Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)
1977-04-16 / 653. szám
1977 április 16 * MENORA 3 oldal Válasz olvasói levelekre Ugylatszik, a korai tavasz kedves olvasóinkra is serkentő hatással van. Az elmúlt hetekben ismét sok küldeményt hozott a posta; néhány még a szerkesztőn keresztül is megtalált. , Afrikai misszió s a keserű québeci pirula Néhai Miklós Béla mondta, hogy csak az a lap életképes, melyet együttérző, kritizáló és felindultságtól tobzódó olvasói levelekkel bombáznak. Ezen az alapon a Menóra határozottan életképes. *** John R. (Montreál) azt írja egy korábbi, »Afrikai Miszszió” címmel megjelent cikkemmel kapcsolatban, hogy az abban foglaltaknak fele sem igaz; hogy a lengyel Anders tábornok nemzetközi hadosztályának közel sem volt olyan jelentős szerepe a nácik afrikai megfékezésében, miként azt a cikkben jeleztem, s hogy a Földközi tengeren nem közlekedhettek német hajók a háború alatt, miután az angol flotta szoros zárlatot tartott fenn az övezetben. John R. 1928-tól 1963-ig az egyiptomi Alexandriában élt, így szemtanúja volt az ott lejátszódó eseményeknek. Nos Anders tábornok nemzetközi hadosztálya, melynek eredeti lengyel törzséhez számos más ország antifasiszta érzelmű egyénei és alakulatai csatlakoztak a modern haditörténet adatai szerint az afrikai misszió legeredményesebb egysége volt. Rommel erejét ez a hadosztály ingatta meg. A Royal MilitaryView 1951 februári kiadása részletesen leírja Anders szerepét az afrikai náci haderő meg"Egy régi olvasója" jeligével érkezett levél csalódással állapítja meg, hogy »míg éveken át ismerőseimmel együtt élveztük cikkeit, most megdöbbenéssel olvastuk rosszakaratú sorait» a québeci válsággal és a kanadai emigránsokkal kapcsolatban. A levélíró nyilván arra a cikkemre utal, melyben a québeci szeparációs veszély nyugat-kanadai visszhangjával foglalkoztam, megjegyezve, hogy »a gaz és lázadó Levesque sohasem jutott volna uralomra, ha Trudeau Bourassánál alkalmasabb jelöltet (?!) szemelt volna ki a választások előtt». A levélíró még arra is utal, hogy az »emigránsoknak semmi okuk sem lehet panaszra a mi gyönyörű Kanadánkban”, s hogy »Amerikában mindenféle semmisítésében. »Anders tábornok különösen A1 Álaméin, Damanhour és Tanta térségében jeleskedett Monty (Montgomery tábornagy, A SZERK.) kedvenc tábornokának nevezte Anders-t, s nem egy alkalommal említette, hogy Eisenhower-nél is többet ér», — írja a V iew. Ami a Földközi tenger angol blokádját illeti, az igazi angol ellenőrzés csak 1943 nyarán jött létre. A német tengeri flotta — beleértve a szállítóhajókat is — 1940 és 1943 között »uralta a szardíniái és korghosi vonalakat és átjárókar (Admirality Gazette, London, 1951); máskülönben lehetetlen lett volna az afrikai náci hadműveletek megindítása, ellátása és utánpótlása. A cikk további részleteit Harry Hladsky alezredes, Anders tábornok egykori szárnysegédje és Nigel Cooper őrnagy, az angol vezérkar Anders mellé beosztott összekötő tisztje, illetve a velük folytatott interjúm adta. Ezen urak autentikus adatait és személyes élményeit nincs okom kétségbe vonni. rosszat kitaláltak szegény Nixon ellen, csak hogy megbuktathassák». A magam részéről a demokrácia egyik legnagyobb vívmányának tekintem azt, hogy az olvasónak nem kell ugyanazon a véleményen lennie mint a cikkírónak — és megfordítva— s mégis tiszteletben tarthatják egymás véleményét és — eltérő felfogásuk ellenére — békésen élhetnek egymás mellett ugyanabban a tartományban, vagy városban. Ebben az esetben azonban roppant nehéznek találom a vita akadémikus jellegű megőrzését, miután kedves olvasóm túlságosan érzelmei hatása alatt áll, mialatt a cikkíró nem hangoztatja egyéni meggyőződését, vagy érzelmi skáláját, elvégre az újságírás a tények megállapítása és a logikus következtetés szabálya alapján tevékenykedik. A québeci probléma sokkal mélyebb annál, semhogy elintézhessük azzal