Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-03-19 / 649. szám

1977. március 19. * MENORA 9. oldal Nem várt választ. Karján pokrócával kilépett a ba­rakk elé. Az eső zuhogott. Fejére borította a pokrócot s így sietett a vizes aszfaltúton a kápó szobája felé. Három hete alszik éjszakáról éjszakára Vitek szobájá­ban, tizenkét nappal ezelőtt adta oda magát neki, s mégis... nem ismeri titkát. Miért nevezték Sátánnak a táborban? Miért volt ott a kegyetlen, a gyilkos kápo, amikor itt soha, még hangos szóval sem fordul a fog­lyokhoz? Három kopogás, Vitek eloltja a villanyt és nyitja az ajtót. Lerepülnek róla a rongyok, most már nem rej­tőzik a spanyolfal mögé, odatartja a két vállát csókra, mielőtt Vitek bebujtatja a pongyolába, a lábát lágyan melegíti a papucs, a kályha is meleget ad, ott áll a ka­rosszék, Vitek térdére ülve szürcsöli a teát, előbb egyet üresen, s aztán még egyet-kettőt tejjel; átforrósodik, csókolóznak, mókáznak és nevetgélnek; vacsorára bécsi­szelet van, mert Vitek megint organizált két nagy da­rab húst, de friss tojást nem szerzett, micsoda ügyet­lenség, tojásporból kell készíteni; ezzel szemben a kon­zervtár bővült, van savanyúuborka és kompót; a falon túl, a szerszámraktárban, hátizsákban húskonzervek vannak tucatjával, mert fel kell készülni az időre, ami­kor elszöknek a Grünhut-bunkerbe. Ez most Lusja életmódja: mialatt az ülőkádban meg­fürdik, Vitek elkészíti a vacsorát, de aztán jön „a kis feleség”, illatosán, s felfrissülve a „fürdőszobából”, át­veszi a serpenyő ellenőrzését, kitálal két pléhtányérra. Vitek vékony kenyér-szeleteket vág; ha eredményes volt a napja, akkor még egy-egy kisüveg, vagy doboz sör is előkerül a varázs-szekrényből. Az evés hosszadalmas, csodálatos szertartás, Lusja istentiszteletnek nevezi. Még kávé is van; a negyedik aranyból, amelyet Brun­­nenmacher beváltott, sok mindent meg lehet szerezni. S mikor úgy megtöltötték a bendőjüket, hogy már szuszogni sem tudnak, megosztoznak a cigarettakész­leten; Lusjának öt darab jár naponta, de joga van hozzá-organizálni egyet-kettőt házon kívül, Együtt mo­sogatnak; az edényeket szárazra kell törülni és elhe­lyezni a szekrényben. Aztán eloltják a villanyt, Lusja bebújik az ágyba, Vitek kiviszi a fürdőkádat és a mo­sogatóvízzel együtt az edényt, amíg odakint kiönti a vizet és a kádat eldugja a szerszámraktárban, szellő­zik a szoba. Lusja ruhátlan teste pihenve nyúlik el a pokróc alatt, az ágy átmelegítve fogadja Viteket. Ezen az éjszakán Lusja nem elégszik meg a suttogó, szerelmes szavakkal. — Miért neveznek téged Sátánnak? A pihenő férfitest megrezdül, az izmok feszülnek benne, karja erősebben szorul a derekára. — Azok ... mondják ... és te hiszel nekik ? Lusja csillapítólag mondja: — Azt hiszem, hogy te vagy a legjobb és legtöké­letesebb. S ezért nem értem... hogy miért nevezitek Sátánnak. Sötét van, nem látja az arcát. Ujjaival próbálja ki­tapogatni a kifejezést rajta. így az arca nem mond sem­mit. Síma marad, az ajka, amely futólag rácsókol a3 átsuhanó kézre, nem mozdul, a félig hunyt szemének odacsillogó fényéből mitsem tud kiolvasni. — Mert az őrizetemre bízták ... azt a bandát. .. s fegyelmet kellett tartani közöttük... s ez nem megy könnyen ... Fegyelmezetlen, piszkos, rendetlen tömeg... mind, mind Ostjude ... gyakran közéjük kellett csapni. Szűre nem tette ezt? — Idesujtott a botjával — mutatta Lusja, s a bal­lapockájára vezette Vitek kezét. A tenyér ottmaradt, meleg cirógatása boldoggá VetteiAA válasza mégis űrt hagyott bernié.' Á5 ^óiÉjüae” sió b'árftó volt, szíve mé­lyéig fájt. — Talán még felelősségre vonhatom érte egyszer, aljas szukája — sziszegte Vitek. — Lelkére kötöttem, hogy vigyázzon rád. — Ne szidd előttem az Ostjude-ket, kérlek — sut­togta. — Tatus is az. Galíciai. S ómama is. Apai rész­ről az egész család. Tatushoz hasonlót csak egyet is­mertem, azt, akit Sátánnak neveztek Majdanekben. — Apád kultúrember, azok pedig, akikkel nekem dolgom van, gyengék, szégyenletesen gyámoltalanok, te­hetetlenek ... Csak kegyetlen szigorral lehet rendet te­remteni közöttük. S ki tehet arról, ha fegyelmezetlenek és rákényszerítenek a verésre ... Bármelyik SS lelő­hetett volna engem, ha nem büntetem meg őket... Lusja a haláltáborból csak három hete menekült, mégis olyan távoli volt már, mintha évek múltak volna el azóta. — Szörnyű volt... s ezért gyűlölnek ... ezért ne­veztek Sátánnak. , — Mert erősebb vagyok náluk — tört ki. — Mert meg tudtam szerezni magamnak az ételt és a hatalmat. Az én nagy testemnek sok étel kell. És tiszta marad­tam, nem bűzlöttem soha és nem voltam tetves. Ur ma­radtam a sok szennyes alak között... mint akár... a táborparancsnok. Lusja párhuzamot vont. Öt magát is irigylik, mert kivételes helyzetbe került. A Sátán szeretőjének KS cycle & sporté EGÉSZ ONTARIOBAN A LEGNAGYOBB VÁLASZTÉK sportfelszerelések KERÉKPÁROK BARZILAY ISTVÁN SZAKADÉK nevezik. Hát jó, akkor vállalja a közösséget. Mindenki a maga életéért harcol. S ő enni akar és szerelmet Vi­­tektől. — De most nem bántasz senkit... — Patyolatot tartom a karjaim között — szólt ijesz­tő komolysággal. — A Patyolat fehérsége kötelez. Meg­tisztít. Felemel a magasba. A többiek fölé. Érted? — Nem kell mindent megérteni... — suttogta el­ragadtatva.— Beethovent sem értem mindig. — Amikor két évvel ezelőtt egy SS Hauptsturm­­führer, Keehrnek hívták, kihajtott bennünket az Appell­­platzra... kiválasztott nyolc erős embert. Én is közöt­tük voltam. Azt mondta, hogy felügyelőt keres, min­ket választ. Az első megkérdezte, mi a feladat. Azt vá­laszolta, hogy ellenőrizni kell, mig a csürhe a vasútvo­nalat építi, vagy a táborban a barakkokat állítja össze. De úgy, hogy másnap csak nyolcszáz maradjon meg az ezerből. „Ezt a munkát nem vállalom" — mondotta. Hangosan, bátran, gondolkodás nélkül beszélt. A kö­vetkező percben Keehr kapitány nyolc golyót eresztett bele. Jajdulni sem volt ideje, ott feküdt holtan. A másik hét vállalta. Én is közöttük voltam. Ha nem teszem, ak­kor engem is lelő ... Lusja borzadva simult hozzá. Akkor nem érezné maga mellett, nem lett volna senki, aki megmentse őt a pokolból. — Oh, milyen szörnyű rágondolni... — tört ki be­lőle. — Kettőt azért öltek meg, mert túl finoman bántak a lusta munkásokkal... De én... nem hagytam ma­gam meggyilkolni... engem nem vittek a gázkamrába. Nem mentem füstbe. Mert nekem életben kellett ma­radnom, hogy megtalál jalak téged. Azért volt minden, hogy találkozhassam veled ... Érted ? ... Ezért, csak ezért... Hogy kábították ezek a szavak... s milyen boldog volt, amikor újra feléjeborult... Éveknek kellett elmúlnia, amig megértette, miért hajszolta Vitek ezen az éjszakán a végsőkig a szerel­met ; hogy miért riasztotta fel annyiszor álmából... Hogy miért kellett másnap reggel bágyadtan és mély árkokkal a szeme alatt visszaosonnia a barakkjába. A bomlott lelkű ember menekülése volt ez a valóság elől, a gyilkosé a szerelem örökkévaló tisztaságába. De ak­kor minden porcikájával vele volt, élettársának érezte magát, hitt a találkozásuk végzetszerűségében. A háborúról mindent tudtak, Lusja éppen koldus­ebédjét fogyasztotta a tisztiétkezde konyhájában, ami­kor a személyzet egyik tagja azzal a hírrel rontott be, hogy Kiev elesett. A németeket kiseperték a nagy orosz síkságról, Ukrajna csaknem teljesen felszabadult, ha a Vörös Hadsereg átkel a Dnyeperen, nem lehet meg­állítani többé. Azt is tudták, hogy Európa másik felén az olasz csizmát már az angolszász szövetségesek ha­dai tapossák. A „vég kezdete” elérkezett. A táborban ellenőrizték a légvédelmi felszereléseket, kétszer tartottak óvógyakorlatot, a második kellemet­lenül érte, Vitek szobájában, az éjszaka közepén. Zsák­ruhájába bújt, s facipőjében szaladt a barakkok mögötWpn* . a felbolygatott tábor lakóit elkerülve, a nők közé, hogy velük együtt siessen az óvóhelyül szolgáló futóárokba. Más jele még nem volt a riadalomnak, nem likvidáltak, nem készülődtek még a visszavonulásra. A vasútvonal érintetlen volt, a sérült ágyuk, páncélkocsik és kato­nai autók százait hozták javításra. Tudták, hogy nem ilyen zavartalan a hangulat tő­lük alig ötven kilométerrel délre; a majdaneki tábor felszámolása gyors ütemben haladt előre. A nagy ba­rakkvárosban, ahol olykor 120 ezer embert zsúfoltak össze, már csak két „mező” létezett, a többiekről elvit­ték azokat, akiket a krematóriumoknak nem volt ide­jük elhamvasztani. Az a harmincöt zsidó, aki Vitold Blumenfeld, a Sá­tán segítségével és von Hohenbergen tábornok jóvoltá­ból kimenekült a majdaneki pokolból, a remény és két­ség izgalmas napjait élte: vajon követelni fogja-e őket a Gestapo a tábornoktól és ha igen, elég erős lesz-e von Hohenbergen gróf, hogy megtartsa magának az ő zsi­­dait? Egy este Brunnenmacher hozta Viteknek a hírt, hogy Majdanekben kivezényelték az összes foglyokat a táboron kívül; a drótkerítéssel párhuzamosan árkokat kellett ásniok. Lusja emlékezett a dátumra is, novem­ber 18-ika volt, pontosan egy hónap telt el, amióta át­hozták ide. Brunnenmacher estefelé jött, Vitek bemu­tatta az „unokahugának” és teával kínálta. Derék, egy­szerű, szomorú ember. Búcsúzni jött, mert szabadságot kapott, két év után először és néhány nap múlva uta­zik haza, kisvárosába, elveszett otthonát keresni, s köz­ben mesélte, hogy mi történik Majdanekben. Azt mond­ták az embereknek, hogy tankcsapdának kell az árok. — Nem úgy csinálnak tankcsapdát — mondta Brun­­nenmacher jelentőségteljesen. Nem kellett sokat beszélnie, megértették anélkül is. Amikor a nácik zsidókkal árkokat ásattak, azokból rendszerint tömegsírok lettek. — S velünk mi lesz? — kérdezte Lusja félve. — Semmi — mosolygott a német katona. — A tá­bornok nem adja ki magukat. Pedig nem