Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)
1977-03-05 / 647. szám
1977. március 5. * MENORA 9. oldal BARZILAY ISTVÁN : SZAKADÉK — Te mindent zenében szeretsz kifejezni? — kérdezte, amíg az ajtót nyitotta. — Amióta nincs hangszerem, kottajegyekben gondolkozom — vallotta — s most szégyellem magam, mert mindenki látja, amint belépek egy fiú szobájába. — Unokabátyád szobája. Az egész tábor úgy tudja, hogy közeli rokonok vagyunk — igyekezett megnyugtatni. Az ajtó nyitva állott, Lusja kíváncsian pillantott be a sötétbe. — Csukd be magad mögött az ajtót, de maradj egy helyben — intette Vitek, aki biztosan mozgott a sötétben is a bútorok között. Becsukta az ablakredőnyöket „ s villanyt gyújtott. Két ágy volt a barakkban fejtől fejhez a sarokban elhelyezve. Két széles, pácolt fehérfából készült kárpítozatlan karosszék állt az összecsukható asztal mellett és szekrény a harmadik falnál. — Nem szabad leülnöd ebben a ruhádban, kapsz másikat — mosolygott rá a férfi s ágya alól ládát húzott elő, kinyitotta és női ruhadarabokat vett ki belőle. — Itt van ez a pongyola, talán jó Jesz... — Sértegetsz, ha azt hiszed, hogy tetves vagyok — méltatlankodott. — Tegnap megtussoltattak bennünket és friss zsákruhát kaptunk. S még alsóneműt is adtak. — Nem bízom a frissen kapott ruháidban sem — nevetett rá. — Szobám falai között én öltöztetlek ezentúl. Vitold kincsesládájából meleg gyapjúalsóruhák is kikerültek, egy pár bélelt papucsot is kihalászott a mélyből, s mindez hamarosan az egyik karosszékben magasodott. Lusja kilépett facipőjéből és kéjesen bujtatta be az örök fázástól elkékült lábát a papucsba. Vitold a petróleumkályhával bajlódott, a láng sietve szaladt körül a kanócon és vörösszínűre festette az arcát. — Ne fordulj meg, varázslóm — kérte, mialatt kibújt a zsákruhából. A flanellpongyola tapadó, bársonyos simítása boldogsággal töltötte el. Minden nagyobb volt a kelleténél, a papucsban zötyögött a lába, a melltartót a legtávolibb gombra kellett zárnia, s így sem illet rá s a pongyola is túlgazdagon ömlött le az alakjáról. Aztán kényelmesen elnyúlt az egyik karosszékben, lábát a láng felé nyújtva, amely kékesen ütött át a kályha kis bakelit ablakán. Most, amint a meleg lassan felhúzódott a lábfejétől és elterjedt benne, végtelen fáradtságot érzett, bódító álmosságot; mintha a kimerülés utolsó szakaszába érkezett volna s váratlanul átengedheti magát a pihenés gyönyörének. Hagyta magát a valószerűtlen ténytől legyőzni, hogy emberinek nevezhető környezetbe került; meleg szobában s olyan öltözetben, mintha a Volszki-lakásban, a lányszobában ülne. Vitold most Roneket idézte emlékezetébe és szinte keresgélt a tekintete, Marisát szerette volna megtalálni. Vitold hozzálépett, hogy megcsókolja. — A fáradtságnál csak az éhségem nagyobb — vallotta be, amint lehunyt szemmel feküdt és fogadta a csókjait. — Ha nem tudnám, hogy enni kapok, már régen elaludtam volna. — A teavíz mindjárt forr. Teát kapsz konzervtejjel és kétszersülttel. S utána egy kis krumplipürét is ehetsz egyetlen tükörtojással. De mindezt módjával, nagyobb időközökben, mert megárthat a hirtelen kapott bőséges étkezés — magyarázta, miközben hozzáguggolva cirógatta; a kopasz fejét is megcsókolta, a kékeres, elvékonyodott kezét melengette a hatalmas tenyerében. — Meglátod, milyen hamar a régi, szépséges Patyolat lesz belőled. Lusja ízlelte a furcsa, rejtélyes szót. Patyolat, ömamára gondolt, aki jjefiég angyalkájának nevezte, s megállapította, hogy a kettő nagyon hasonlít egymáshoz. — Nem hiába imádkoztam ómamához — suttogta. — Nem hallom, amit dorombolsz, kiscica — nevetett a férfi. — Nem is fontos — mondta hangosabban. — Nem merek hangosan beszélni, mert félek, hogy