a megállapítással, hogy Levesque »gazés lázadó'’, vagy hogy éppenséggel nem az. Részben a mi hibánk, hogy a tartomány esetleges különválásáról néha úgy értekezünk, mint jelenlévő vagy elkerülhetetlen tényről. Holott elképzelhető, hogy az alkotmányossági törvények alapján, vagy pedig a referendum elutasító jellege folytán Quebec továbbra is a konföderációban marad. Ez azonban mitsem változtat azon a tényen, hogy a Kanada összlakosságának csaknem egyharmadát kitevő francia lakosságnak joga van saját jövőjének és államformájának kialakítására, s az évtizedeken át tapasztalt lekezelő megkülönböztetés — mondjuk ki nyíltan; diszkrimináció — felszámolására. Ugyanezen az alapon a más országokból származó bevándoroltaknak is joguk van — a viribus unitis elvét tekintve — nyelvük és kultúrájuk fenntartására. Senki sem vonja kétségbe, hogy Kanada demokratikus, magas életszínvonallal rendelkező szabad ország, amely évtizedeken át nemcsak otthont, hanem elérhető paradicsomot nyújtott, a bevándorlóknak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak úgy lehetünk jó kanadaiak, ha fenntartás nélkül elfogadjuk az »»English speeéh, Englishlaw, English institutions” kötelező hármasságát. Pearson volt miniszterelnök mondta egyszer, hogy "nem kel angolszásszá vedlenünk ahhoz, hogy jó kanadai állampolgárok legyünk». Az angol nyelv megtanulása a gyakorlati élet szabályaihoz van kötve, az egymással való érintkezéshez, elvégre egy ország nem használhat ötven-ötvenöt hivatalos nyelvet. Ezen túl azonban helytelen lenne az angolszász kultúra másokra való erŐszakolása, ami — sajnálatos módon — jelenlévő valóság volta kanadai franciák esetében. Jelen sorok írója számos francia, ukrán, magyar, kínai nyugatindiai származású kanadait ismer, akik amellett, hogy kiemelkedő kanadai állampolgárok, büszkék származásukra, anyanyelvűkre és kultúrális örökségükre. E származásnak, anyanyelvnek és kultúrális örökségnek feladása vagy megtagadása elsősorban az angolszászok körében okozna keserű szájízt, akik jól tudják, hogy fajt, bőrszínt és kultúrát nem lehet úgy cserélni mint egy öltöny ruhát. Feltétlenül kétségbe kell vonnom, hogy Levesque gaz és lázadó, csak azért, mert a hagyományos pártokkal és a még hagyományosabb felfogásokkal ellentétben új utat és megoldást keres abban a tartományban, ahol törvényesen választották miniszterelnöknek. Ezt nem azért írom, mert Levesque-nek pártolóra vagy szóvivőre van szüksége; csupán azért, mert a tisztességérzet így kívánja. Levesque kampányának céljáról és közbeeső módszereiről lehet vitatkozni (elvégre más kanadai tartományok is érdekelve vannak Quebec hovatartozandóságában), de arról nem, hogy Quebec lakosságának vitathatatlan joga saját ügyeinek intézése. Végül Nixonnal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy bukásában önmaga gondatlansága is szerepet játszott. A túlzott mértékben felfújt Watergate-ügy során egyik baklövést a másik után követte el. Abban egyetértek a levélíróval, hogy Richard Nixon jó elnök és becsületes szándékú ember volt: a "kínai kapunyitáson” kívül őszinte törekvést árult el Amerika növekvő gondjainak felszámolására. (Viszont éppen ezt a törekvést vágta el az érthetetlen Watergate-botrány.) Még abban is hajlandó vagyok egyetérteni, hogy Nixonhoz hasonlítva Jimmy Carter nem lesz feltétlenül jobb elnök csupán azért, mert demokrata és nem republikánus. Ez azonban a jövő titka. Remélem, kedves olvasóim ezután is szorgalmasan küldik majd leveleiket. Az együttérzőket ugyanúgy mint a kritikusokat. Losonczy László Simon Peresz a Munkapárt élén Folytatás az 1. oldalról mokrata párt helyiségében elhelyezett lehallgató készülékeknek következménye volt, úgy azt sem hiheti el senki, hogy Rábinnak tényleg 18.000 dollár, 18.000 tisztességben megdolgozott dollár miatt kellett távozni a politikai porondról. De akkor miért ? Mielőtt e kérdésre választ adunk, előbb hadd mondjuk el, hogy az izráeli alkotmány szerint Rubinnak egyáltalán nem volt joga most lemondani. Május 17-ig ugyanis az országot egy ideiglenes kormány vezeti, s az ideiglenes kormány tagjai az alkotmány szerint nem hagyhatják el helyüket. Rábin tehát továbbra is Izráel miniszterelnöke, legfeljebb hosszabb szabadságra engedhetik el. így tehát egy különleges helyzet áll fenn. A Munkapárt miniszterelnökjelöltje Simon Peresz, az eddigi hadügyminiszter, ő fogja a május 17.