volt ilyen egyszerű a dolog. Honnan tud­hatta egy egyszerű katona, hogy éppen aznap délelőtt kellett volna visszahajtani őket Majdanekbe; a legfel­sőbb Gestapo-helyről jött parancs alapján. Csakhogy a parancsot Wessely alhadnagynak kellett végrehajtani és ő azt egyenesen Hohenbergen tábornokhoz vitte; így a határozatot egy héttel elhalasztották, amig a tábor­nok tisztázza a kérdést felettes hatóságaival. E pilla­natban nem nélkülözhet egyetlen munkaerőt sem, te­hát várni kell, mig a 35 zsidó helyett másokat kap. Vitek félrehívta Brunnenmachert. Megint merész ké­rése volt hozzá: vigyen el innen, a szerszámraktárból két zsákot a Grünhut-féle bunkerbe. Eressze le a csapó­ajtón. Dupla ponyvazsákokba csomagolt kétszersültet és húskonzervet akar tartalékolni ott, mert innen nem­sokára szökni kell. Tegye meg utolsó szívességként, mi­előtt szabadságra menne. Brunnenmacher megígérte ezt is. Másnapra eljön, mégpedig motorkerékpáron, amelyen amugyis el kell utaznia Lublinba. S onnan majd eldöcög az elátkozott intézőlakig, beállt a tél, a kutya sem jár most arrafelé. Másnap aztán mesélt a majdaneki tábor pusztulásá­ról. Tizennyolcezer zsidó volt még benne, azokat haj­nalban kikergették az árok mellé. Alig százötven SS végezte a hóhérmunkát, a géppuskák megszólaltak, a holttestek behullottak az árokba. Altisztek ellenőrizték a halál aratását, ahol mozgó zsidót találtak még a hul­latömegben, beleeresztettek egy-két golyót. A náci­téboly őrjöngései között is szörnytett volt ez, talán se­hol ennyi embert nem végeztek ki órák alatt, mint ezen a hideg, novembervégi hajnalon Lublin külvárosában, Majdanekben, a több mint százezer lakosú mezőváros­ban, parasztok, munkások, boltosok és városi intelleK- tuelek fülehallatára, vagy talán szemeláttára. Szárazon hangzottak Brunnenmacher szavai. Lusja megborzongott, ő is ott heverne most valamelyik árok­ban ... — S Varsóban úgy tudtuk, hogy Lublin környékén partizánok harcolnak... — suttogta, s Ronekre gon­dolt, fennhéjázó, kedves büszkélkedésére emlékezett. — Olykor-olykor lepuffantanak németeket... Még meg is rongálják a hidakat vagy a vasútvonalat... — jegyezte meg Brunnenmacher — de annyi nincs belő­lük, hogy felszabadíthassanak egy tábort. Vitold kőarcán nem látszottak az érzelmek. — Minket már nem visznek vissza Majdanekbe — szólalt meg,ridegen. — Egyre biztosabb vagyok benne, hogy megmenekülünk ... „A táborokban azzal történik igazságtalanság, aki életben marad” — ez a mondat járt Lusja fejében, ezt Vitoldtól hallotta. Ezek az edzett férfiak, a sokéves tá­borlakó Vitold és a frontotjárt német katona a megszo­­kottság természetes hangján beszélnek tömegek pusz­tulásáról. A férfiak már másról beszéltek, tranzakciót bonyo­lítottak. Aranypénzért márka, márkáért konzerv s ci­garetta. S a bunker. Nézzen jól körül, mert ha elfog­lalta volna valaki a pincét, nem érdemes feláldozni a két zsák élelmiszert. — Olyan borzalmas ez, Vitek — sóhajtotta, mikor Brunnenmacher magukra hagyta őket — olyasmit ér­zek, hogy vége van a világnak s csak mi ketten mara­dunk meg belőle ... — Ádám és Éva, — nevetett Vitold. — Hány gyere­ket akarsz szülni, hogy az emberiség fennmaradjon ? — Többet — vallotta — feltéve, ha te leszel az apjuk. — Te leszel az egyetlen élő zongoraművésznő a föl­dön — kötekedett vele a férfi — s kénytelen leszel kö­zönséget is szülni magadnak. — Oh, ne légy olyan cinikus — korholta, de azért nem ellenkezett, amikor a párja az ölébe vonta. — Az az érzésem, hogy egy hatalmas kriptában élek és amig ölelkezünk, mindenütt halottak hevernek körülöttem. 