Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-03-05 / 647. szám

1977. március 5. * MENORA 9. oldal BARZILAY ISTVÁN : SZAKADÉK — Te mindent zenében szeretsz kifejezni? — kér­dezte, amíg az ajtót nyitotta. — Amióta nincs hangszerem, kottajegyekben gon­dolkozom — vallotta — s most szégyellem magam, mert mindenki látja, amint belépek egy fiú szobájába. — Unokabátyád szobája. Az egész tábor úgy tudja, hogy közeli rokonok vagyunk — igyekezett megnyug­tatni. Az ajtó nyitva állott, Lusja kíváncsian pillantott be a sötétbe. — Csukd be magad mögött az ajtót, de maradj egy helyben — intette Vitek, aki biztosan mozgott a sötét­ben is a bútorok között. Becsukta az ablakredőnyöket „ s villanyt gyújtott. Két ágy volt a barakkban fejtől fej­hez a sarokban elhelyezve. Két széles, pácolt fehérfából készült kárpítozatlan karosszék állt az összecsukható asztal mellett és szekrény a harmadik falnál. — Nem szabad leülnöd ebben a ruhádban, kapsz má­sikat — mosolygott rá a férfi s ágya alól ládát húzott elő, kinyitotta és női ruhadarabokat vett ki belőle. — Itt van ez a pongyola, talán jó Jesz... — Sértegetsz, ha azt hiszed, hogy tetves vagyok — méltatlankodott. — Tegnap megtussoltattak bennünket és friss zsákruhát kaptunk. S még alsóneműt is adtak. — Nem bízom a frissen kapott ruháidban sem — nevetett rá. — Szobám falai között én öltöztetlek ezentúl. Vitold kincsesládájából meleg gyapjúalsóruhák is ki­kerültek, egy pár bélelt papucsot is kihalászott a mély­ből, s mindez hamarosan az egyik karosszékben maga­sodott. Lusja kilépett facipőjéből és kéjesen bujtatta be az örök fázástól elkékült lábát a papucsba. Vitold a petróleumkályhával bajlódott, a láng siet­ve szaladt körül a kanócon és vörösszínűre festette az arcát. — Ne fordulj meg, varázslóm — kérte, mialatt ki­bújt a zsákruhából. A flanellpongyola tapadó, bársonyos simítása boldogsággal töltötte el. Minden nagyobb volt a kelleténél, a papucsban zötyögött a lába, a melltartót a legtávolibb gombra kellett zárnia, s így sem illet rá s a pongyola is túlgazdagon ömlött le az alakjáról. Aztán kényelmesen elnyúlt az egyik karosszékben, lábát a láng felé nyújtva, amely kékesen ütött át a kályha kis bakelit ablakán. Most, amint a meleg lassan felhúzódott a lábfejétől és elterjedt benne, végtelen fá­radtságot érzett, bódító álmosságot; mintha a kimerü­lés utolsó szakaszába érkezett volna s váratlanul át­engedheti magát a pihenés gyönyörének. Hagyta ma­gát a valószerűtlen ténytől legyőzni, hogy emberinek nevezhető környezetbe került; meleg szobában s olyan öltözetben, mintha a Volszki-lakásban, a lányszobában ülne. Vitold most Roneket idézte emlékezetébe és szinte keresgélt a tekintete, Marisát szerette volna megtalálni. Vitold hozzálépett, hogy megcsókolja. — A fáradtságnál csak az éhségem nagyobb — val­lotta be, amint lehunyt szemmel feküdt és fogadta a csókjait. — Ha nem tudnám, hogy enni kapok, már régen elaludtam volna. — A teavíz mindjárt forr. Teát kapsz konzervtejjel és kétszersülttel. S utána egy kis krumplipürét is ehetsz egyetlen tükörtojással. De mindezt módjával, nagyobb időközökben, mert