Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)
1977-06-18 / 662. szám
m M E N D R H ,Ur.August J.Molnár P.O.Box lo34 New Brunswick, New Jersey o39o3 U.S.A. Second dost moil registration No. 1373. Vol. 16. 662. AZ (SZAKAMERIKAI MA6YAR ZSIDÓSÁG LAPJA Ara: . 40 cent JUNE 18. 1977. Bujócska—játék a Brit Nemzetközösségi konferencián Aki azt állítja Idi Aminról, az ugandai diktátorról, hogy őrült, annak természetesen igaza van. örült, nemcsak abból a szempontból amiből példaképe Hitler vagy Sztálin is őrült volt, de nyilvánvalóan őrült a szó pszichopatológiai értelmében is. Gondolatmenete, logikai bakugrásai kiszámíthatatlanok, józan észszel nem követhetők. Aki azt állítja Idi Aminról, hogy primitív és tudatlan, az is a fején találta a szöget, teljesen igaza van. De aki azt mondja róla, hogy ostoba, az olyan súlyos tévedésben van, hogy — amennyiben az ilyen véleményező politikai vezető pozícióban van — súlyos károkat okozhat önmagának és a világnak. Az örült Idi Amin ugyanis a múlt héten bebizonyította, hogy orránál fogva képes vezetni a fél világot, vagy legalábbis az angol nemzetközösséget; azt a laza Jjsszefüggésíi meghatároztathatatlan beállítottságú politikai egyesülést, amely az egykori brit birodalom helyébe lépett. Múlt héten tartották Londonban a Brit Nemzetközösség szokásos konferenciáját, amely felé mindig nagy érdeklődés nyilvánul meg. Senki nem tudja ugyan megmondani, hogy mi tartja Össze ezt a 34 különböző országot. Különböznek fajra, színre, vallásra. Ma már igen sok különbözik a nemzeti nyelvre vonatkozóan is. Egymással való gazdasági kapcsolatuk egyre lazább, politikai elkötelezettségük egymáshoz nincs. Ennek ellenére valahogy mégis sikerült fenntartani ezt a csoportosulást és ezek az értekezletek rendszerint világpolitikai jelentőséggel bírnak. Nos, a múlt héten teljesen hiába ült össze a 34 ország vezetője, még a propaganda lehetőséget sem tudták az értekezletből kiaknázni. A közfigyelem ugyanis teljesen Idi Aminra korlátozódott, ahogy az angol nyelv kifejezi: he stole theshow. Bár Londonban olyan világpolitikai problémákról tárgyaltak mint a délafrikai térség jövőbeli élete, a világsajtónak egyetlen problémája volt: hol van Idi Amin. Az az Idi Amin, akit az értekezletre nem hívtak meg, sőt az azon való részvételtől eltanácsolták. Valószínűleg azoknak a politikai helyzetmagyarázóknak van igazuk, akik szerint az angol kormány már akkor taktikai hibát követett el amikor a nehézsúlyú boxbajnok államfőt egyáltalán eltanácsolta a Londonba utazástól. Hiszen — úgy mondják — Amin akkor se jelent volna meg ha hívják, mert élénken emlékezetében él, hogy hat évvel ezelőtt éppen úgy volt képes megbuktatni elődjét, Obotét, hogy az elutazott az országból egy ilyen brit nemzetközösségi értekezletre, lehetőséget adva ezzel egy puccsra. Ingatag országában, ahol barátja már nincs, csak megfélemlített szolgái, bizonyára megpróbáltak volna ellene egy államcsínyt, ha elutazik Londonba. Tehát azok, akik különben teljesen jogos erkölcsi alapra helyezkedve távol tartották őt, tulajdonképpen szolgálatot tettek neki. Egyrészt indokolttá tették az otthonmaradást, másrészt hőst csináltak belőle éppen a legprimitívebb, még félvad CT szamba menő afrikaiak szemében. Amin alaposan kihasználta a lehetőséget. Miután előzőleg hetekig szédítette az embereket, megy-e vagy nem megy, miután hangzatos nyilatkozatokat tett, hogy most megmutatja az angoloknak, hogy ki a világ igazi ura, végül is az értekezlet megnyitásának napján eltűnt székhelyéről, Kampalából. Hol van Amin, kérdezte mindenki, s különböző jelentések alapján feltűnni látták Tripoliszban, Párisban, Dublinban. Voltak akik úgy vélekedtek, hogy tengeralattjáróval fog beslisszolni Angliába, sőt gazdag fantáziájú riporterek még azt is feltételezték, hogy ejtőernyővel fog leugrani — egyenesen a tárgyalóterembe. Beszélhettek a nemzetközösségi értekezleten amit akartak, a heti propaganda győzelem Idi Aminé