Menora Egyenlőség, 1977. július-december (16. évfolyam, 664-688. szám)

1977-09-10 / Supplement

ROS HASANA supllement MONTREAL - MONTREAL - MONTREAL - MONTREAL - MONTREAL - MONTREAL - MONTREAL - MONTREAL - MONTREAL - MONTREAL - MONTREAL - MONTREAL nrsn íuid na»? i a MONTREALI MAGYAR ZSIDÓ MÁRTÍROK TEMPLOMA HITKÖZSÉGÉNEK ÉS NŐI TAGOZATÁNAK VEZETŐSÉGE Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet kíván a Hitközség Tagjainak és a Montreali Magyar Zsidóságnak. SCHNÜRMACHER MIKLÓS A MONTREALI MAGYAR ZSIDÓ MÁRTÍROK TEMPLOMA HITKÖZSÉGÉNEK RABBIJA és családja isten rara ruafl BOLDOG ÚJÉVET ÉS SZÉP ÜNNEPEKET KÍVÁN A HITKÖZSÉG TAGJAINAK, MONTREAL MAGYARNYELVŰ ZSIDÓSÁGÁNAK, BARÁTAINAK ÉS ISMERŐSEINEK isnar naie nius PRAGER ISTVÁN A MONTREÁLI magyar zsidók mArtirok temploma hitközségének TÁRSELNÖKE és felesége Boldog Újesztendőt és kellemes Nagyünnepeket kíván a Hitközség tagjainak, Montreal magyar zsidóságának és Barátainak i3n:n íutö MONTREAL MAGYARNYELVŰ ZSIDÓSÁGÁNAK, BARÁTAINAK. ISMERŐSEINEK BOLDOG ÚJÉVET ÉS KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNNAK HARDY FERENC a Montreali Magyarnyelvű Zsidók Mártírok Temploma Hitközsége ELNÖKE és FELESÉGE HARDY YVONNÍ ísnan naiD ni»: A MONTREÁLI MAGYAR ZSIDÓK mártírok temploma hitközségének ÜGYVEZETŐ ELNÖKE HALMI JÚZSEF ES CSALADJA BOLDOG ÚJÉVET ÉS KELLEMES ÜNNEPEKET i KIVAN i A HITKÖZSÉG TAGJAINAK, MONTREAL MAGYAR ZSIDÓSÁGÁNAK ÉS BARÁTAINAK FEKETE ISTVÁN: A "BLICKDIA GNÓZIS" "... Szép élet, víg élet, soha jobb nem lehet, Hopp hát Jöjjön katonának, ilyet ki szeret.” Balassi Bálint 22 éves voltam 1930-ban, amikor bevonultam egyéves önkéntes! évemet legyűrni. A trianoni békeszerződés vonatkozó paragrafusa értel­mében, ez ugyan tiltott dolog volt, de sehol, semmikor, semmilyenféle katonaság nem volt arról nevezetes, hogy rigorózusan betartotta volna a békefeltételeket, különösképpen akkor nem, ha a vesztes csoporthoz tartoztak. Ek­koriban rendkívüli protekcióra volt szükség, hogy zsidó vallásé bármilyen előkelőbb fegy­vernemhez tudjon önkéntesként beférkőzni. Édesapám, mint lelkes hazafi, helyeselte el­határozásomat és megmozgatta a szükséges emeltyűket. Vitéz Halasy-Haltmayer bácsi, Halasy Olivérnek, a tehetséges &TE úszó­nak és még sokkal tehetségesebb UTE vizi­­pólójátékosnak az apj^áz Andrássy laktanyá­ban volt főtűzmester. Édesapám pedig az UTE elnöke, jómagam UTE tag és versenyző. Ösz­­szefogtunk tehát és kéz kezet piszkít elve alapján megnyomtuk a gombokat. Aminek ered­ményeként ugyanaz év őszén már büszkén feszítettem tüzér egyenruhámban. (Ami enyhe túlzás, mert soha életemben nem voltam örömkatona.) Mikor megismerkedtem valamelyest 59 sorstársammal (60-an voltunk összesen tüzér­önkéntesek), megállapítottam, hogy a 6%-os numerus clausust itt is szigorúan betartot­ták. Aktív zsidók négyen voltunk összesen. A zsidó származásúakat hozzávéve már sok­kal kedvezőbben alakult az arányszám. Ameny­­nyire én meg tudtam állapítani, a nürnbergi törvény alapján legalább 60%-ot kellett volna kirúgni. No de akkor még a sokkal szelidebb és burkoltabb horthyantiszemitizmus volt di­vatban. Ha jól emlékszem, jóm kippurkor én voltam az egyetlen böjtölő. Mikor eljött az ideje, megkaptuk az első csillagot, majd 9 hónapra bevonulásunk után tizedesek lettünk. Önkéntesi évünk utolsó há­rom hónapját az ütegnél kellett tölteni, tehát odavágtak bennünket “ridegtartásra”. Ez volt az utolsó lehetőség, hogy a bezupált tiszte­sek, a nálunk magasabb rendfokozatiak, te­hát szakaszvezetőtől felfelé, kitoljanak az ön­kéntes urakkal, borsot törjenek az orruk alá, egyszóval: megmutassák, ki az úr a háznál (még rövid három hónapig!). Egy év után valamennyien, a szakaszvezetői rangot átugor­va, mint tűzmesterek szereltünk le és ak­kor már mi voltunk élet és halál urai. A tűzmesteri rang birtokában már mindenki kesztyűs kézzel bánt velünk és a kellő reve­rendával kezelt, mert tudták, hogy a legkö­zelebbi fegyvergyakorlatok után zászlós, il­letve hadnagy urak leszünk, akiknél nagyobb úr csak a pápa. Elképesztően ostobának te­hetségtelennek és tehetetlennek kellett lennie annak az önkéntesnek, aki nem kapta meg automatikusan előléptetését. Hatosával osztottak be az ütegekhez, én a “tábori ágyúhoz” kerültem, amelyet 3 pár ló húzott és amely annyira rázott, hogy az általánosan jól ismert tréfa szerint két tü­zérnek kellett ülni a lövegen, mert egy tüzér azt nem bírta volna ki. Ezek a hámos lovak remek kondícióban voltak, etették, itatták, ke­félték, ápolták őket, csak éppen arra nem használták, amire kellett volna: löveget húzni. El voltak rontva, kényeztetve, telve voltak elhasználatlan energiával és, ha nagy ritkán kivonultunk velük a Rákosra gyakorlatozni, akkor szinte fékezhetetlenek voltak. Egyik gyönyörű, késő tavaszi reggelen ki­vonult a teljes üteg, parancsnoki szakasszal, összes lövegekkel, vonattal. (Nem baj, ha va­laki nem ismeri ezeket a szakkifejezéseket, elég annyi, hogy az üteg komplett volt!) A lovászok kivezették az istállóból a lovakat, az önkéntes urak számára. A rémülettől a földbe gyökerezett a lábam, amikor lovam és én bemutatkoztunk egymásnak: az üteg leg­híresebb és leghirhedtebb hámos éllovát kap­tam, Kerék volt a neve. Kádár a társa. A betű, amellyel a lovak neve kezdődött, jelez­te korukat. Az “A” és “B”-sek pl. voltak a legöregebbek. Az idő tájt a “K”-val kez­­dődőeknél még alig voltak fiatalabbak. Gyö­nyörű, hatalmas fekete pár ló volt. A lovak magasságát marjuknál mérik: kis púp, amely átmenet a nyakhajlatból hátukba. Az én ma­gasságom 190 cm. volt, Kerék marja 191 cm., árnyékban! Vagyis még átlátni sem tudtam rajta. Hámos ló lévén, nem volt lovaglásra kellőképpen betörve. És ennek a vadállatnak a hátán kell nekem a legalább négy órás gya­korlatot végiglovagolni. Elől-hátul hideg verej­ték gyöngyözött rajtam. De hát hiába minden, megtanultam már akkorra, hogy a “honvéd ázik-fázik, de nem pofázik.” Átvettem a lovat a lovásztól, feltornáztam magam a hátára és nagyon óvatosan, nagyon gyengéden beleereszkedtem a nyeregbe. Volt még pár percem az indulásig, gondoltam, megismerkedem egy kicsit Kerékkel. Látszó­lag nem volt semmi baj, ficánkolt egy kissé, de engedelmeskedett. Összeálltunk. Mellettem egy kisebb Ünneplő csoport gyülekezett, egy csomó tüzér, tizedestől le- és felfelé. Ezt a látványt egy világért sem akarták elmu­lasztani. Akkor még nem értettem ezt a meg­becsülést. Lesúgtam a lóról, amelyen most már tilos volt megszólalni: “Mit néznek olyan nagyon?’ Általános röhej volt a válasz. Vé­gül is megszánt Kerék lovásza: “Önkéntes úr, aki még eddig a Keréken kiment a Rá­kosra, sohasem jött vissza nyeregben!” Akkor még bíztam magamban. Azt már tud­tam, hogy a katonaságnál nem az a fontos, hogy önálló gondolkodású, helyes ítélŐképes­­ségű, vezetni-irányítani tudó tartalékos tisz­tek legyenek belőlünk. A lényeg: engedelmes­kedni, ész nélkül. És végül: hogy szép hősi halottak legyünk. De egyet meg kell hagyni; jól megtanultunk lovagolni, lóval bánni. Min­den nap más lovat ad:ak alánk, elrontott, elvadított kecskéket. Aki tudta ezeket az ál­latokat parancsszóra kezelni, azt már nem érhette nagy meglepetés. Ezenkívül akkor még én is jó kondícióban voltam, nemcsak Kerék. Sportoltam, versenyeztem, izmos voltam, jó húsban voltam. Megfogadtam: nem fog Kerék velem kitolni! Egy ideig így is látszott. Már vagy két órája jártuk Rákost és még mindig nem következett be a katasztrófa. Arra már rá­jöttem, hogy hasa rendkívül érzékeny; gon­dosan ügyeltem, nehogy sarkantyúm véletlenül is oldalához érjen. “Serkentyfl” helyett a combbal irányítottam és egyelőre nem okozott nehézséget kiülni a lovat, ámbár fárasztó volt. Két óra múltával már kezdtek combizmaim ernyedni. De még mindig bíztam jó sorsom­ban. Sors bona nihil aliud, (mondta vala­melyik politikus-hadvezér ősöm. (?) Mindaddig, ameddig el nem hangzott a pa­rancsszó: “Légitámadás!” A parancsszó vég­rehajtása azt jelentette, hogy a lovasoknak mindenkori helyzetükből vágtába kell váltani, szétspriccelni és egy meghatározott méretű négyszögbe szétszóródni. Elsápadtam. De engedelmeskedni kellett. Cuppogtam, combbal ösztökéltem. Mind nem használt. Meg sem mozdult. Nagyot fohászkod­tam és sarkantyúmmal nagyon finoman meg­­böktem az oldalát. A hatás mindent elsöprő volt: szügyébe szegte fejét, mint a macska összegörbítette hátát és négy lábbal egyszer­re a levegőbe dobta sok mázsás testét, en­gem is beleértve. Automatikusan reagáltam: minden erőmmel, combomat megfeszítve, visszarántottam magam a nyeregbe. Valami roppant, valami elszakadt bennem. Elsötéte­dett a világ körülöttem. Még tellett annyira tudatomból, hogy nyakára hajolva, kengyeltől, nyeregtől szabadulva, lecsúsztam az édes Folytatás a kővetkező oldalon HECHT JENŐ és felesége HECHT O. TAMÁS és felesége Boldog Újévet és Kellemes Ünnepeket kívánnak Montnál Magyarnyelvű Zsidóságának és Baiútaiknak ! i unsn njn nj®: RÖMER PÁL IRÉN I A MONTREALI MAGYAR ZSIDÓ MÁRTÍROK TEMPLOMA HITKÖZSÉGÉNEK VEZETŐSÉGI TAGJAI BOLDOG ÚJÉVET ÉS KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNNAK A HITKÖZSÉG TAGJAINAK, A MONTREÁLI MAGYAR ZSIDÓSÁGNAK ÉS A VILÁG ZSIDÓSÁGÁNAK íansn naio njw? BARÁTAINAK ÉS ISMERŐSEINEK KELLEMES NAGYÜNNEPEKET ÉS BOLDOG ÚJÉVET KIVAN FLEISCHER TIBOR és CSALÁDJA 2959 Brighton Ave., Montreal dr. DANIEL GYÖRGY sebészorvos és C SÁLÁDJ A Boldog Újévet és Kellemes Ünnepeket kivan Pácienseinek és Barátainak SÁNDOR és ÉVA FARKAS , valamint ANDRE és CAROL KIVANNAK BOLDOG ÚJÉVET BARÁTAIKNAK és ISMERŐSEIKNEK 1202 Shorecrest St. Chomedy VAKTOR EMIL és felesége VAKTOR VERA A Montreali Magyarnyelvű Zsidók Egyesületének örökös tiszteletbeli ALELNÓKEI , 2001 Carling St., Ottawa, Ont. BOLDOG ÚJÉVET ÉS SZÉP ÜNNEPEKET I KÍVÁNNAK AZ EGYESÜLET TAGJAINAK, BARÁTAIKNAK ! MONTREÁL ÉS OTTAWA MAGYAR ZSIDÓSÁGÁNAK, BREUER ELSIE A Menóra montreáli szerkesztőségi és kiadóhivatali vezetője és családja mindenkinek Kellemes Ünnepeket és boldog Újévet kivan

Next

/
Oldalképek
Tartalom