felébredek egy különös álomból. A valóságtól annyira távoli, révedező lelkiállapotából a víz forrásának muzsikája hozta vissza. A kályhán állott a fényes, sárgára zománcozott kanna, amelyből magasra szédít a pára, elkeveredett a barakk meleg levegőjével és hálószerűén remegett benne. Vitold felemelkedett mellőle; félig lehunyt szemmel figyelte a mozdulatait. A szekrényből apró dolgok kerültek elő. Teaszűrő. Pléhdoboz, rajta a német márkájú ^eafű védjegyével. Barnás, szinte pép hadicukor. Papír guad, zacskóból kétszersült hull egy pléhtányérra. Tejkonzerv, amelynek tetejére két lyukat fúr hegyes szeggel; S, néhány burgonya vándorol a lábasba, abba víz j8 kerül, s rá a kályhára. Tudta, hogy segítenie kellene* Vitek fürge sürgés-forgása olyan boldog örömmej {.öltötte el, hogy visszaparancsolta önmagát elnyúlt, kényeiTM68 ülésébe. _Előbb kérek egy erős, üres teát — mosolygott rá. _Mert fel akarok ébredni. Pléhcsuporban nyújtotta oda a teát a férfi, ő maga citromsót is tett a csészéjébe. Lusja nemet intett, amikor kínálta vele. Az erős, forró ital végre magához térítette. — Mondd, honnan szerezted ezt a sok mindent? A női holmit... s a sok ételfélét? — Brunnenmacher vásárolta. Van a táborban kantin és vegyesbolt, ahol a civil dolgozók feleségei vásárolnak, olcsóbb és nagyobb is a választék, mint Lublinban. A történet folyt, Lusja meghallgatta a Grünhutbunker felfedezésének körülményeit, von Hohenbergen tábornok felbukkanásának csodáját. Alaposan elálmélkodott Brunnenmacher becsületességén, aki a maga megtakarított zsoldjából beváltotta Vitold két aranytallérját, be is vásárolt az „unkoahúg” részére a tábori boltban, s azt hazudta, hogy testvére jön látogatóba, őt akarja meglepni a női holmival. S a fontos vásárlások után csomó márka is maradt Vitold zsebében. Közben rájöttek, hogy mindkettőjük anyanyelve a német, ameiy ténynek Lusja őszintén örvendett, hiszen nem is lehet másként. — ómama nem küldhetett nekem más anyanyelvű megmentőt, mert nem tudta volna megkérni, hogy segítsen rajtam — mondta, s míg a kályhát is lestéf kibontakoztak az ő történetei, szüleiről, Mandelblatt nagypapáról. — Az orvosprofesszor a nagyapád? — bámult el Vitold és Lusja örült, hogy ismeri a nagypapa nevét. Közben álomszerű dolgok fejlődtek a kályha tetején. A forró, sistergő margarinban tükörtojás-csoda alakult ki, sárgája formásán gömbölyödött, s vakító fehér szegély vette körül, mint könnyed csipkegallér egy sárga blúz nyakát. — ómama küldte ezt is — nevetett boldogan, amint a hamvasan fehér, kristályos, főtt burgonyát nyomkodta villával péppé; most már ő is sürgött-forgott, forró margarint öntött le a serpenyőből a burgonyára s ő tálalta ki az illatozó ételt. — Nem ómama küldte, én organizáltam — mondta Vitold sértődötten. — De ómama intézkedett a Jóistennél. Minden este fohászkodom hozzá. — Hallani akarom a szöveget. — ómama, aki olyan közel vagy a Jóistenhez, légy * szíves kérd meg őt, hogy vigyázzon rám és ne engedje, hogy ezek a rossz emberek megöljenek, s vigyázz arra a szép fiúra is, aki azt ígérte nekem, hogy meg fog menteni... — rögtönözte. — Körülbelül ezt mondom neki, de nem mindig azonos szavakban. Tegnap este azt is kértem, hogy küldjön nekem egy darab sülthúst ebédre... vagy vacsorára... — Nem kapsz most... — mulatott Vitold. — De ha pár óra múlva megéhezel, szolgálhatok egy darab sülthússal. — Pár óra múlva én már mélyen aludni fogok az ágyamban, Mecsa mellett. S ezeket a királynői holmikat visszatesszük a csodaládába, az ágy alá. — Unokahúgom itt fogja tölteni az éjszakát, abban az ágyban — jelentette ki határozottan'a férfi és az érintetlen ágy felé lökött a fejével. — Hajnalban visszaloplak a női barakkba... , * utol