megárthat a hirtelen kapott bőséges étkezés — magyarázta, miközben hozzáguggolva ciró­gatta; a kopasz fejét is megcsókolta, a kékeres, el­vékonyodott kezét melengette a hatalmas tenyerében. — Meglátod, milyen hamar a régi, szépséges Patyolat lesz belőled. Lusja ízlelte a furcsa, rejtélyes szót. Patyolat, öma­­mára gondolt, aki jjefiég angyalkájának nevezte, s meg­állapította, hogy a kettő nagyon hasonlít egymáshoz. — Nem hiába imádkoztam ómamához — suttogta. — Nem hallom, amit dorombolsz, kiscica — neve­tett a férfi. — Nem is fontos — mondta hangosabban. — Nem merek hangosan beszélni, mert félek, hogy felébredek egy különös álomból. A valóságtól annyira távoli, révedező lelkiállapotá­ból a víz forrásának muzsikája hozta vissza. A kályhán állott a fényes, sárgára zománcozott kanna, amelyből magasra szédít a pára, elkeveredett a barakk meleg le­vegőjével és hálószerűén remegett benne. Vitold felemelkedett mellőle; félig lehunyt szemmel figyelte a mozdulatait. A szekrényből apró dolgok ke­rültek elő. Teaszűrő. Pléhdoboz, rajta a német márkájú ^eafű védjegyével. Barnás, szinte pép hadicukor. Papír guad, zacskóból kétszersült hull egy pléhtányérra. Tej­­konzerv, amelynek tetejére két lyukat fúr hegyes szeg­gel; S, néhány burgonya vándorol a lábasba, abba víz j8 kerül, s rá a kályhára. Tudta, hogy segítenie kel­lene* Vitek fürge sürgés-forgása olyan boldog öröm­­mej {.öltötte el, hogy visszaparancsolta önmagát elnyúlt, kényeiTM68 ülésébe. _Előbb kérek egy erős, üres teát — mosolygott rá. _Mert fel akarok ébredni. Pléhcsuporban nyújtotta oda a teát a férfi, ő maga citromsót is tett a csészéjébe. Lusja nemet intett, ami­kor kínálta vele. Az erős, forró ital végre magához té­rítette. — Mondd, honnan szerezted ezt a sok mindent? A női holmit... s a sok ételfélét? — Brunnenmacher vásárolta. Van a táborban kantin és vegyesbolt, ahol a civil dolgozók feleségei vásárol­nak, olcsóbb és nagyobb is a választék, mint Lublinban. A történet folyt, Lusja meghallgatta a Grünhut­­bunker felfedezésének körülményeit, von Hohenbergen tábornok felbukkanásának csodáját. Alaposan elálmél­­kodott Brunnenmacher becsületességén, aki a maga meg­takarított zsoldjából beváltotta Vitold két aranytallér­ját, be is vásárolt az „unkoahúg” részére a tábori bolt­ban, s azt hazudta, hogy testvére jön látogatóba, őt akarja meglepni a női holmival. S a fontos vásárlások után csomó márka is maradt Vitold zsebében. Közben rájöttek, hogy mindkettőjük anyanyelve a német, ameiy ténynek Lusja őszintén örvendett, hiszen nem is lehet másként. — ómama nem küldhetett nekem más anyanyelvű megmentőt, mert nem tudta volna megkérni, hogy se­gítsen rajtam — mondta, s míg a kályhát is lestéf ki­bontakoztak az ő történetei, szüleiről, Mandelblatt nagy­papáról. — Az orvosprofesszor a nagyapád? — bámult el Vi­told és Lusja örült, hogy ismeri a nagypapa nevét. Közben álomszerű dolgok fejlődtek a kályha tetején. A forró, sistergő margarinban tükörtojás-csoda alakult ki, sárgája formásán gömbölyödött, s vakító fehér sze­gély vette körül, mint könnyed csipkegallér egy sárga blúz nyakát. — ómama