-i választásokon a pártlistát illetőleg a koaliciós listát vezetni. De nem ő a miniszterelnök. A miniszterelnök Rábin, aki pedig addig ténylegesen vezeti az Ügyeket az az eddigi miniszterelnökhelyettes, Jigál Álon külügyminiszter. Az a JigálÁlon, aki két napig maga is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy fölveszi a küzdelmet Simon Peresszel és jelölteti magát is a pártvezetésre. Aztán az utolsó pillanatban meggondolta a dolgot, visszalépett a jelöltségtől és átengedte az elsőbbséget Peresznek, aki egy hónappal ezelőtt csak hajszállal maradt el a vezetőválasztáson Rábin mögött, hiszen a két versenyző felet háromezer leadott szavazat után csupán 41 voks választotta el egymástól. A pártlistát tehát Peresz fogja vezetni és e pillanatban lázas frakció- és pártközi tárgyalások folynak arról,vajon hajlandó-e a most feloszlatott Kneszetben hét mandátummal rendelkező baloldali szocialista párt, a Mapám, együttműködni a Peresz-vezette Munkapárttal. Erre a kis közbeszúrásra azért volt szükség, mert tulajdonképpen ez adja meg a kulcsot az egész belpolitikai válság megértéséhez. AZ OMAN SZULTÁN “TITKOS HÁBORÚJA” Vannak országok, amelyekről úgyszólván csak a bélyeggyűjtők tudnak. A nyugati világ embere csak akkor figyel fel rájuk, ha a kommunisták által szított zavargások, forradalmak uralomra jutnak, vagy elbuknak. Az omán szultánok közel 20 éve folytatnak élethalál harcot a kommunistákkal. Ezekről a harcokról a nyugati világ nem vett tudomást. Az omán szultánok “titkos háborúja” volt. Az omán szultánság területre nézve kb. olyan nagy, mint a Brit-szigetek. Lakossága alig éri el az 1 milliót, de annál tarkább: arabok, hinduk, négerek és mások. A szultánság területén a legelterjedtebb nyelv az arab, de vannak vetélytársai, mint pl. a hindi, urdu és balucsi. A mellékelt térképből az első pillantásra kitűnik földrajzi fekvésének stratégiai jelentősége. Észak- nyugati partja uralja a Perzsa-öböl kijáratát. Ez a jelentősége a szultánság átka, de egyben áldása is. Átka, mert itt ütköznek Irán, Szaud-Arábia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió katonai érdekei. Áldás, mert fekvésének köszönheti a gazdag arab szomszédok anyagi támogatását. Az utóbbi évtizedben Moszkva mindent elkövetett, A BNA1 ZION DUNÁNTÚL és Környéke Chapter#! 42 Vezetősége ÁPRILIS 24.EN (VASÁRNAP) D.U. 2 ÓRAKOR tartja az OTTHON KOR CLUBHELYISÉGÉBEN ( 137 EAST 83 Str. * 83 UTCA SAROK) JÓTÉKONYCÉLÚ K ARTY A DÉLUTÁNJÁT a Retarded Children’s Home in ROS HAHAJIN-IZRAEL javára, melyre Ont, csaladját és barátait szeretettel meghívjuk. Adomány: $6.00 kávé és süteménnyel együtt hogy fellázítsa a nyomorral küzdő omán lakosságot. Az ország felszíni alakulása kedvez a gerilla harcmodornak. A partokat alig 15 km. szélességben síkság övezi, amelyet magas és kopár hegylánc zár el az ország belsejétől. A hegyvonulat legmagasabb csúcsa 3.017 m. A hegylánc mögött kopár fennsík terül el. 1950-ben az ország északi részén kommunista zavargások törtek ki, amelyeket brit csapatok fékeztek meg. A lakosság elégedetlensége azonban folytatódott. Ennek egyik és talán legfőbb oka a szultán, Said bin Taimur önkényeskedése és túlzott konzervatívizmusa volt, amely a civilizáció terjedését és az életszínvonal emelkedését lehetetlenné tette. Az 1960-as évek végefelé a gerillaharcok újból fellángoltak. Ez alkalommal az ország déli részében. Az országban állomásozó brit csapatok segítségével