volt. Okosabbnak bizonyult mint az angol miniszterelnök Callahan vagy kormányának bármelyik tagja, mert egyedül csak ö érte el a célt: mindenki róla beszélt. Illik rá a madáchi megállapítás: őrült agy, de van benne rendszer. Az már más lapra tartozik, hogy Amin, amikor kiderült, hogy hol tartózkodik olyan szolgálatot tett Smithnek, a rhodesiai miniszterelnöknek, hogy szinte azt kellene feltételezni: arhodesiaifehér rendszer szolgálatában áll. Ez persze nem igaz, de az Ugandát körülvevő államok vezetői megtanulhatták, hogy nincs szüksége ellenségre annak, akinek olyan barátja van mint Idi Amin. Nyilatkozatában ugyanis elmondta, hogy el sem utazott Ugandából, csupán a határvidékre ment el, ahol beható tárgyalásokat folytatott Zambia és Tanzánia gerillaforradalmáraival arról: milyen segítséget adhat nekik, hogy meg tudják buktatni az országaikban fennálló — ezúttal fekete — kormányzatot. Londonban nagyon élesen el is ítélték éppen a néger vezetők a "szadista, terrorista diktátort es ebben éppen a néger államok vezetői jártak elől. Elítélték, de tenni nem tesznek ellene semmit. Nem tesznek, mert a brit nemzetközösségi értekezlet legfontosabb témája nem az volt, hogy miként lehet megszabadulni az Idi Amin-októl, hanem hogy miként lehet megszabadulni a Délafrikai Unióban és Rhodesiában a fehér kormányoktól. Bár Londonban a vezetők fehér népi többséget képviseltek, a fő téma mégis a fekete uralom megteremtése volt. Ez önmagában így mégnem lenne baj, ha nem tudná pontosan mindenki, hogy a félfasiszta fehér rendszer helyébe, tömény fekete fasizmus lép majd, mégpedig a legrosszabb fajtából. Tulajdonképpen arról tárgyaltak, hogy lehetne Rhodesiában és Namíbiában minél előbb egy Idi Amin kezébe adni az uralmat. S ez sajnos valóra is fog válni, mert az angol államszövetség vezetői teljesen elvesztették a gyarmatbirodalommal együtt a politikai tájékozódásukat is. A mostani brit nemzetközösségi értekezlet nemcsak abban különbözött a fél évszázaddal ezelőttitől, hogy nem magasgalléros, csokornyakkendős, cilinderes diplomata urak tárgyaltak egymással, de abban is, hogy míg azelőtt a téma az volt: miként lehet ezt a sokfajta és sokfelfogású embert egy táborba tömöríteni, most arról beszéltek, hogy lehet az egészet minél hamarább szét-r ugrasztani. És bár Idi Amin mindent megtesz, hogy fehéreket, feketéket meggyőzzön arról, hogy a világ fő veszélye ő s a hozzá hasonló diktátorok, erre senki sem figyel fel. Szegény Idi Amin hiába beszél, nem hallgat rá senki. Mi újság az izraeli belpolitikában? VIHAR DÁJÁN KÖRÜL Amikor Begin felkérte Mose Dájánt, hogy vállalja el új, rövidesen megalakításra kerülő kormányában a külügyminiszteri tisztséget, maga sem gondolta talán, hogy milyen nagy vihar kavarog majd a volt hadügyminiszter, az egykori dicsőséges tábornok körül, — félszemű bálvány volt valaha —.mikor megjelenik a hin hogy ő az esélyes külügyminiszter-jelolt. A közvélemény tiltakozó hangján kívül legfontosabb, hogy a DÁS, — Jigái Jádin professzor új pártja részéről hangzottak el nagyon éles ellenhangok. Sőt volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, Dáján miatt nem megy koalicióba a Likuddal, hanem ellenzékben lesz a DÁS. Ebben az esetben is tudott volna — nagy nehezen — kormányt alakítani a Likud, de sokkal könnyebb a kabinet megszervezése, ha az a 15 DÁS képviselő is a koalíció sáncain belül lesz. Igaz, hogy jár nekik legalább három, esetleg négy miniszteri tárca, de megéri. KIT ILLET A KÜLÜGYI TARCA? A DÁS-t egyébként főleg az bosszantotta, hogy Begin megállapodott Dájánnal, mielőtt még velük — jádinékkal, — egyáltalán megkezdte volna a tárgyalásokat akoaliciós kormány körvonalairól. Beginnek az volt a válasza, hogy Izráelben hagyomány, miszerint a külügyi tárca mindig a legnagyobb párté. Ez is problematikus formában merült fel. A legnagyobb párt, a Likud ugyanis több komponensből áll. A két legnagyobb öszszetevője a Chérut és a Liberális Párt. Nos, Begin