küldte ezt is — nevetett boldogan, amint a hamvasan fehér, kristályos, főtt burgonyát nyom­kodta villával péppé; most már ő is sürgött-forgott, forró margarint öntött le a serpenyőből a burgonyára s ő tálalta ki az illatozó ételt. — Nem ómama küldte, én organizáltam — mondta Vitold sértődötten. — De ómama intézkedett a Jóistennél. Minden este fohászkodom hozzá. — Hallani akarom a szöveget. — ómama, aki olyan közel vagy a Jóistenhez, légy * szíves kérd meg őt, hogy vigyázzon rám és ne engedje, hogy ezek a rossz emberek megöljenek, s vigyázz arra a szép fiúra is, aki azt ígérte nekem, hogy meg fog menteni... — rögtönözte. — Körülbelül ezt mondom neki, de nem mindig azonos szavakban. Tegnap este azt is kértem, hogy küldjön nekem egy darab sülthúst ebéd­re... vagy vacsorára... — Nem kapsz most... — mulatott Vitold. — De ha pár óra múlva megéhezel, szolgálhatok egy darab sült­hússal. — Pár óra múlva én már mélyen aludni fogok az ágyamban, Mecsa mellett. S ezeket a királynői holmi­kat visszatesszük a csodaládába, az ágy alá. — Unokahúgom itt fogja tölteni az éjszakát, ab­ban az ágyban — jelentette ki határozottan'a férfi és az érintetlen ágy felé lökött a fejével. — Hajnalban visszaloplak a női barakkba... , * utol Lusja hevesen ellenkezett. Vitatkoztak. Vitold nem engedett, itt akarja érezni maga mellett. A lélegzetét akarja hallani. S nyugta lesz tőle, addig nem nyúl hoz­zá, amíg ő nem hívja. — S ha felébredsz éhesen, fütyüld el a Strauss-pol­­kát, felkelek és sült húst kapsz pótvacsorára. S mielőtt lefekszel, meg is fürödhetsz. Bizonyítékként elhúzta a spanyolfalat. Bádog ülő­fürdő állt mögötte. A falon polc, azon szappan, fog­paszta, fogkefe. S piszkos-sárga színű katonai lepedő, fürdőköpenynek. A kályhára vadonatúj vödör került vízzel teli. Lusja álmélkodva járt-kelt a bűvös dolgok között. A szappan­nak kellemes, lágy illata volt, amely nem fog feltűnést kelteni, ha használja. Áhítattal mosott fogat. S köz­ben folyt az ismerkedési csevegés, halkan, fojtott ne­­vetgélések közepette. S nemsokára bebújhatott az ülő­kádba, a spanyolfal védelmében. Vitold cigarettájának füstje fölötte lebegett. Halottá kérdéseit és a vízben lubickolva válaszolgatott, felszabadúltan mesélve bujdo­­sásának történeteit, bemutatta Roneket és Marisát, Zi­­git és Volszki ügyvédet, fráter Fábiánt, Luna nénit és Valéria főápolónővért. Vitold önfeledt boldogsággal hallgatta. Lusja pergő mondatai mögül meleg humor és emberábrázoló színes­ség fakadt. Elbűvölten fogadta magába a frissesség, üde fiatalság légkörét, amelyet Lusja maga körül te­remtett. Kincset talált, vigyázni fog rá. Úgy bánik ve­le, mint értékes, finom porcelánbabával; s nem akarja magáévá tenni, amíg ilyen törékeny, vékony, sápadt, hanem felhizlalja, hogy visszanyerje édes formáit, ame­lyekkel első látásra elvarázsolta. Lusja sem volt kevésbé elragadtatva. Rónék rátört fürdése közben, Vitold pedig tőle egy méter távolságra tesz-vesz, s át sem pillant a spanyolfalon mit is tehet­ne, ha egyszercsak elhúzná s pucéron maradna előtte? De Vitold tökéletes úriember, aki megfogadta, hogy je­­gyességi időt ad