a szultán fia, a 30 évesQuaboos, 1970-ben magához ragadta a hatalmat. Az új szultán általános amnesztiát hirdetett és megígérte az életszínvonal emelését. A gerillaharcok megszűntek, de a gazdasági nehézségek maradtak. Szaud-Ai íbia, Kuwait és Abu Djabi több milliárd dolláros segítségével Quaboos szultán óriási építkezésekbe kezdett. Amikor uralomra került, az országban egyetlen autóval járható út sem volt. Mindössze három iskola és egy kórház működött, azokat is misszionáriusok tartották fönn. Az ország népe a szó szoros értelmében 100 évet átugorva, a 19. századból berobbant a 20. századba. Azt mondják, hogy az Omán szultánságban a fehér-fekete televízió kimaradt a fejlődési láncból. Az állami tisztviselők száma 1970-ben alig volt 2.000, jelenleg 20.000. Az építkezések irányítására 200 mérnök érkezett Jordániából. A szultán európai műveltségű ember, aki a brit hadsereg tisztje volt. Teljhatalmú, de felvilágosodott és szociális érzésű vezére a népének. A szultánság legfőbb bevételi forrása az olaj. Az ebből származó jövedelem a múlt évben (1976) 1.4 milliárd dollárral járult hozzá az ország költségvetéséhez. Több mint 50 év után a brit légi és földi erők még ez év áprüisában kivonulnak az országból. Ugyanerre készül a 3.000 főből álló iráni brigád is, amely az 1970-es évek elején érkezett a szultánság területére. Az ománi hadsereg egy brit tábornok parancsnoksága és brit tisztek vezetése alatt gyorsan fejlődik.. Ez azonban nem oszlatja el Quaboos szultán minden gondját, aki attól tart, hogy a britek és az irániak kivonulása után a Dhofar gerillák újra megkezdik tevékenységüket. A szultán reméli, hogy kedvező munkaalkalmakkal távol tudja tartani országától a kommunizmust. A moszkvai törekvések Ománban eredménytelenek maradtak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szovjet kormány feladta volna a cároktól örökölt és a meleg tengeri kikötők megszerzésére irányuló vágyát. A.P. Mert igaz ugyan, hogy Rábáitól mi sem áll távolabb mint a korrupció, de az is igaz, hogy a Munkapárt régi gárdájában, tehát főleg azokban, akik idestova 30 éve irányítják Izráel politikai életét, a korrupció valóban sajnálatos módon elharapódzott. A Munkapárt apró csoportokra forgácsolódon szét s a fiatal gárda változtatásokat követelve egyre hevesebben döngette a kapukat, teljes joggal követelve a bebocsátást a hatalomba. Rábin nem tartozott ehhez az öreg-gárdához, de mégis az a furcsa helyzet alakult ki, hogy ez az "öreg-gárda" őt tolta előtérbe és éppen az ő feddhetetlensége mögött igyekeztek meghúzódni és átvészelni a vihart, a következő választást. így vált Rábin a pártellenzék cé 1 táblá já vá, akit " minden áron" el kell távolítani a hatalomból ahhoz, hogy a Munkapártot megtisztítsák azoktól, akik Izráelt családi üzletnek tekintették s akadályozóivá váltak a vérfrissítésnek. A miniszterelnök lemondása tehát ebben a pillanatban mindenképpen súlyos sebet jelentIzráelnek,de hogy vajon ezen a seben keresztül ki lehet-e szivattyúzni a gennyet a politikai életből, azt csupán a következő választások eredménye dönti el. És hogy egy minden oldalról ellenségekkel körülvett ország megengedheti-e magának egy ilyen súlyos operáció kockázatát, erre nem mernénk se igennel, se nemmel válaszolni. Mert igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok nemcsak túlélte a Watergate-válságot, de bizonyos fokig megtisztulva és megerősödve került ki belőle, de vajon vonatkozik-e ugyanez arra az Izráelre, amelynek anyagi megalapozottsága elképzelhetetlen az amerikai átlag-polgárok sokmilliárd dolláros támogatása nélkül. A szimpatikus Rábin miniszterelnök személyi tragédiája teljesen új nemzetközi helyzetet idéz elő. S éppen ez az, ami különösen veszélyes. Ma már egyetlen józanul gondolkodó ember sincs a világban, aki ne tudná, hogy a közelkeleti válság csak valamilyet kompromisszum árán oldható meg. Ugyanúgy tudják ezt