a Chérut vezére, de a liberálisok első embere, Szimcha Erlich, szintén nem lelkesedett Dajánért. Egyrészt, mert az a véleménye, hogy Dájánnak egyelőre nem kell a politikai élet élvonalába kerülni, másrészt meg azt szeretné, ha a saját embere, a Liberális Párt egyik fontos személyisége, Árje Dulczin kapná mega külügyi tárcát. Dulczin mosta Szochnutnak kincstárnoka. Mikora Dájánbomba robbant, Erlich nagyon csalódott nyilatkozatot tett. Majdnem pártszakadás lett a dologból. És közben Begin kórházban volt, napokkal a választások után ismét rosszul lett. A választások előtt nem sokkal szívroham érte. Végül is összeültek a pártvezetőségek. A helyzet legelsősorban azért volt súlyos, mert a DÁS kijelentette,hogy nem kezdi meg a formális koalíciós tárgyalásokat a Likud vezetőivel, annyira szívére vette a Dáján ügyet. Végül is találtak egy megoldást. Végeredményben minden csak fogalmazás kérdése. A nyilatkozat úgy szólt, — a Likud nyilatkozata —, hogy megkezdődnek a koalíciós tárgyalások, a korábbi ígéretek érvényüket vesztették. Dáján is nyilatkozott. Azt mondta, hogy végtelenül sajnálja a vihart, ő nem akarta. A maga részéről elfogadja a koalíciós tárgyalásokon kialakult döntést, illetve Begin álláspontját, akkor is ha az nem lesz kedvező ránézve. Tehát nem ragaszkodik a külügyminisztériumhoz. Ha nem lesz külügyminiszter, a Kneszet padsoraiban szolgálja majd a Likud érdekeit. MAR A PAPA IS. Dáján elhagyta az anyapártját, a Munkapártot, amelynek nem egyszerű tagja volt, de amelybe valósággal beleszületett. Második nemzedékes politikusnak számított a soraiban, mert már az apja, a néhai Smuel Dáján is Kneszet képviselője volt ennek a pártnak. Folytatás a 3. oldalon bánjon a nagy szavakkal, amelyek úgyis értéktelenné válnak a nemzetközi politika börzéjén, ahol nem a morál, hanem a gazdasági és katonai erő az egyetlen valódi értékmérő. Kit képvisel? Morál vagy realizmus? Carter elnök nemrég a Notre Dame egyetemen elmondott beszédében új amerikai külpolitikát emlegetett, amelynek tengelyében — ha Carter mondanivalóját jól értettük — a magasabb, morális elveknek tiszteletben tartása áll majd. Az elnök kijelentésein gyakran nehéz eligazodni, mert azokban unosuntalan ellentmondások jelentkeznek. Ezt a tényt betudhatjuk Carter külpolitikai járatlanságának, de azért illő lenne jobban vigyázni a szövegre, mert a világ vezető államelnökének kijelentéseit világszerte komolyan veszik, és úgy, ahogyan azokat mondja. Morális jelszavak korábban is bőségesen szerepeltek amerikai elnökök politikai szótárában, elég csak Wilsonra, vagy Delano Rooseveltre emlékezni. Az amerikai külpolitika irányítói — soká sorolhatnánk a példákat — előszeretettel igazolták az Egyesült Államok jól felfogott érdekeit morális elvekkel. Az aggasztó az, hogy Carter a jelek szerint komolyan gondolja azt, hogy a washingtoni külpolitikában az erkölcsi szempontokat igyekszik majd érvényesíteni. Ez talán helyénvaló lenne egy olyan világban, ahol az összes külpolitikai partner szintén erkölcsös alapon politizál, de ez sajnos nem így van és azelőtt sem volt így. Remélhetően nem vádol bennünket senki sem faji elfogultsággal, ha megírjuk, hogy Andrew Young az amerikai ENSZ fődelegátus közszereplésével sem egészeben, sem részleteiben nem vagyunk megelégedve. ANDREW YOUNG AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ENSZ NAGYKÖVETE Young — Vance után — rangban a második vezetője az amerikai diplomáciának. Aki ezt a posztot betölti, arra nagyon odafigyelnek, mondanivalóját a pozíciójának kijáró komolysággal veszik fontolóra. Abból, amit eddig a főmegbízott tett és mondott, arra kell következtetnünk, hogyCarter elnökroszszul választott, amikor Youngra bízta, hogy Amerikát az ENSZ nyilvánossága előtt képviselje^ Young fiatal déli, néger politikus, Carter ?