Lusja hevesen ellenkezett. Vitatkoztak. Vitold nem engedett, itt akarja érezni maga mellett. A lélegzetét akarja hallani. S nyugta lesz tőle, addig nem nyúl hozzá, amíg ő nem hívja. — S ha felébredsz éhesen, fütyüld el a Strauss-polkát, felkelek és sült húst kapsz pótvacsorára. S mielőtt lefekszel, meg is fürödhetsz. Bizonyítékként elhúzta a spanyolfalat. Bádog ülőfürdő állt mögötte. A falon polc, azon szappan, fogpaszta, fogkefe. S piszkos-sárga színű katonai lepedő, fürdőköpenynek. A kályhára vadonatúj vödör került vízzel teli. Lusja álmélkodva járt-kelt a bűvös dolgok között. A szappannak kellemes, lágy illata volt, amely nem fog feltűnést kelteni, ha használja. Áhítattal mosott fogat. S közben folyt az ismerkedési csevegés, halkan, fojtott nevetgélések közepette. S nemsokára bebújhatott az ülőkádba, a spanyolfal védelmében. Vitold cigarettájának füstje fölötte lebegett. Halottá kérdéseit és a vízben lubickolva válaszolgatott, felszabadúltan mesélve bujdosásának történeteit, bemutatta Roneket és Marisát, Zigit és Volszki ügyvédet, fráter Fábiánt, Luna nénit és Valéria főápolónővért. Vitold önfeledt boldogsággal hallgatta. Lusja pergő mondatai mögül meleg humor és emberábrázoló színesség fakadt. Elbűvölten fogadta magába a frissesség, üde fiatalság légkörét, amelyet Lusja maga körül teremtett. Kincset talált, vigyázni fog rá. Úgy bánik vele, mint értékes, finom porcelánbabával; s nem akarja magáévá tenni, amíg ilyen törékeny, vékony, sápadt, hanem felhizlalja, hogy visszanyerje édes formáit, amelyekkel első látásra elvarázsolta. Lusja sem volt kevésbé elragadtatva. Rónék rátört fürdése közben, Vitold pedig tőle egy méter távolságra tesz-vesz, s át sem pillant a spanyolfalon mit is tehetne, ha egyszercsak elhúzná s pucéron maradna előtte? De Vitold tökéletes úriember, aki megfogadta, hogy jegyességi időt ad neki, s betartja a szavát. Bámulatot, imádatot, szerelmet érzett iránta, egész lényét áthatotta ez a mindennél erősebb vonzalom. Nem gyerek, mint Rónék, hanem igazi férfi, áldozatot hozó, lovagias, mint egy regényhős. óvatosan felállt, azt méregetve, mennyi látszik ki belőle a spanyolfal fölött. Vállai szabadon maradtak, de nem szégyellte a sótartószerű mélyedéseket, amelyek hat hét alatt ásódtak a nyaka és vállperece közé. Magára borította a katonalepedőt, s a férfit nézte szerelmes tekintettel, amíg szárazra dörzsölte magát. — Milyen mennyei örömök — sóhajtotta. — Vőlegényem, kedves lenne, ha ideadná a pongyolámat. — Hálóing nem lesz jó? A rózsaszín fehérnemű átrepült a spanyolfalon, Lusja a levegőből kapta el, hónaljának simára borotváit ürege olyan volt, mint egy ásító száj. Megnézte magát az áttetsző, olcsó vásári holmiban. Nász-hálóingje lesz7 Bátortalanul lépett elő és sietett át a szobán az ágyához. S zavartan magára húzta a pongyoláját. — Nagyon elálmosított a fürdő — mondta szorongva és ásítás mímelt. — Akkor bújj be szépen az ágyadba. Mindjárt eloltom a villanyt, amúgyis szellőztetni kell. S takarózz be jól, mert hideg eső zuhog odakint. — Nekem jó éjszakát szoktak kívánni mielőtt elalszom — mondta már félálomban. Vitold nevetett és föléjehajolt. — Gute Nacht, kleine — mondta. — Nem így, azt kell mondani, Gute Nacht, dobzse noc, mind a két nyelven. S kérek egy csókot is. Vitold engedelmesen megismételte a szavakat. A csókja a lány arcát simította, mert az ajkát elkapta előle. Mellette állt, s nézte, amint elalszik, s aztán ráborított egy harmadik takarót is. ★ — Nem, nem, ne vigyenek... A torkát fojtogatták... de ő megragadta a durva kezet és erősen beleharapott. A támadó eltűnt. Éles fájdalomra ébredt. A keze volt a szájában, önmagát harapta meg a lidérces álomban. — Milyen éhes