Menora Egyenlőség, 1978. január-június (17. évfolyam, 689-713. szám)

1978-05-06 / 705-706. szám

MENDER

, Mr*. August J. Mo lnár

P.O.Box 1o34

Second clots m<I

N e » ö runs .v icl:, N s v Jersey o 3 9 o &,,*t„»i0n No. 1373. U . S . A . -----------------------------AZ ÉSZAKAMERIKAI MA6YAR ZSIDÓSÁG LAPJA

VOL. 17. 705-706

Ára: . 40 rent

MAY 6. 1978,

A HARMINC ÉVES IZRAEL

Ünnepi hét ez. Az újjáalakult zsidó állam születésnapját üli. Harminc évvel ezelőtt olvasták fel a tel-avivi könyvtár termében a Függetlenségi Nyilatkozatot, s azóta Jam Haacmaut napja nemcsak a zsidóság naptárába, de a világ naptáraiba is bekerült. Könnyű lenne ebből az alkalomból tucatszor használt és tucatszor elhasznált, fellengzős jelzőket írni az új világcsodáról, de vajon illdomos-e ez ebben a pillanatban, amikor az ország olyan nehézségekkel küzd, amik az eddigi életében szokatlanok voltak? I- gaz, a mostani nehézségek nem közvetlenül a létet fenyegetik, — nem kell egy háború kirobbanásától tartani a közeljövőben. Az viszont, hogy a világhangulat megváltozott Izráellel kapcsolatosan, tagadhatatlan és aggasztó jelenség. És végső analízisben ennek az az oka, hogy az Izrael számára elfogadható béke körvonalai még nem alakultak ki. Ugyanakkor az ország belső életében is mutatkoznak olyan strukturális hibák, amiket letagadni legfeljebb azoknak állhat érdekében, akik nem szeretik igazán ezt az országot.

Izráel harminc éves. Történelmi alakulásokat tekintve, harminc év gyerekkor egy ország életében. Legalábbis a múlt században, vagy még a század elején is, harminc éves államot még nem tekintettek felnőttnek. Mostanában viszont sosem ismert tempóban alakulnak új és új államok, amelyeknek felfejlődése, a múlthoz viszonyítva, gyors. És ez összehasonlítási alapot ad Izráel országának alakulásához is.

A harmincéves Izráel talán nem olyan csodálatos, tejjelmézzel folyó Kánaán, és nem olyan minden szempontból a világ élén álló hatalom, mint ahogy ezt sokan, eltúlozva, hinni szeretnék. De vanl Igaz, az anyagi állapot mészsze elmarad Nyugateurópa vagy Amerika színvonalától. Az is tagadhatatlan, hogy egyike a világ legjobban felfegyverzett és legkiválóbban vezetett, leghősiesebb hadseregeinek, de bátorság lenne ebből arra következtetni, hogy az ország barátok és szövetségesek támogatása nélkül is legyőzhetetlen. Ráadásul a belpolitikai torzsalkodások növekszenek és szúként rágják a társadalmat. Postássztrájk, újságíró-sztrájk, repülő-sztrájk..., hogy éppen csak a legutóbbi hetek eseményeit említsük. Mindez nem azt jelenti, hogy az ország beteg, hanem csak azt, hogy

Chaim Welzmann Izráel első államelnökének eskütétele

ugyanúgy ország, mint mindegyik más; van, amelyiknél jobb, van, amelyiknél rosszabb. A miénk.

Az újkori legenda szerint, Dávid Ben Gurion ragyogó arccal fogadta a hírt, mely az első izráeli gyilkos letartóztatásáról szólt. Ez bizonyította számára a tényt, hogy a zsidó ugyanolyan nép mint az összes többi, jó és rossz egyedekkel egyaránt. Miért ne fogadnánk mi is örömmel azt a tényt, hogy a mi harminc éves államunk még nem maga a tökély, hanem ország, előnyökkel és hibákkal, bosszúságokkal és örömökkel. Angyalok közt nem lehet élni, és az angyalok országa a fantázia birodalmában van. A Földközi-tenger partján, a Szináj és a Holt-tenger közt elterülő Izráel állama viszont valóság és tény. Próbáljuk szeretettel úgy ünnepelni, hogy egyszer nemcsak a kétségbevonhatatlan értékeket, de a hibákat is említsük, és ezzel együtt szeressük.