neki, s betartja a szavát. Bámulatot, imádatot, szerelmet érzett iránta, egész lényét áthatotta ez a mindennél erősebb vonzalom. Nem gyerek, mint Rónék, hanem igazi férfi, áldozatot hozó, lovagias, mint egy regényhős. óvatosan felállt, azt méregetve, mennyi látszik ki belőle a spanyolfal fölött. Vállai szabadon ma­radtak, de nem szégyellte a sótartószerű mélyedéseket, amelyek hat hét alatt ásódtak a nyaka és vállperece közé. Magára borította a katonalepedőt, s a férfit nézte szerelmes tekintettel, amíg szárazra dörzsölte magát. — Milyen mennyei örömök — sóhajtotta. — Vőle­gényem, kedves lenne, ha ideadná a pongyolámat. — Hálóing nem lesz jó? A rózsaszín fehérnemű átrepült a spanyolfalon, Lus­ja a levegőből kapta el, hónaljának simára borotváit ürege olyan volt, mint egy ásító száj. Megnézte magát az áttetsző, olcsó vásári holmiban. Nász-hálóingje lesz7 Bátortalanul lépett elő és sietett át a szobán az ágyá­hoz. S zavartan magára húzta a pongyoláját. — Nagyon elálmosított a fürdő — mondta szorong­va és ásítás mímelt. — Akkor bújj be szépen az ágyadba. Mindjárt el­oltom a villanyt, amúgyis szellőztetni kell. S takarózz be jól, mert hideg eső zuhog odakint. — Nekem jó éjszakát szoktak kívánni mielőtt el­alszom — mondta már félálomban. Vitold nevetett és föléjehajolt. — Gute Nacht, kleine — mondta. — Nem így, azt kell mondani, Gute Nacht, dobzse noc, mind a két nyelven. S kérek egy csókot is. Vitold engedelmesen megismételte a szavakat. A csókja a lány arcát simította, mert az ajkát elkapta előle. Mellette állt, s nézte, amint elalszik, s aztán rá­borított egy harmadik takarót is. ★ — Nem, nem, ne vigyenek... A torkát fojtogatták... de ő megragadta a durva kezet és erősen beleharapott. A támadó eltűnt. Éles fáj­dalomra ébredt. A keze volt a szájában, önmagát ha­rapta meg a lidérces álomban. — Milyen éhes vagyok — sóhajtotta és megfordult, hogy Mecsát lássa. Ez nem Mecsa, hanem Vitek, a ká­­pó. Felült az ágyban és hallgatta a férfi erős lélegzé­sét, amelyet közbeejtett horkantások tarkítottak. Hor­kol. Tatus is horkolt, a férfiak általában horkolni szok­tak. Nézte Viteket és a gyomra korgott közben; regge­lig egyebet sem tenne, mint enne, enne, enne... Ha a Strauss-polkával felébresztené, adna neki valamit en­ni. finom sülthúst. Egy darabig küzdött magával. De aztán mégis fütyörészni kezdett. A polka ritmikus me­lódiái körülzsongták az alvó férfi fülét. Vitek megmoz­dult. Lusja nem látta, de érezte, hogy kinyitja a sze­mét és nyugodtan fütyült tovább. A férfi karja átnyúlt és megsímogatta az arcát. — órára jár a gyomrod — nevetett Vitold és na­gyot, egészségesen hangosat ásított. — Fél egy. Három és fél órát aludtál... most már szabad valami szilár­dabbat enned. Hideg volt, a kályha kialudt. A férfi óvatosan lépe­getett a szobában, mint valami hatalmas buldog, amely a szaglóérzékére bízza magát. Aztán elkáprázott Lusja szeme a felvillanó fénytől. Mosolyogva nézte, amint a férfi, akin meleg civil pizsama feszült, a kályhánál baj­lódott, újra az ismerős petróleumszag, a vöröses fény, amely az egész alakot megfesti. S megint a serpenyő