja, hogy az izraeli jatt 1 ....

, , kereset meg sem varta.

kormány Hás az 5. oldalon

Folyta. ______________

álló veszélyt, a másik esetben fordítva van. Teljesen világos. A szovjet ügynökökön nem kell felháborodni, hiszen kit fenyegetnek ezek? Ugyan ki fél a szovjet infiltrációtól. Ezzel szemben Dél-Korea az más. Az ő ügynökeik féktelenkedését meg kell akadályozni, hiszen ez alapjaiban rengetheti meg Kanada létét. Működésükre nem is tudunk más indítóokot elképzelni, mint hogy a dél-koreai diktátor Park ki akarja terjeszteni hatalmi rendszerét Kanadára. Még szerencse, hogy kormányzatunk keményen lecsap rájuk.

Ez már így önmagában is mulatságos hír lenne, de a hipokrizist, az álszentséget még jobban kihangsúlyozza egy kormány-nyilatkozat. A minisztérium ugyanis azt mondja, hogy: “persze, meg kell adni a szegény politikai menekült, volt konzulnak a letelepedést” de ez nem olyan egyszerű, mert Dél-Koreával virágzó gazdasági kapcsolatot tartunk fenn és ez megnehezíti a kérdést.

A kanadai átlagember, aki a politikának eme disznóságai között nem nagyon ismeri ki magát, nem tud más következtetést levonni, mint hogy Dél-Korea egy félelmetes diktatúra, amely ellen azonban csak alapos meggondolások mellett merhetünk kiállni, hiszen különben megszakítják a gazdasági kapcsolatokat és a jövőben még az atom-reaktort sem lesznek hajlandók elfogadni, amit Kanada oly

VILÁGTALÁLKOZÓ IZRÁELBEN

^ ^ 2 hét vagy 3 hét Izraelben

vagy 2 hét Izrael 1 hét Budapest

MONTREÁLBÓL 761.00

TORONTÓBÓL 785.00

###+###+####+#+#######+#####+##+####+#+#####+#########*

Aki részt akar venni ezen a találkozón :

gyászistentisztelet Izróelben és a budapesti rákoskeresztúri Zsidó Temetó Mártírok Emlékművénél

Jelentkezzen a követke» számokon: Toronto ( 416 ) nappal 653-6600 este 656-9819

Koreai kémek Kanadában

nehéz helyzetbe. Ez az alakulás várható is volt. A palesztinai terroristák Dél-Libanonban, Tyre térségében tüzet nyitottak az ENSz ellenőrző csapataira. A tűzharc során három francia katona meghalt. Ez ugyan nem egy jelentős katonai veszteség, de el tudjuk képzelni, hogy a francia kormány elég nehezen tudja országa népével megértetni, hogy fiainak van valami oka arra, hogy Libanon térségében hősi halált haljanak.

Bár erről eddig kevés szó esett, könnyen előfordulhat, hogy egy néhány ország visszavonja a rendfenntartó alakulatait hiszen, hogy a régi képhez térjünk vissza — az ENSz alakulat olyan tűzoltó osztag, amit azonnal fel kell oszlatni, mihelyt valahonnan tüzet jelentenek. Az elmúlt hetekben az izraeli csapatok visszavonultak a Dél-Libanonban megszállt területek kétharmadáról. Ha az ENSz nem tudja megfelelően őrizni ezt a részt, úgy a további kivonulás megáll, sőt, esetleg újabb előnyomulásra is kerülhet sor.

Különben is a libanoni polgárháború változatlanul fenyeget. Az elmúlt hét során Beirutból többször jelentettek összecsapásokat a jobboldali Falatig és a baloldali Moslimok között, ami számos emberéletet követelt. Mindez csupán aláhúzza annak az izraeli álláspontnak igazát, hogy nem lehet palesztinai államot felállítani olyan lakossággal és olyan vezetőkkel, akik nemcsak saját országot nem tudnának rendbentartani, de az összes szomszéd államokat is rendszeresen lángbaborítják.

nemeslelkflen (és profitábilisan) szállít nekik. Hogy pedig visszatérjünk a szovjet ügynökök kérdésére, Worthon ellen is hasonló okból

,nf.K ’-^ósági eljárást indfkellett bix _ . , ,

„ . u nts államtitkok

tani. 0 ugyai.,

... ' ° i ■>r’í'sak vekifecsegesevel ugya..^, .

szélyezteti külkereskedelmi kapcsolatainkat. Ha a Trudeau kormányzat nem kellemetlenkedik Worthington-nak és nem gátolja meg állampolgári jogai gyakorlásában, úgy a Szovjetunió esetleg ugyancsak megszigorítja a kereskedelmi kapcsolatokat és inkább éhendögleszti népét, de nem fogadja el Kanadától a búzát, vagy nem hajlandó meghoszszabbítani a kifizetési határidejét annak a sok százmilliárd dollárnak, amivel ő tartozik már évtizedek óta Kanadának és akkor aztán megnézhetjük magunkat.

Ne higgye senki, hogy itten egy jelentéktelen kérdésről van szó, amit mesterségesen próbálnak felfújni. Miniszterelnökünk, Trudeau, félelmetesen okos ember. Ez különben az egyetlen jó, amit mondhatunk róla. De félelmetes okosságát arra használja fel, hogy minél jobban összekuszálja a kanadai átlagember gondolatvilágát, s ugyanakkor napról napra szorosabbá veri körülöttünk azt a láncot, aminek nemlétezéséről állandóan hangzatos frázisok születnek.

Ha hajlandó lennék elhinni, hogy Dél-Korea nagyobb veszedelmet jelent Kanadára, mint a Szovjetunió, akkor talán még hajlandó lennék azzal a gondolattal foglalkozni, hogy a legközelebbi választásokon Trudeau miniszterelnök pártját támogassam.