az izráeli politikusok pártállástól függetlenül, mint ahogy tudják az arab vezetők is, hiszen éppen ezért nyirbálták meg úgy a Palesztinái felszabadító mozgalmat, hogy az ma már nem komoly politikai tényező. Viszont annak ellenére hogy nyilván más politikusok is hajlandók megegyezésre, az izráeli tárgyaló-készség mégis Rábin nevével forrott össze. Az új miniszterelnöknek — amennyiben ez május 17. után valóban Simon Peresz lesz előbb be kell majd bizonyítania tárgyalási hajlamát, és bár a Carter adminisztráció 80 napos működése alatt bebizonyította, hogy legalább olyan erősen, ha nem erősebben szimpatizál Izráellel mint elődei, mégis felmerül a kérdés, meddig terjed a türelmük és mikor határozzák el magukat erőteljesebb diplomáciai és gazdasági nyomásra. Ezért állítható tehát határozottan, hogy a Rábin bukását előidéző tényezők, bárkik lettek légyen is azok, nem tettek jó szolgálatot a zsidó államnak. De még az sem biztos,hogy Simon Peresz valóban elfoglalja a miniszterelnöki széket. A közvéleménykutatók eddig is úgy vélték, hogy a választási harc nagyon szoros, és nem lehet tudni, hogy a Rábin körül vagy a Menáchem Begin körül kijegecesedett koalíció ragadja-e magához a győzelmet. A jelenlegi botrány nyilvánvalóan tovább forgácsolja a Munkapárt esélyeit és növeli a Likud (tehát a mereven nacionalista Chérut és a vele szövetséges Liberális Párt) esélyeit. Az események következtében semmi meglepő nem lenne abban, ha az állam történetében most először az izráeli kormány élén nem a Munkapárt állna.Az viszont,hogy a türelmetlenebb beállítottságú Menáchem Begin kormányra kerül és ez jót tette-e Izráelnek, erősen kétséges. Nem állítjuk azt, hogy Begin, mint kormányelnök, fejjel rohanna a falnak és rögtön háborút csinálna. De hogy az izráeli békeszándék az ő személyén keresztül erősen megkérdőjelezetté válna a világ szemében, ez kétségtelen. Ez az, amit mi, a gálutban élő zsidók jobban tudunk mint akik az ország határain belül élnek s éppen ezért világpolitikai látókörük szükségképpen szűkebb. S így van hogy bár továbbra is készek vagyunk elfogadni az izráeli polgárok döntését, az elmúlt hét tragikus eseményeinek sodrában jobban féltjük ezt a kis országot, mint valaha. Mert békehangok ide vagy oda, a helyzet most sem teljesen veszélytelen.Izráel északi határa mentén, Libanonban, az elmúlt héten kiéleződtek a harcok. A libanoni keresztények Izráeltől kapnak támogatást ahhoz, hogy a határvidékről kiverjék a palesztinai gerillákat. Ez Izráelnek alapvető érdeke. Ez azonban szükségképpen jár együtt azr zal, hogy a szíriaiak, akik i eddig Libanonban a keresztényeket segítették, mosthirte|len ismét a mohamedán baloldal támogatására szánták el imagukat. És mialatt a múlt héten Szádát egyiptomi elnök Washingtonban tárgyalt, a | terrorfőnök Arafát Moszkvában járt. És bár Szádát természetszerűen az arab türelmetlenség jelszavait hangoztatta, de közben mégis sokkal hajlamosabbnak mutatkozott egy Izráellel kötendő békére mint bármikor a múltban, addig Arafát megkapta a Szovjetunió fegyveres és politikai támogatását és a Kreml rajta keresztül akar visszaszivárogni a Közelkeletre, ahonnan az elmúlt két évben sikerült őket kiszorítani. Ha pedig az izráeli belpolitika jobbra tolódik el, ez szinte természetszerűen idézi elő az arabok balfelé való orientációját. így válik a Rábin-tragédia nemzetközi kérdéssé, és néhány okvetetlenkedő fe-( lelősség nélküli újságíró szenzációhajhászása így vezetheti vissza a Közelkeletet egy olyan holtpontra, ahonnan pedig már halványan látni lehetett a béke felé vezető keskeny ösvényt. Május 17. után többet fogunk tudni, de egy ma is biztos. Jicchák Rábin bukása nem egyéni tragédia, nem egy belső korrupciós botrány, hanem a Közelkelet történelmének egyik határállomása. CHARTEREK, Egyéni utazások, Rokonkihozatal FORUM TOURS (Fürst György) 667 Madison Ave. Suite 909. Telefon: 838-8585 N.Y.C.