sercegése... A szekrényből aluminiumdoboz került elő s abból hús-szeletek. A férfi ügyesen vékonyra hasította a húst és sót hintett rá... s nemsokára a sült mennyei sza­gával telt meg a barakk. Burgonyát is mosott, Lusja lusta örömmel tűrte, s nem sietett le a finom meleg ágyából, hogy segítsen neki. A krumpliról szinte magától vált le a héja s aztán vé­kony karikákra osztotta szét a férfi kezében gyorsan mozgó kés. — Két éve látom el így magam —1- magyarázta a férfi jókedvű mosollyal kisérve szavait —, most örömet okoz, hogy kedves unokahúgomat kiszolgálhatom ... — Máskor nem leszek ilyen lusta — ígérte Lusja és kibújt a pokrócok alól. — Ha a jövőben is élvezni fo­gom unokabátyám vendégszeretetét, igyekszem majd megszolgálni a jóságát. A pongyolában is fázott, maga köré csavarta az egyik pokrócot is, úgy lépett a székhez, amelyben e’­­nyúlhatott. Tiszta volt a pléhtányér, Vitold úgy látszik elmosta az edényt, mielőtt lefeküdt. Pedáns házigazda. Tisztaságot szerető férfi. — Szeretlek — mondta önkéntelenül. — Csupa önzésből — nevetett Vitold —, csak azért, mert jóllakattalak. — Ez nem elegendő ok? — incselkedett vele. — Ha tűrted volna, hogy éhenhaljak a táborban, kinek a ke­zét kéred meg? Vitold válasz helyett megcsókolta. Hosszú, boldo­gító, a testét melegítő csók volt, Lusja odaadóan vi­szonozta. — A következőt csak a második fogás előtt kapod — súgta és félve eltolta magától. Pedig nem volt mitől aggódnia. Vitek jól kidolgozott haditervében aznap még nem szerepelt a nászéjszaka. Szigorúan vigyázott Lus­­jára, hogy lassan egyék, s jól megrágja az ételt. — Én vagyok a legboldogabb jövendőbeli feleség a világon — állapította meg, amikor a jóllakottságtól bá­gyadtan hátradőlt a székében. — Képtelen vagyok meg­mozdulni, olyan álmos és fáradt vagyok. Vitek felemelte, lefejtette róla a pokrócot, kibujtatta a pongyolából és visszacsúsztatta a pokrócai alá. A har­madikat is ráhelyezte, a pongyolát az ágy mellé, a szék­re tette... S most már kérés nélkül mondott neki jó­éjszakát, búcsúzott tőle röpke, futó csókkal. Reggel Vitold nyitotta a barakkok ajtaját. A női barakkét is. Lusja a zsákruhájában és facipőjében, de a ruha alatt a meleg fehérneművel, a hajnali szürkület­ben osont vissza az ágyába. Az ébresztő után Mecsa kezébe két szelet kenyér között hideg sült húst csem­pészett. Várta, hogy kérdezősködjék, de Mecsa nem kí­váncsiskodott. Boldogan megette a sülthúst. Mi rossz van abban, ha ez a szép kislány szüzessége ellenében megmenti a maga életét s talán még huszonnégy fér­fiét és kilenc nőét? Munkahelyükre Frederika asszony vezette őket; egyrészük a nagy mosodában dolgozott, Lusja, Mecsa és két társnőjük varrodába kerültek; vas­tag, durva parasztvászonból varrtak lepedőket, ócska és rongyos katonaruhákat foltoztak, fehérneműt javí­tottak. Tíz órakor megjelent a varrodában Frederika asz­­szony. — Te velem jössz — mondta Lusjának. A lány minden félelem nélkül követte, Vitek bizto­san megint kitalált valamit. A tiszti étkezdébe vitte. A hosszú barakknak előszobája is volt, köröskörül fo­gasokkal. A nagyterem lesikálva fogadta, fertőtlenítő szer tisztaság-szaga ütötte meg az orrát. Az asztalon felfordítva álltak a székek. — Rakd le a székeket az asztalok mellé, egyenlő tá­volságban ... aztán klimpírozhatsz a zongorán. Lusja hitetlenül nézett rá. — Mit bámulsz ? Ott van a sarokban a pianino... — Igenis — hebegte, s reszkető lábakkal, sietve emelte le a székeket. A könnyű munka túl hosszú ideig tartott a szemében. Zongorázni fog. Vajon ez az árja bestia ittmarad? A „bestia” a terem közepén ült és nézte, hogy mit csinál, olykor-olykor rászólt, hogy a székeket egyenlő távolságban helyezze el. — Alsó ... zongorázni. Lusja repült a zongorához. Előbb sovány, munkától, fázástól kimart ujjait próbálgatta. A Czemy-gyakorla­­tok, amelyekre könnyen visszaemlékezett, iskolásán csengtek, tudta venni a terceket és kvartokat, szaladó ujjai alatt kialakultak a skálák... Boldogan érezte, hogy a közel kéthavi szünet nem ártott meg túlságosan, nem felejtett el zongorázni. Divatos katonadalok, szalon­táncok kottái álltak glédában a zongorán, az állványon. Találomra tett maga elé egyet, könnyedén és dúdolva játszotta... meg is ismételte ... aztán másik kottát tett maga elé, valami komor katonadalt, nyílván a hő­sök nehéz életét örökítő, giccses elégiát, megnézte a komponista nevét, Grohmüller, sosem hallott nagy­ság ... de aztán ízleni kezdett ez a muzsika, egyet— kettőt—hármat—négyet, a crescendot óvatosan és fo­kozatosan építette, finoman fogta a pianókat és az ün­nepélyes halotti indulóra emlékeztető utolsó akkordokat nagy pedálozással, lendületes fortéval fejezte be. — Ganz hübseh — hallotta maga mögött Frau Fri ­derika hangját. — örvendek, hogy tetszett — válaszolta felszaba­dultan. — Igaza van Vitoldnak, tényleg jól játszol — foly­tatta zavartalanul a felügyelőnő. — Ez a mű igazi, szép germán szerzemény, csodálom, hogy zsidónő ilyen jól el tudja játszani. Még egyszer ... * Folytatjuk... PANNÓNIA DELICATESSEN 557 St. Clair W. 651-3318 MAGYAR CSEMEGÉS A ST. CLAIR -VAUGHAN RD. KÖRNYÉKÉN! NE MULASSZA EL MEGTEKINTENI MEGNYÍLT új üzlei az 5 32Eglinton A ve. alatt 488-5092 MINDKÉT ÜZLETÜNKBEN; IMPORTÁLT EURÓPAI ételkülönlegesságak meleg ás hideg büfé. finom saláták, szendvicsek helybeli fogyasztásra ás elvitelre. Szemeskává - sütemények - fagylalt - szalámik - felvágottak Tulajdonos a DEUTSCH HÁZASPÁR ’’-Toronto* Platina-ékszer specialista Arany zsebórák és láncok $ Karkötők ^ Platina és fehérarany láncok Európai diplomás és kitüntetett ékszerkészítö mester i árajánlatra házhoz megyek Vinczer Péter Master Jeweller Designer A LEGOLCSÓBB A ZSIDOPIACON ZIMMERMAN <• HARTMAN élelmiszerárúháza 210 AUGUSTA AVE., (Baldwinnal szemben) HÁZHOZSZÁLLÍTÁS. . Telefon: EM 3-8974 Gesztenye Cukrászda 6$ delicalessen ti aian. de a régi finomságú süteményekkel. Szeretettel várja régi és új vevőit: KEMÉNY IDA tulajdonos. 1394 Eglinton Avenue West TELEFON: 782-1598 Ha minőséget, igazi magyaros ízű hentesárut akar vásárolni, keresse fel Tüske Meat & Delicatessen-t TULAJDONOS: KOCSIS SÁNDOR Toronto egyik legforgalmasabb hentesüzletét Parkolás az üzlet mögött 566 Bloor St. W. 533-3453

Next

/
Oldalképek
Tartalom