1169 BL00R St., W. LE 6-9718 PANNÓNIA DEL1CATESSEN 557 St.ClairW. 651-3318 MAGYAR CSEMEGÉS A ST. CLAIR-VAUGHAN RD. KÖRNYÉKEN NE MULASSZA EL MEGTEKINTENI MEGNYÍLT ül ÜZLETÜNK az 5 32Eglinton Ave. alatt 4»a-5092 MINDKÉT ÜZLETÜNKBEN; IMPORTÁLT EURÓPAI ételkülőnlegességek meleg és hideg büfé. finom saláták, szendvicsek helybeli fogyasztásra és elvitelre. Szemeskávé - sütemények - fagylalt - szalámik - felvágottak Tulojdonos O DEUTSCH HÁZASPÁR ifi Platina-ékszer specialista Arany zsebórák és láncok $ Karkötők Kézelőgombok ^ Platina és fehérarany láncok Európai diplomás és kitüntetett ékszerkészítö mester , árajánlatra házhoz megyek Vinczer Péter Master Jeweller Designer , „A Sátánnal élek és paradicsommá változtatom a poklot” — gondolta, mialatt átengedte magát a férfinek. Fehér volt a decemberi éjszaka, amikor az első re­pülőtámadás érte a tábort. A Hold szolgáltatott vilá­gosságot, végtelenül halk csönd uralta a vidéket. Szót­lanul dobálták magukra ruháikat; még vijjogtak a szi­rénák, amikor az életrekelt tábor men.ekülő, sápadt la­kói között utat talált a női barakk futóárkába. De ha­mar elmúlt a veszély, a légelhárító ágyúk dörgése is megszűnt percek alatt; kémlelő célú berepülés volt, egy fél raj csupán, s mint Vitold később megtudta, csak fényképezni jöttek az orosz repülőgépek. — Máskor nem mész át a női barakkhoz — határo­zott Vitold. — Van itt nekünk egy külön kis óvóhe­lyünk a barakk mögött. Én előbb behajtom a foglyokat a futóárokba s aztán odajövök én is. Nem fogja senki ellenőrizni, hogy veled, vagy nélküled vagyok. Két nappal később megrakták az első vasúti szerel­vényt. Két nagy hangár gépeit szállították el a Reich felé. S velük együtt a németországi szakmunkások egy-­­részét is. Friderika asszony eljött búcsúzni, helyét nem töltötte be senki, Olga asszony lett a „Stubenmádl" a női barakkban. S ezentúl egyedül kell elmennie minden délelőtt a tisztiétkezdébe, írásos engedélye van rá, Fri­derika asszony még örökbe is hagyta őt Trotilnak, te­hát a koldusebédje is biztosítva van. Aztán következett a második orosz repülőtámadás, amely elpusztította a műhelytábort. ★ Sóhajtva, nyújtózkodva ébredt. Világosságot látott, egyféle mozgó, egyenetlen fényt. Éhes volt és heves in­gert érzett szükséglete elvégzésére. Mégis nehéz volt ki­bújnia a takaró alól. Takaró ? Álmosan tapogatta meg. a meleg, finom valamit, ami beborította. Dunyha?... Úristen, micsoda szörnyű éjszaka van mögötte; végig­­simitott önmagán. Meleg pizsama volt rajta. Mikor vette fel? A lába átforrósodott, nem érzi az éles fájdal­mat benne. Nem fagytak meg az ujjai? Miért maradt rajta a nadrág? Nem volt már ereje egészen levetkőzni... Át akart nyúlni a szomszéd ágyba, felébreszteni Viteket. Nincs szomszéd ágy? Széles heverőn fekszik, jófogású lepedő van alatta. Hirtelen teljesen felébredt és felült az ágyban. — Végre — hallotta Vitek nevetését... — Este