égi híve, munkatársa, a polgárjogi mozgalomban annak idején jó nevet vívott JIMMY CARTER AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKE A könyörtelen tény az, hogy a nemzetközi politika kemény hatalmi harc, annak résztvevői országaik nemzeti érdekeit szolgálják és minden más szempontot ennek az alapvető szempontnak rendelnek alá. A nemzetközi arénában az érdekek harca egyfajta erkölcsi légüres térben folyik és ha a morális elvek nemzeti érdekbe ütköznek, akkor kivétel nélkül az erkölcsi elvek jutnak a mellőzés sorsára. Természetes az, hogy kerülendő a morális anarchia és ameddig az erkölcsi elvek és a nemzeti érdekek közt nincsen ellentét, Washington külpolitikájának alakításában azokra is tekintettel kell lenni. De időben meg kell húzni a kívánatos határt. Az egyes ember magatartását vezérelhetik — és kell is, hogy vezéreljék — morális alapelvek. Egy egész nemzet vonatkozásában azonban a legmagasabb morális norma a nemzet, illetve az azt képviselő állam biztonsága. Ezt a biztonságot, az állampolgárok fizikai létét, jólétét, szabadságát nem lehet, nem szabad univerzális morális eszmék következetes vállalásával kockára tenni. Korunk, világunk könyörtelen, reális valósága nem engedi meg, hogy ezt a szempontot egy pillanatra is figyelmen kívül hagyják azok, akiket az amerikai polgárok milliói éppen azért választottak a legmagasabb állami tisztségekbe, hogy Amerika népének szabad életéről, biztonságáról gondoskodjanak. A politikai józanság és realizmus tehát parancsolóan előírja, hogy az elnök sokkal óvatosabban ki magának. Az elnök nyilván a néger szavazók millióit akarta maga mögé állítani, amikor rábízta Amerika ENSZ képviseletét. Az amerikai ENSZ fődelegátusi poszt azonban nem belpolitikai beosztás. Nem tagadjuk a négerek egyenjogúsításért folyó küzdelmének jogosságát és fontosságát, amely mostanában — Afrikával összefüggésben — a világpolitika egyik előtérben álló problémája. De van itt szép számmal más, hasonlóan fontos, vagy éppenséggel fontosabb probléma is. Például Washington és Moszkva viszonya, a lefegyverzés, a hadászati fegyverek korlátozása, Amerika és nyugati szövetségesei közti kapcsolatok, Kína, Japán és más kérdések. Szembetűnő módon, Young nyilvánosság előtt tett kijelentései szinte kizárólag a négerek ügyeire szorítkoznak, úgy, hogy az embernek egyre inkább az a benyomása: Young nem is az Egyesült Államok, hanem talán az afrikai, vagy amerikai feketék ENSZ főmegbízottja. Politikai tapasztalatlanságával ez az egyoldalúság talán magyarázható lenne. De az már érthetetlen, hogy Young eddigi rövid szereplése hónapjaiban módot talált arra, hogy — újra csak faji kérdésekben nyilatkozva — durván oda mondogasson Moszkvától Londonon át Stockholmig mindenkinek, mert szerinte ezek a kormányok alapjában véve rasszisták. Az ilyen egyoldalú minősítésektől, vádaskodásoktól, azok Ízléstelen tónusától függetlenül, a probléma az, hogy Youngot Amerika képviselőjének tekintik; elfogult és érezhetően saját nézeteit tükröző mondanivalóját hivatalos amerikai álláspontnak fogják fel. Magyarán az a külföld véleménye, hogy Young kimondja azt, amit Carter gondol. Nem véletlen az, hogy a fiatalos hevű fődelegátus kijelentéseit egyre-másra korrigálni, magyarázni kell Washingtonban. Az amerikai ENSZ nagyköveti poszt rendkívül felelősségteljes beosztás. Ebben a tisztségben olyan kiváló amerikai diplomaták képviselték az Egyesült Államok egész népének érdekeit, a hivatalos amerikai politikát mint Adlai Stevenson, Henry Cabot Lodge, vagy éppenséggel a rokonszenvesen szókimondó Patrick Moynihan. Elsietett lépés, külpolitikai hiba volt az, hogy Carter a minimális diplomáciai ismeretekkel, tapasztalatokkal sem rendelkező Youngot ilyen fontos posztra állította. Ideje, hogy menessze Youngot, mielőtt komolyabb károkat okoz Amerika — egyúttal Carter — tekintélyének. Ha az elnök fontosnak tekinti, hogy néger álljon az amerikai ENSZ képviselet élén, bizonyára van a diplomáciai karban és a néger vezetők közt elég, Youngnál kvalifikáltabb személy, aki ezt a fontos tisztséget megfelelő színvonalon be tudná tölteni.