vagyok — sóhajtotta és megfordult, hogy Mecsát lássa. Ez nem Mecsa, hanem Vitek, a kápó. Felült az ágyban és hallgatta a férfi erős lélegzését, amelyet közbeejtett horkantások tarkítottak. Horkol. Tatus is horkolt, a férfiak általában horkolni szoktak. Nézte Viteket és a gyomra korgott közben; reggelig egyebet sem tenne, mint enne, enne, enne... Ha a Strauss-polkával felébresztené, adna neki valamit enni. finom sülthúst. Egy darabig küzdött magával. De aztán mégis fütyörészni kezdett. A polka ritmikus melódiái körülzsongták az alvó férfi fülét. Vitek megmozdult. Lusja nem látta, de érezte, hogy kinyitja a szemét és nyugodtan fütyült tovább. A férfi karja átnyúlt és megsímogatta az arcát. — órára jár a gyomrod — nevetett Vitold és nagyot, egészségesen hangosat ásított. — Fél egy. Három és fél órát aludtál... most már szabad valami szilárdabbat enned. Hideg volt, a kályha kialudt. A férfi óvatosan lépegetett a szobában, mint valami hatalmas buldog, amely a szaglóérzékére bízza magát. Aztán elkáprázott Lusja szeme a felvillanó fénytől. Mosolyogva nézte, amint a férfi, akin meleg civil pizsama feszült, a kályhánál bajlódott, újra az ismerős petróleumszag, a vöröses fény, amely az egész alakot megfesti. S megint a serpenyő sercegése... A szekrényből aluminiumdoboz került elő s abból hús-szeletek. A férfi ügyesen vékonyra hasította a húst és sót hintett rá... s nemsokára a sült mennyei szagával telt meg a barakk. Burgonyát is mosott, Lusja lusta örömmel tűrte, s nem sietett le a finom meleg ágyából, hogy segítsen neki. A krumpliról szinte magától vált le a héja s aztán vékony karikákra osztotta szét a férfi kezében gyorsan mozgó kés. — Két éve látom el így magam —1- magyarázta a férfi jókedvű mosollyal kisérve szavait —, most örömet okoz, hogy kedves unokahúgomat kiszolgálhatom ... — Máskor nem leszek ilyen lusta — ígérte Lusja és kibújt a pokrócok alól. — Ha a jövőben is élvezni fogom unokabátyám vendégszeretetét, igyekszem majd megszolgálni a jóságát. A pongyolában is fázott, maga köré csavarta az egyik pokrócot is, úgy lépett a székhez, amelyben e’nyúlhatott. Tiszta volt a pléhtányér, Vitold úgy látszik elmosta az edényt, mielőtt lefeküdt. Pedáns házigazda. Tisztaságot szerető férfi. — Szeretlek — mondta önkéntelenül. — Csupa önzésből — nevetett Vitold —, csak azért, mert jóllakattalak. — Ez nem elegendő ok? — incselkedett vele. — Ha tűrted volna, hogy éhenhaljak a táborban, kinek a kezét kéred meg? Vitold válasz helyett megcsókolta. Hosszú, boldogító, a testét melegítő csók volt, Lusja odaadóan viszonozta. — A következőt csak a második fogás előtt kapod — súgta és félve eltolta magától. Pedig nem volt mitől aggódnia. Vitek jól kidolgozott haditervében aznap még nem szerepelt a nászéjszaka. Szigorúan vigyázott Lusjára, hogy lassan egyék, s jól megrágja az ételt. — Én vagyok a legboldogabb jövendőbeli feleség a világon — állapította meg, amikor a jóllakottságtól bágyadtan hátradőlt a székében. — Képtelen vagyok megmozdulni, olyan álmos és fáradt vagyok. Vitek felemelte, lefejtette róla a pokrócot, kibujtatta a pongyolából és visszacsúsztatta a pokrócai alá. A harmadikat is ráhelyezte, a pongyolát az ágy mellé, a székre tette... S most már kérés nélkül mondott neki jóéjszakát, búcsúzott tőle röpke, futó csókkal. Reggel Vitold nyitotta a barakkok ajtaját. A női barakkét is. Lusja a zsákruhájában és facipőjében, de a ruha alatt a meleg fehérneművel, a hajnali szürkületben osont vissza az ágyába. Az ébresztő után Mecsa kezébe két szelet kenyér között hideg sült húst csempészett. Várta, hogy kérdezősködjék, de Mecsa nem kíváncsiskodott. Boldogan megette a sülthúst. Mi rossz van abban, ha ez a szép kislány szüzessége ellenében megmenti a maga életét s talán még huszonnégy férfiét és kilenc nőét? Munkahelyükre Frederika asszony vezette őket; egyrészük a nagy mosodában dolgozott, Lusja, Mecsa és két társnőjük varrodába kerültek; vastag, durva parasztvászonból varrtak lepedőket, ócska és rongyos katonaruhákat foltoztak, fehérneműt javítottak. Tíz órakor megjelent a varrodában Frederika aszszony. — Te velem jössz — mondta Lusjának. A lány minden félelem nélkül követte, Vitek biztosan megint kitalált valamit. A tiszti étkezdébe vitte. A hosszú barakknak előszobája is volt, köröskörül fogasokkal. A nagyterem lesikálva fogadta, fertőtlenítő szer tisztaság-szaga ütötte meg az orrát. Az asztalon felfordítva álltak a székek. — Rakd le a székeket az asztalok mellé, egyenlő távolságban ... aztán klimpírozhatsz a zongorán. Lusja hitetlenül nézett rá. — Mit bámulsz ? Ott van a sarokban a pianino... — Igenis — hebegte, s reszkető lábakkal, sietve emelte le a székeket. A könnyű munka túl hosszú ideig tartott a szemében. Zongorázni fog. Vajon ez az árja bestia ittmarad? A „bestia” a terem közepén ült és nézte, hogy mit csinál, olykor-olykor rászólt, hogy a székeket egyenlő távolságban helyezze el. — Alsó ... zongorázni. Lusja repült a zongorához. Előbb sovány, munkától, fázástól kimart ujjait próbálgatta. A Czemy-gyakorlatok, amelyekre könnyen visszaemlékezett, iskolásán csengtek, tudta venni a terceket és kvartokat, szaladó ujjai alatt kialakultak a skálák... Boldogan érezte, hogy a közel kéthavi szünet nem ártott meg túlságosan, nem felejtett el zongorázni. Divatos katonadalok, szalontáncok kottái álltak glédában a zongorán, az állványon. Találomra tett maga elé egyet, könnyedén és dúdolva játszotta... meg is ismételte ... aztán másik kottát tett maga elé, valami komor katonadalt, nyílván a hősök nehéz életét örökítő, giccses elégiát, megnézte a komponista nevét, Grohmüller, sosem hallott nagyság ... de aztán ízleni kezdett ez a muzsika, egyet— kettőt—hármat—négyet, a crescendot óvatosan és fokozatosan építette, finoman fogta a pianókat és az ünnepélyes halotti indulóra emlékeztető utolsó akkordokat nagy pedálozással, lendületes fortéval fejezte be. — Ganz hübseh — hallotta maga mögött Frau Fri derika hangját. — örvendek, hogy tetszett — válaszolta felszabadultan. — Igaza van Vitoldnak, tényleg jól játszol — folytatta zavartalanul a felügyelőnő. — Ez a mű igazi, szép germán szerzemény, csodálom, hogy zsidónő ilyen jól el tudja játszani. Még egyszer ... * Folytatjuk... PANNÓNIA DELICATESSEN 557 St. Clair W. 651-3318 MAGYAR CSEMEGÉS A ST. CLAIR -VAUGHAN RD. KÖRNYÉKÉN! NE MULASSZA EL MEGTEKINTENI MEGNYÍLT új üzlei az 5 32Eglinton A ve. alatt 488-5092 MINDKÉT ÜZLETÜNKBEN; IMPORTÁLT EURÓPAI ételkülönlegesságak meleg ás hideg büfé. finom saláták, szendvicsek helybeli fogyasztásra ás elvitelre. Szemeskává - sütemények - fagylalt - szalámik - felvágottak Tulajdonos a DEUTSCH HÁZASPÁR ’’-Toronto* Platina-ékszer specialista Arany zsebórák és láncok $ Karkötők ^ Platina és fehérarany láncok Európai diplomás és kitüntetett ékszerkészítö mester i árajánlatra házhoz megyek Vinczer Péter Master Jeweller Designer A LEGOLCSÓBB A ZSIDOPIACON ZIMMERMAN <• HARTMAN élelmiszerárúháza 210 AUGUSTA AVE., (Baldwinnal szemben) HÁZHOZSZÁLLÍTÁS. . Telefon: EM 3-8974 Gesztenye Cukrászda 6$ delicalessen ti aian. de a régi finomságú süteményekkel. Szeretettel várja régi és új vevőit: KEMÉNY IDA tulajdonos. 1394 Eglinton Avenue West TELEFON: 782-1598 Ha minőséget, igazi magyaros ízű hentesárut akar vásárolni, keresse fel Tüske Meat & Delicatessen-t TULAJDONOS: KOCSIS SÁNDOR Toronto egyik legforgalmasabb hentesüzletét Parkolás az üzlet mögött 566 Bloor St. W. 533-3453