A harmincéves évfordulót kisebb pompával ünnepelték, mint a korábbi születésnapokat, mint a 25. évfordulót, vagy a 20. születésnapot. A katonai felvonulás mérsékelt, a szónoklatok mértéktartók. Nehéz ezt pontosan meghatározni, de úgy érezzük: A legszebb születésnapi ajándék. Washingtonból érkezett, és küldője éppen az amerikai elnök, Jimmy Carter volt, aki eddig nem nagyon tűntette ki magát sem különleges Izráeb iránti szimpátiával, sem határozott, egyértelmű nyilatkozatokkal. E hét elején Begin, az izráeli miniszterelnök, aki a harmincéves születésnapot amerikai előadó-kőrúttal kötötte össze, ismét Washingtonban járt, és tárgyalt Carterral. Bár ajánlatos az ilyen megnyilvánulásokat kétséggel fogadni, ezúttal lehetetlen volt nem megállapítani, hogy a hangulat lényegesen feljavult.

A Fehér Ház gyepén tartott sajtókonferencián Carter olyan egyértelműséggel foglalt állást az Egyesült Államok és Izráel barátságáról, mint azt korábban egyszer sem tette.

Természetesen nem tudhatjuk, hogy mi fő a fazékban. De a jelek arra mutatnak, hogy a közelkeleti béke reménye korántsem halott, s ennek magyarázata nyilvánvalóan az, hogy arab és izráeli vezető körök nem olyan merevek, mint ahogy azt a nagyközönség számára kibocsátott nyilatkozatok hangoztatják, és nem olyan merev, mint ahogy ez néhány héttel ezelőtt volt.

Nézzük ebből a szempontból először az arabokat. Igaz, Szádát egyiptomi elnök éppen Begin látogatása napjat találta alkalmasnak egy beszéd elmondására, amely szerint semmit sem hajlandó engedni eredeti követeléseiből. Ez azonban sokkal kisebb jelentőségű, mint a terrorista vezér, Arafát Beirutban elmondott szónoklata, amelyben a palesztinok egyetlen célját Izráel megsemmisítésében jelölte meg. Ugyanakkor Cáriért az arabokat kiárúsító rabszolgakereskedőknek minősítette. Arafát megszállott gonosztevő, de nem buta. Pontosan tudta, hogy egy ilyen beszéddel még fokozottabban rekeszti ki magát az arab frontból. A palesztin mozgalmat ma már csak két, moszkvai járszalagon lévő, szélsőséges állam, Libia és Irak támogatja. Senki más, még Szíria sem. Az önálló palesztinai állam gondolata egyre meszszebb kerül a valóságos lehetőségektől. Ezt Arafát is tudja. Innen ered értelmetlen kardesörtetése, amellyel megpróbálja megfúrni az esetleg kialakuló békét Izráel és a mérséklt arab országok között.

Az izráeli kormányon belül is kialakult egy, az eddiginél

KISVÁRDAI VILÁGTALÁLKOZÓ IZRAELBEN

Október 17-tól 22-ig a szétszóródott Kisvárdaiak találkozni fognak Izraelben. Természetesen mindenkit és mindenhonnan szívesen várunk, sőt elvárunk.

A megfelelő tervezés és szervezés úgy kívánja, hogy legkésőbb május 15-ig tudnunk kell a jelentkezők számát és ennek megfelelően próbálunk repülőt és —aki arra igényt tart — szállodát biztosítani.

Azok jelentkezését is óhajtjuk, akik egyénileg fognak utazni, de a fenti időpontban jelen lesznek az izráeli találkozón.

Jelenkezéseket kérjük Joseph Reisman — 70-25 Yellowstone Blvd.

Forest Hills, N.Y. 11375 USA. címre küldeni.

rugalmasabb álláspont. Ügy tűnik, hogy Begin miniszterelnök elfogadta a két legfontosabb munkatársának, Dájánnak és Weizmannak rugalmasabb taktikáját. Hogy Begin örömmel vagy politikai kényszerűségből tette-e ezt, az végeredményben mellékes. A lényeg, hogy az izráeli kormány ismét egységesnek látszik, és lehetővé váltak az újabb tárgyalások.

Okvetlenül beszélni kell az országon belüli, un. "békét azonnal” akcióról. Olvasóink észrevehették, hogy lapunkban szabad vit*-lehetőséget biztosítottunk munkatársainknak evvel kapcsolatban. E sorok írója szimpátiával nézte a négy héttel ezelőtti tel-avivi tüntetést, függetlenül attól, hogy a jelenlévők létszáma negyvenezer, harmincezer, vagy huszonötezer volt. Az elmúlt heti békestaféta gondolatát azonban már helytelenítettük. Ez a staféta állítólag ötvenezer azonnali békét követelő aláírást juttatott el Begin miniszterelnök kezéhez.

Miért változott meg véleményünk?

Az előző tüntetés szépsége spontaneitásában rejlett. A mostani békestaféta összesen néhány száz ember látványos részvételét tette szükségessé. Ötvenezer aláírás még a tizedét sem éri negyvenezer aktív résztvevőnek. A békestaféta néhányszáz embere nem az ország közhangulatát jelenti, hanem egy szervezett kisebbségét. Az pedig, hogy jól szervezett kisebbségek szóljanak bele az ország ügyeibe, attól mentsen meg minket az Isten. Készséggel elhiszem például Jochanan Carmel kollégámnak és barátomnak, hogy ennek a békestafétának szervezői ugyanazokból a szélsőbaloldali körökből kerültek ki, akik évekkel ezelőtt is hajlandók lettek volna egy olyan azonnali békét elfogadni, amelynek alapján Izráel népe s köztük ők maguk is bevonulnának a Földközi-tengerbe.

Az újjászületett Állam harmincéves születésnapjával — legalábbis elkezdi a férfikort. Nemcsak kívánjuk neki, de minden Jel is megvan rá, hogy a férfikor nehézségeit ugyanolyan biztonsággal fogja legyűrni, mint a gyermekbetegségeket. Szép lett volna, ha a múlt októberi lekesedés okozta jóslatok valóra válnak és az idei Függetlenségi Nap már a béke jegyében érkezik el. Dehát a történelem kerekei lassan őrölnek. El fog Jönni ez is és ez az, amit a születésnapos Izráelnek elsősorban kívánunk.

Ceausescu Amerikában

Természetesen megértjük, hogy egy Washingtonba látogató külföldi államfőnek megadják a protokoláris előírásokban szereplő tiszteletadást. De attól tartunk, hogy Carter elnök kissé túlzottan lelkesedett Ceausescuért és nyilatkozataiban, pohárköszöntőiben eltúlozta a román államfő és általában Bukarest fontosságát és a világpolitikában játszott szerepét. Ez lehet taktika — ebben az esetben haszonnal járhat — de fakadhat a való helyzet félreismeréséből, ez pedig politikai hiba. Mert mit mutatnak a tények?

Romániában sztálinista diktatúra van, ráadásul olyan mértéktelen személyi kultusszal párosulva, amelynek láttán Sztálin is elpirulna. Ezt a jobb sorsra érdemes országot a Ceausescu dinasztia uralja, olyanformán, hogy a legtöbb vezető pozicióban ott ül egyegy öccs, báty, fiú, meny, sógor a Conducator-Vezér rokonságából. A lakosság életszínvonala egyike a legrosszabbaknak egész Európában. Az országban példáüan politikai terror uralkodik, amely a Rákosi idők Magyarországán is túltesz, ha ez egyáltalán lehetséges. A román kommunista rezsim emberi jogok "rekordja” enyhén szólva szégyenletes. Ceausescu a washingtoni sajtókonferencián még büszkélkedett is és a tényeket meghazudtolva, eldicsekedett azzal, ahogyan országában a kisebbségekkel bánnak. A Conducator az Amerikában mutatkozó, növekvő nemtetszést azzal söpörte le az asztalról, hogy a kisebbségi kérdést itteni magyar fasiszta elemek "fújják fel". Kétségtelen, hogy magyar szélsőjobboldaliak is szót emeltek — olykor irreális, szélsőséges formában — a több, mint kétmilliós erdélyi magyarság elviselhetetlen sorsa miatt. Minket azonban aligha vádolhatnak azzal, hogy fasiszták vagyunk, amikor rámutatunk arra, hogy a román rezsim elnyomja nemcsak a magyar kisebbséget, de a félmilliós német kisebbséget és az ország más nemzetiségeit is. A Conducator egységes román nemzetállamot akar létesíteni és asszimilálni az ország három millió nem-román lakosát. Az ilyen törekvés a maga brutális módszereivel együtt embertelen próbálkozás és az alapvető emberi jogokba ütközik, joggal teszi szóvá és ítéli el az amerikai közvélemény és sajtó. Senki sem akar a román belügyekbe avatkozni, de az emberi jogok biztosítása nem egy ország belügye, hanem világméretű kérdés, amelyet humánusan kell megoldani, a sérelmeket orvosolni és a jogokat biztosítani.

Ami az 50.000 romániai zsidót illeti, ezen a téren sincsen rendben a Ceausescu rezsim házatája. Az kétségtelenül igaz, hogy nem gördítenek hivatalos akadályokat a maroknyi, túlélő, visszamaradt zsidóság vallásgyakorlata elé. De a román zsidók mint állampolgárok éppen olyan elnyomás alatt élnek, mint a románok, vagy a politikai és nemzeti elnyomás kettős terhe alatt szenvedő kisebbségek. Ugyanakkor, a vallásgyakorlat megtúrése és a közismert román antiszemita közszellem jól megfér egymással. Bajok vannak a család-egyesítéssel és kivándorlással is. A hivatalos statisztika szerint 1977-ben csupán 1325 román zsidó távozhatott Izraelbe, csupán a fele az előző évinek. A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy a távozóknak tulajdonaik javarészét hátra kell hagyniok.

Carter elnök eltúlozza Bukarest külpolitikai önállóságát és Románia remélt "hid-szerepét" a Kelet és Nyugat közt. Románia a Szovjetunió katonai, gazdasági, politikai tömbjébe tartozik, az ENSz-ben és más nemzeti fórumokon a fontosabb kérdésekben mindig, következetesen Moszkva mellett foglal állást. Ceausescu nyilván szívesen járná a maga független útját és építené a sztálinizmus román változatát a Kreml beleszólása nélkül. A valódi saját utat azonban Moszkva nem túri, ezt az 1956-os magyar és az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás eléggé világosan bizonyítja. A leckét Bukarestben is megtanulták. Bukarestnek eszébe sem jut, hogy megpróbáljon kijutni a szovjet táborból. Ha megpróbálná, nem számíthatna nyugati támogatásra és Moszkva visszakényszerítené a kommunista akolba. Ilyenformán Bukarest függetlenségre bátorítása nemcsak politikailag irreális, de felelőtlen próbálkozás is lenne. Ezzel a háttérrel, a washingtoni közös nyilatkozat "függetlenségről”, "szuverenitásról" nem egyéb falra hányt borsónál.

A korlátozott román lehetőségek fényében kell nézni Bukarest Közelkelettel kapcsolatos helyzetét is. Ez a politika valójában nem "kiegyensúlyozott". A románok ugyan diplomáciai kapcsolatokat tartanak Izraellel és Ceausescu a múltban tett néhány — erősen túlértékelt — gesztust a rendezés ügyében. Ugyanakkor, számos megnyilatkozás tanúsítja, hogy a rendezésre Bukarest ugyanazt ajánlja, amit Moszkva: teljes kiürítést és a független palesztin államot. Másszóval, az alapkérdésekben az arab álláspontot támogatja. Ilyenformán hogyan lehetne hatásos köz. vetítést remélni a románoktól ebben a rendkívül nehéz kérdésben, amelyben maga Carter sem tud kölcsönösen elfogadható formulát találni?

Úgy tűnik, hogy Ceausescu látogatása inkább csak egyoldalú eredményeket hoz majd. A románok számára meg fogják hosszabbítani a legnagyobb gazdasági kedvezmény elvét, Ceausescu nemzetközi

presztízse nő. De milyen eredményeket hoz a látogatás Amerika, az elnyomott román nép és az ottani kisebbségek számára? Attól tartunk, hogy igen keveset.

Akkor pedig miért volt szükség ennek a látogatásnak a mértéktelen feljátszására és Carter Ceausescu-t ünneplő szuperlatívuszaira?

Frank V^tlus pere

Rendkívül nagy horderejű, érdekes, de ugyanakkor sok aggályos gondolatot keltő per folyik Chicagóban egy bizonyos Frank Walus ellen, aki a vád szerint a háború idején, mint a Gestapo és az SS tagja számtalan zsidót gyilkolt le Lengyelországban.

Walus a háború után beszivárgott az Egyesült Államokba, ahol előéletét elhallgatva 1970-ben megszerezte az amerikai állampolgárságot és 1975-ig, ameddig egy üzemi baleset nem érte gyári munkásként dolgozott.

A chicagói bíróságon ügyét Hofmann bíró tárgyalja, akinek neve az évekkel ezelőtti "chicagói 7-ek" peréből ismeretes. Hofmann bíró ma már 82 éves, s talán ez az oka, hogy érzelmeit nem tudja kellően alávetni a bírói tárgyilagosságnak, s a tárgyalás folyamán többször kijelentette, hogy Frank Walus bűnösségéről meg van győződve.

Ha a bíró véleménye hivatalos ítélet formájában is napvilágot lát, ennek rendkívüli következményei lehetnek, nemcsak Frank Walusra vonatkozóan, hanem számtalan Amerikába beszivárgott, volt háborús bűnösre vonatkozóan is. Az elmúlt évek során nagyon sok náci gyilkosnak bukkantak nyomára, akik közül csupán egyetlen egyet adtak ki idegen országnak, azért, mert ez leleplezése pillanatában még nem volt amerikai állampolgár. Walus ügyében más a helyzet. Ahhoz, hogy kiadhassák pl. Nyugat-Németországnak. meg kell, hogy vonják tőle az amerikai állampolgárságot, amelyhez .hamis adatok alapján jutott. S ha Walius eléri megérdemelt. vagy meg nem érdemelt sorsát, akkor ugyanez a lehetőség fenyeget minden amerikában letelepedett volt nácit. Nem csoda tehát, hogy a kérdést mindkét oldalról és még nagyobb, szenvedélyekkel teli nyilatkozat-hullám kiséri. Nem mindegy, hogy több, mint 30 évvel a második világháború befejezése után az amerikai igazságszolgáltatás kimondja-e. hogy a náci népirtás iszonyatos bűnei semmilyen körülmények között nem évülnek el. nem bocsájtatnak meg.

A dolog erkölcsi részén kevés a vitatni való. Éppen a múlt hónapban bemutatott Holocaust sorozat erösitette meg az amerikai ember meggyőződését abban. hogy a nácizmus bűnei nem megbocsájthatók. nem feledhetők. sőt, hogy ezek felújulása — akár zsidó, akár más embercsoportok ellen még ma is az elképzelhető lehetőségek közé tartozik. Frank W'alus. ha valóban elkövette a bűnöket, nagyon helyesen bíróság előtt és lehetőleg német bíróság előtt kell, hogy feleljen tetteiért. S ha ügyével kapcsolatosan sok amerikában bujkáló náci gyilkosnak utolsó évei nyugtalanságban és rossz érzésben telnek el. ez e sorok írójának különös megelégedésére szolgál.

S mégis van valami, ami az ügyben nyugtalanít A mellékelt képről látható ugyan, hogy Frank Walus nem egy bizalomgerjesztő személy. Bármilyen ellenszenves is azonban, ez még nem lehet elegendő ok egy bűnösség megállapításához. Ehhez ketsegteien bizonyíték és kétségtelen azonosítás kell. Ha ugyanis ■ ez nem sikerül és a bíróság ennek ellenére mondja ki bűnösségét, úgy. — hogy fellengzős kifejezést hasz. náljiink — a pokol démonai szabadulnak el. Szó sincs arról, hogy Walus. vagy bármilyen más bujkáló náci védelmében kívánnánk szót emelni. Csupán arról, hogy az igazságszolgáltatás nemcsak a bűnös megbüntetését, de az ártatlanok megvédését is követeli.

A chicagói ügyésznek tehát, most az a feladata, hogy Walus személyazonosságát, mint az egykori náci gyilkosét kétségkívül megállapítsa. Tizenegy i tanút vonultattak fel eddig, köztük Izraelben lakó egykori náci üldözötteket, akik Walust felismerni vélik. A gyilkosságok azonban 1943 májusában.

(vagyis 35 évvel ezelőtt történtek, amikor Walus 20 éves fiatalember volt. s vajon lehet-e a tanuk emlékezőtehetségében annyira bízni, hogy az egykori 1 SS gyilkost kétségtelenül azonosítani tudják evvel az őszülő, idősödő, rosszképü férfival.

Walus védője arra hivatkozik, hogy személyazonossági tévedésről van csupán szó. amit eddig a vádnak még nem sikerült megnyugtatóan meg- 1 cáfolni. Mivel az ügyben egyaránt szurkolunk a vádhatóságoknak és az igazságnak, reméljük, hogy ez a per további részében a kétségtelen azonosítás . sikerülni fog. mert enélkul egy elmarasztaló ítélet az egyetemes emberiség részére legalább annyi kan jelent, mint hasznot