tíz óra van. Egyfolytában tizenhét órát aludtál. Lusja nagyot ásított. Persze, hiszen a bunkerben vannak. Az egyenetlen fényt petróleum-lámpa szolgál­tatja. Kis pincét lát, a gyenge fény mégsem jut el min­den sarkába, csak a helyiség közepét világítja meg. — Nem emlékszem, hogy levetkőztem volna ... egye­dül kucorogtam a sarokban és azt hittem, hogy minden­nek vége — sóhajtotta. — Aludtál, amikor én is leereszkedtem a csapó­ajtón ... — mondta Vitek vidáman. — Elég munkát ad­tál, amig levetkőztettelek ... — Erkölcsös nevelésű lányka vagyok és ezért leg­alább álmomban ellenállást fejtek ki. Most már mindenre emlékezett. A lángokra, amelyek a zuhanó Sztálin-gyertyák nyomán felcsaptak a tábor­ban. A barakkok égtek. Az óvóhelyre üszkös fadarabok és szikrák repültek be. „Most menekülünk” — mondta Vitek. Katonaruhába öltöztek át; remekül festett rajta egy vékony férfire szabott egyenruha, Vitek azt is a szerszám-raktárban rejtegette a menekülés órájára s már felpróbálta a szökés előtt. Hátizsákkal, teljes fel­szereléssel indultak el, Vitek még két zsákot cipelt, amelyekben konzervdobozok zörögtek. Az égő tábor út­iam tűzoltók és sebesülteket mentő katonák áradata: hangtalanul meViíek közöttük, senki nem állította meg őket. A repülőgépek zúgtak, légelhárító ágyúk dörög­tek, bombák hullottak. A tábor kijárata sötét volt, az őrtornyot legépfegyverezte egy mélyen szálló orosz gép, a ház égett, a sorompó nyitva, halottak feküdtek, sebe­sültek segítségért sikoltoztak, hörgő haldoklók feküd­tek a hóban. Egyetlen vérző őrszem tántorgott feléjük, az óvóhelyükbe bomba csapott be, segítségért sietett, Vitek fejbevágta egy zsákkal és elvette tőle automata­fegyverét, még a golyótárat is leszerelte róla. S aztán rohantak ki a hólepte síkságra; Vitek állati ösztönnel, óriási léptekkel szaladt, olykor lehúzta magával a lányt egy gödörbe. Aztán folytatódott a menekülés e kihalt téli tájon át, mig elérkeztek a sinpárhoz, amely Lub­linba vezetett. A tábor rendezőállomásának épülete le­bombázva, vagonok hevertek a pályatest két oldalán, a sinek felszakitva meredtek felfelé ... — Már nem vagyunk messze — lihegte Vitek — egy percre sem állhatunk meg, tartsd magad ... Szótlanul követte, a zsák húzta a hátát, lábait alig emelte, de csak néha-néha maradt el tőle; ilyenkor Vi­tek idegesen lóbálta felé a töltött automatafegyvert, mi történik, ha véletlenül megrántja a ravaszt? — Vajon meghalt az a katona? — kérdezte tőle, mi­kor lihegve beérte. — Remélem — dörmögte Vitek - mert fel volt sza­kítva az oldala és ömlött belőle a vér. Ha életben ma­rad, elárulhatja, hogy valaki leütötte. A LEGOLCSÓBB A ZSIDOPIACON ZIMMERMAN <• HARTMAN éleimiszerárúháza 210 AUGUSTA AVE., (Baldwinnal szemben) HÁZHOZSZÁLLÍTÁS. Telefon: EM 3-8974 Gesztenye Cukrászda es delicatessen f. aun. de a régiJirtomsdgú süteményekkel. Szeretettel várja régi és új vevőit KEMÉNY IDA tulajdonos. 1394 Eglinton Avenue West TELEFON: 782-1598 Ha minőséget, igazi magyaros ízű hentesárut akar vásárolni, keresse fel y | Tüske Meat & Delicatessen-t TULAJDONOS: KOCSIS SÁNDOR Toronto egyik legforgalmasabb hentesüzletét Parkolás az üzlet mögött 566 Bloor St. W. 533-3453

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom