Menora Egyenlőség, 1974. január-június (13. évfolyam, 493-517. szám)
1974-01-19 / 494. szám
10. oldal MENÓRA * 1974. január 19. A.S. KAZEH: MIBŐL LESZ A CSEREBOGÁR? — Meg le sem vált róla a tojáshéj, — nem pontosan így gondolta, de buzgón bólogatott hozzá Makosné, amikor Sípos néni eldicsekedett a fia szerencséjével. — Bizony állást kapott az én Nándim, jó állást, újságíró lesz a lelkem. Az ám ! Csak egy levelet írt, máris jött a válasz, hívták, sürgették, hogy minél előbb menjen ám! Hát, szó ami szó, nem egészen így történt, de mit kell ezt másoknak tudni! Elég ha Sípos néni maga tudta és eleget kesergett a drágalátos Nándor fia miatt, akit a középiskola nyolcadik osztályából tessékeltek ki, de úgy, hogy az ország egyetlen " tanodájába " sem vették többet fel. Ugyanis, bizonyos szóváltás közben megmarkolta a nyakkendője táján s úgy megrázta az osztályfőnökét, mint Krisztus a vargát. Ez utóbbi atrocitásra ugyan nincs semmilyen bizonyíték, viszontNándi gyerek markolási és rázási ténykedését legalább kétszázan látták, miután az az iskola udvarán, a tízperces szünetben bonyolódott le. Az előzményeket ne firtassuk. Nem biztos, hogy a tanárnak volt igaza, ám egészen biztos, hogy a diáknak nem volt joga markolászni. Ennél sokkal kisebb, néha csak vélt bűnért is fordultak már elő kiebrudalási eljárások. Az anyja ugyan nem tett neki szemrehányást, cs?k magában kesergett, féltette a fiát az elzülléstől. Pedig erre semmi oka sem lehetett, mert a fiú, ha kissé nyers modorú volt is, de tisztességes gondolkodásában nem volt hiba. Tankönyveit szépen a helyükre rakta, pontosan glédába, s máris állás után kezdett futni, gondolván, akárhányan a középiskola négy osztályával is elég rendesen el tudtak helyezkedni, majd csak sikerül neki is. Igaz, érettségivel biztosan jobb lenne, dehát egye fene, más is megél nélküli. Szóval járta az irodákat, gyárakat, üzleteket, kínálkozott erre-arra, — eredménytelenül. Már-más a kőművesek melletti malterhordás gondolatával kacérkodott, amikor valaki kezében meglátta a szomszédmegye újságját. Ez újabb próbálkozásra adott ötletet. Hazament, levelet írt, amelyben elmondta, hogy mióta emlékszik mindig az újságírói pálya vonzotta s mert a Jánk-megyei Hírek volt a kedvenc lapja, annak szelleme, felfogása, stílusa meg mi mindene tökéletesen egyezik az övével, nekik ajánlja fel a szolgálatait. Ebből annyi volt igaz, amennyit az önképzőköri szerénysikerű dolgozaival elért. A laptulajdonos alighanem somolygott magában ezeken a balekfogó ízű, kissé szélhámoskodásnak tűnő, ám határozottan tisztességes szándékú sorokon, annál is inkább, mert az aláírt névről azonnal tudta, hogy azonos azzal a diákkal, akinek az esete nemrégiben még a fővárosi lapoknak is az első oldalain ordibált. Elgondolkodott. Talán a saját, fiatal korában elkövetett s azóta is titkolt bolondsága villant az emlékezetébe, talán megértette a levél írójának nehéz helyzetét vagy talán reklámot szimatolt a fiúban, — ki lát bele egy laptulajdonos agytekervényeibe? — elég az hozzá, hogy néhány nap múlva ( nehogy az ipse elbizza magát) pár szóval válaszolt: ". . . alkalmilag keressen fel ... ha van valami írása, hozza magával ...” Nándorunknak nagyon alkalmi volt volt az idő a felkeresésre. Tíz perc múlva már loholt is a vasútállomásra. *** A Jánkmegyei Hírek szerkesztőségét keresem, — mondta az utcán ácsorgól2- 13 éves fiúnak, a kapu melletti házszámot kémlelve, mert az épületen semmi olyant nem látott, amiből a jóhelyen jártára következtethetett volna. — Mit ? — nézett rá a gyerek. — A szerkesztőséget! — Jaa . . . Hát csak keresse! — rántott egyet a vállán. Nándornak szájonlegyintésre mozdult volna a keze, am a gyereknek is volt esze, k iugrott az úttest közepére, onnan vigyorgott vissza: — Nem az utcán van az, hallja ! Ebből pedig minden épeszű ember megérthette: a kapun belül kell kerülni. Kedve lett volna ugyan a kölyköt elkapni és tisztességre tanítani, node ő, a jövendő újságíró mégsem kergetőzhet az utcán egy suhanccal . . . Befordult a kapun belüli keskeny folyosóra, ahol a homályos pincelejárat mellett a falon, a tépedezett papírtábláról, rejtvénymegfejtői tehetsége felhasználásával két megállapításra juthatott; a kölyök nem csapta be és le kell botorkálnia a pincébe, ahonnan gépzúgás hallatszott fel. Odalent, a papír, festék és olajszagú, nem túlságosan ragyogóra világított helyiségben ketten dolgoztak. Távolabb, a nagyobb gépnél mozgott valaki, közelebb, a szedőszekrény mellett bajuszos ember, feltürt ujjú mocskos overalban szaporán szedte a betűket. Beléptekor egyis sem nézett rá. Pár pillanatig tétován tipródott, majd elfogódottan köszönt. — Jó napot! Feleletet nam kapott, ezért a szedő felé közelített és ismét köszönt: — Jó napot kívánok ! Az overállos felpillantott: — Edd meg, ha jó, — s már megint villámgyorsan kapkodta az apró, szürke betűket. Nándor nyelt egyet és egészen a szedőasztalhoz lépett. — A szerkesztő urat keresem . . . — Ühüm . . . Nándink erre már kettőt nyelt. — Kérem, — emelte fel a hangját,— ezt a levelet. . . — Sipos Nándor ? — I . J .Igen, — lepődöttmeg, — a szerkesztő urat keresem. Itthon van ? — Itthon hát! Ma még ki sem mozdultam hazulról. A maga volt iskolája évvégi értesítőjével kínlódom . . . Üljön le I Nándor körülnézett. Nem látott semmiféle ülő alkalmatosságot, ha csak ott, a helyiség túlsó végén azt a maszatos ládát élném hozza, márpedig azért nem érdemes oda-vissza zarándokolni. — Siet? Ezt a hasábot be akarom fejezni. Este előtt nincs vonata, — mondtamég mindig fel sem nézve az ovarállos, aki ezek szerint maga lehetett a tekintélyes megyei lap tekintélyesnek vélt tulajdonosa és szerkesztője. Barátunknak az újságcsináláshoz való nagyon gyér fogalmai is kezdtek szétfoszlani, mint a könnyű szellő lebbenésére a későnyári reggelen a ritka köd. Szép, kényelmes íróasztalok mellett adomázó munkatársakra számított, írógép billentyűkön táncoló fürge leányujjakra, a titkárnő biztató mosolyára, mielőtt bejelenti a főnöknek, aki felemelkedve a mahagóni íróasztala mögül nyájas kézfogással üdvözli . . . vagy mondjuk, ha nem is ennyire elegánsan, de hogy ennyire izé... overall és könyökig olaj ... és még egy barátságos tekintet sem . . . Szó nélkül itt kellene hagyni, mint szent Pál az oláhokat. Igen, de aztán mit mond majd az anyjának, szegénynek, aki úgy emészti magát őmiatta . . . Most már mindegy, majdcsak befejezi ez a lógóbajszú ezt az izét . . . mit is mondott? Persze, hasábot! Hol ott a hasáb? Mit ért ez "hasáb" alatt? És... és, hogy az ő iskolája évvégi értesítőjét? — hökölt a gondolatra, — oehiszen.. . akkor ez tudni fog mindent! Vagy máris tud ! "A maga iskolája"—, így mondta, igen. No, ide is kár volt jönni. Mindegy, a kőművesek mellé culágernek még mindig eljuthat. Azokat talán nem érdekli azőiskolája. . . Az overállos odamondott valamit a gépnél dolgozónak, majd Nándorra nézett. — Idáig megvolnánk. Elfáradt? Fő a türelem és a kitartás. Meg a ... no, jöjjön, — szakította félbe a saját beszédét és elindult a lépcsők melletti falon levő ajtó felé, melyet Nándor addig észre sem vett. Elég tágas helyiségbe léptek, amely azelőtt alighanem mosókonyha lehetett, legalábbis ilyesmiről árulkodott a bemeszelt katlan, amelyből a kiemelt üst helyét gyalult deszkák fedték. A többi berendezésül az elég hosszú, ikszlábú fenyőfaasztal, a támlanélküli kerek szék, a cementpadlón heverő rengeteg papírhenger, a sarokban a vízcsap, mellette a szegen két törülköző képezték. — Oda üljön, — mutatott az egyik fekvő papírhengerre. Levetette az overállt s a csapnál vállig mosdott. Közben onnan mustrálta meg alaposabban a fiút, aki már odakint is tetszett neki: nem túl magas, jóalakú gyerek, idővel majd inkább zömök lesz. Kicsit erős álla, bikásan előre feszülő homloka jó jelt Ígért. Meg az is, amikor az iskoláját említette. Meghökkent, de nem futott el, pedig ugyancsak kellemetlen lehetett neki. És nem sértődött meg, amikor nem fogadta a köszöntését, meg amikor nemlétező ülőhellyel kinálta. — Faragható fickó, — gondolta. Mosdás után, mielőtt leült a közelebb húzott kerek székre, kezet nyújtott neki. — Hát, — kezdte, — nem egészen így gondolta, úgye? Nem baj. Mit is mondtam az imént? Fő a türelem, a kitartás, és — itt keményen a fiú szeme közé nézett — az udvariasság! Ez a legfontosabb* Érti, ugye? A fiú csak a fejével biccentett. — "Ha ez most prédikálni kezd nekem..."— gondolta. Tévedett. A szerkesztő barátságosan a vállára tette a kezét: — Mindenek felett ezekre lesz szüksége a munkájához, ha itt akar dolgozni, ha újságíró akar lenni. Hm . . . Persze dunsztja sincs ahhoz, amit vállalni akar... Nem baj. Vagy talán annál jobb. Majd beletanul. Tudja mi az, hogy riporter? Fenét tudja. Nem egészen olyan mint a mézgyűjtő méh, mert az csak a virágokra szálldos, márpedig a jó riporter a mocsokban is kénytelen vájkálni. Mondjuk olyan mint a szúnyog. Vagy még inkább: mint a piaci légy: mindenhová befurakodik, akárhányszor elkergetik valahonnan oda mindig eggyel többször visszaszáll, mindenhonnan kiszívja amit és amennyit csak lehet. Aztán amit összeszedett azt hazahozza s itt majd megtanulja miként kell a szennyet ragyogóvá, a szépet meg rondává adjusztálni. Egyelőre ez lesz a dolga. Sok ismeretséget kötni, minél többet, barátkozni, jópofának len ni és nagyon udvariasnak, előzékenynek mutatkozni és közben szívni, szívni, mindent, ami közhírré tehető. Még azt is, ami nem. Hnna . . .Kap havi hatvan koronát, hogy éhen ne haljon. A megjelenő híreit soronként fizetem. Itt van harminc korona, majd apránként levonom, keressen magának albérleti szobát valami öregasszonynál vagy idősebb házaspárnál, aztán utazzon haza a cókmókjáért. Holnapután,.elsején legyen itt. No, Isten vele. Az ajtónál megveregette a hátát: — Türelem, kitartás, udvariasság! — Kérem, az írásaim . . . — Tudom. Önképzőkör. Hagyja csak. Mához egy évre nem mutatná meg. Vagy ha mégis, akkor engem hagyott el a . . . *** — Há 'szén ... ha nagyon muszáj, leszek én olyan udvarias, hogy magam is hányingert kapok tőle, — gondolta az utcán, amíg a kapukra aggatott cetliket böngészte: "Szépen bútorozott szoba kiadó". Már néhány helyen próbálkozott. Az egyikentúl fiatalnak tarthatták, a másikon gyanakodva alighanem valami szökevénynek gondolták, másutt nem bíztak a fizetőképességében, beljebb meg, a belváros felé túldrágák voltak a szobák. Az egyik belvárosi lakásban alighanem kevesebbért is megkaphatta volna, csak ott az a néni, — olyan jó ötvenforma, — nagyon simogatós kedvében volt. Végülis, sok kilincselés után egy öreg tót házaspár szobájánál állapodott volna meg, ha . . . Kezétcsókolom köszöntéssel lépett be, amivel, úgy látszott, azonnali jó hatást ért el. Egyszerű, szép tiszta szoba lett volna, nem is nagyon drága, csak egyetlen dolgom akadt meg. — Hol lehet itt tisztálkodni? — kérdezte. — A lavórban, kedveském, a lavórban. Hozok én be minden este jó, friss vizecskét. Mi magunk is . . . — Igen, igen, de fürödni gondolom mégsem lehet a lavórban ? — Fürödni? Hát izé.. .Fürdőszoba volna .. . nem nálunk, hanem a szomszédéknál. Meg lehetne beszélni velük, ha nagyon akarja, dehát izé . . . szóval no, átmegyek magával, jó emberek azok . . . A szomszédasszony a fejét billegette: — Magunk is nyolcán vagyunk. Az udvarról vederben kell a vizet behordani. Igazán nem tudom mint lehetne megoldani? Nándorból ennyi köntörfalazásra kibuggyant a szó, dicséretére legyen mondva, a kellő udvarias hangon: — Éppen megoldható lenne az többféleként is. — Nocsak ! — Akár angol vagy német, esetleg orosz sőt francia módon is. — Mondja már, — kíváncsiskodtak a szomszédok. — Angolok módjára sorbanállnánk a fürdőszoba ajtaja előtt és fegyelmezetten várnánk, míg a másik végez. Csak hát nálunk nem tanácsos ez a mód, hamar összevesznénk. A németek módjára sorszámot kellene osztogatni, ez nagyon praktikus, de nem nekünk való, mert mi a sorszám osztogatóval marakodnánk össze. — Talán orosz módon? — Az bizony sokkal jobb. Azok teleszop- • ják magukat vodkával és belehenteregnek a pocsolyába . . . — Ugyan már t De talán a franciák? Azt még nem mondta? — Mondhatom. Az a legjobb, legpraktikusabb, veszekedés-mentes, mert a franciák nagyon udvariasak ám ! Mindegyik átengedi a többinek az elsőséget. így aztán sohasem vesznek üssze. Félek, hogy nekünk is ezt a módszert kell választani. — Hmmm ... — nézett össze a két asszony, majd egyszerre kérdezték: — Mégis, mikor fürödne? Reggel? Este? Szinte akaratlanul felelte: — És délben. — Azt hát nem! — csattant a fürdőszoba tulajdonosa, — izének . . . kacsának azért mégsem! Megint az utcán keringett. — Ebben a városban mindenki olyan udvarias. Én miért nem tudom befogni a számat? Csak kacsának mondtak, pedig, ha nem ennyire udvariasak, vízilónak is titulálhattak volna, — kesernyéseden: el a szája. Megállt, elrévülten bámult, mint akinek nyiladozott az agya, aztán hirtelen megfordult és versenytempóban futott vissza a nyomdához. Rohantában majd legurult a lépcsőn. A nyomdában már nem volt senki. A szerkesztő szobája is üres volt. A katlant fedő deszkáról felkapott néhány ív papírt, az asztalról ceruzát. Leült és írt. Irta a lakáskeresése történetét. Szóról-szóra. Oda sem nézett, amikor a szerkesztő belépett. — Mi az? Visszajött? Mit ír? Nem felelt. A szerkesztő morgott valamit, de nem zavarta. — "Erre ugyan hamar rájött"—, gondolta kis elégtétellel önmaga iránt. Mikor a fíu letette a ceruzát és kipilledve felnézett, felvette a teleírt lapokat. — Álljon fel, — mondta.—Ez az én asztalom. Hátul, a kocsiszínben találhat valami asztalfélét, azt behozhatja magának. Leült és olvasni kezdte a fiú írását. Néhol húzott, máshol toldott. A végén morcosán morfondírozott: — Kezdetnek nem rossz. Habár lehetne jobb is. Azért hm... majd a vasárnapi. . . vagy valamelyik vasárnapi számban szorítunk ... — ránézett az újdonsült, lábait váltogató ujdonászra és rárivalt: — Maga még mindig itt van? El akarja késni a vonatját? Lóduljon már ! *** Lódult.És elsején jelentkezett. Szobája nem volt. Húsznéhány év múlva, fővárosi elegáns lakásában, az elképzelhető legkényelmesebb ágyban álmatlanul forgolódott és sóh ajtozva gondolt vissza a szerkesztői szoba végéhez tolt két rozoga, sánta asztalra, amelyeken olyan nagyon jóizüeket lehetett aludni. . . Január 12-e volt, kedves kis ’Testvérem születésnapja, a tizenegyedik. Tudtam, hogy réen nem él már, megtartotta ígéretét, amelyet Anyánknak .tett. Amikor Édesapánkról megjött a néhány szavas értesítés, miszerint „végelgyengülésben” meghalt 1942 decemberében, 42 éves korában, kedves kis Testvérem oda-Íillt Anyánk elé, s azt mondái — Ne sírj, én mindig Veed maradok! S hogy szavainak nyomatékot adjon, hozzátette: — Soha, soha nam hagylak el! Nem is hagyta. Együtt hal- Ttak szörnyű halált Auschwitzban. ahova naponta percnyi pontossággal megérkezett a „vöröskeresztes autó”, amely.ben dobozszámra állt a Cyklpn B. Ezt ügyes ér „kötelességüket teljesítő” '.ezek pontosan kiadagolw engedték le ' furcsa kéményeken, amelyek alatt anyák, kisgyermekek, nagyszülők szorongtak teljesen ruhátlanul és őrületbe merevedő, kérdő tekintettel. Kedves kis Testvérem születésnapja volt, a tizenegyedik ezen a napon; őt gyászoltam olyan mérhetetlen fájdalommal, ahogyan csak egy testvér gyászolhatja a legkedvesebbiket. Észre sem vettem, hogy „vendég” érkezett a gyárba, ahol ezren dolgoztunk magyar nők. Dolgoztunk volna, ha lett volna anyag. MaTestvérkém születésnapján guk a német munkások is tudták, akik mellé beosztottak bennünket, hogy ugyanazokat a ládákat hozzuk és visszük, amelyek már régen készen vannak. De egy pillanatra meg nem állhattunk. Dermesztőén hideg volt a hatalmas, fűtetlen csarnokban. Kékre fagyott kezeinkkel reszeltük az elkészült alkatrészeket, ládákba osomagoltuk, majd elcipeltük másik üzemrészbe. Hideg vízzel lemostuk az üzemanyag nélkül járó gépeket. s kezdtük az egészet elölről. Cirkusz volt ez, életre-halálra menő, monumentális cirkusz, ahol talán legjobban magát a német népet csapták be. Az egyetlen, ami testünket melengette, a gép felett világító villanykörte volt. Arra szorítottuk néha egy-egy pillanatra elgémberedett ujjainkat. — Ha egyszer visszatérünk, ki hiszi el nekünk, hogy egyetlen kis égő tartotta bennünk a fényt, a meleget? — kérdeztem bajtársnőmtől, aki mellettem dolgozott. — Félek, nem kerül sor arra, hogy ezt valaha is elmondhassuk — felelte halkan szegény. Tudtam, hogy nagyon beteg Anikó, meg is halt 18 éves korában, Berlin- Schönholzban, rettenetes kínok között, egy szörnyű verés után, tüdővérzésben. A „vendég” megállt a gép mellett, ahol dolgoztam, s jeges rémület szállt a szívemre. Andreas Vollenbruck, lágerünk főnöke, mert ő volt a „vendég”, végignézett rajtam, jéghideg szeme megállapodott „kabátom” ujján, ahol a váll alatt tizenöt centiméterrel a könyököm felett, ahogyan „szabályos” volt, viseltem a számot és a jelet, amelyet minden kényszermunkásnak viselnie kellett. A Lagerführer még hat gép mellett állt meg, hat társamnak a számát jegyezte meg a tőle megszokott precíz pontossággal, majd kisétált az üzem területéről. Ragyogó csizmáinak kényes csikorgása jelezte távolodását. Mindenki megkönnyebbült, csak mi heten rettegtünk; mi lesz velünk, ha letelik a munkaidő este 6-kor? Drága kicsi Testvérem születésnapja volt. Gondolatban szőke haját simogattam, Vele játszottam, nevét morzsolgatta a szám. Kimerültén, éhesen érkeztünk meg a gyárból. Ötös sorokban álltunk a dermesztő téli hldegben, kopaszon, facipőben. A számolás nagyon sokáig tartott. Nemcsak az ügyeletes SS-nők voltak jelen, mindenki kilőtt a takaros, meleg kis házból, ahol a lakásuk volt. Éreztük, hogy valami készül. Gyakran előfordult, hogy szórakozásból szörnyű dolgokat műveltek velünk. Amikor az amseinek vége lett, a Lagerführer hét számot üvöltött, azokét, akiknek a gépe előtt megállt az üzemben. Mindenki mást bezavartak a blokkokba. Hetünket maga elé állított, majd megkérdezte: — Miért nem dolgoztatok? A kezeteket melengettétek, a gép pedig fogyasztotta a drága üzemanyagot! A sorban én álltam elsőként, mint a legfiatalabb, legkisebb termetű. — Miért nem felelsz, aljas kutya? — üvöltötte kezét ütésre femelve. — Fáztunk, azért melengettük a kezünket — feleltem egyenesen, véreres szemeibe nézve. — Na, majd most melegetek lesz! — kiáltotta nevetve, s az Aufseherinek felé fordult, elismerősen nyugtázva a jó tréfáért előre kijáró harsány kacagást. S aztán megkezdődött ... Először harmincszor körül kellett szaladnunk a hólepte lágerudvart, majd következett a „feküdj”, „guggolj”, föl-le. föl-le. — Fáztok még? — üvöltötték kórusban ragyogóan mulatva a látványon. Megrettenve láttam, hogy mögöttem véres a hó. Erzsi néni felére szorított kézzel hanyatlott le, s szinte boldog mosoly játszott az arcán amikor végképp elpihent. Az utolsó „gyakorlatokat” már félig eszméletlenül, összeszorított szájjal csináltam végig. Ömlött a víz rólam, fülem, fejem zúgott, csak a fehér havat láttam, s szinte jólesett az utolsó parancs: — Feküdj! Végigzuhantam a hűs takarón, s már alig éreztem a hát vödör jeges vizet, amellyel leöntetett bennünket Andreas Vollenbruck. Elvesztettem az eszméletemet. Azt sem láttam, hogyan lopakodnak ki társnőim a barakkból, p'okróccal, kenyérdarabkákkal. Ledörzsölték testemet, s arra eszméltem fel, sünikor sírva suttogták: — Egyél Zsuzsikám, egyél. Vízbe áztatott, puha falatokat dugtak felrepedt számba, pokrócba burkoltak, lázas homlokomat, szememet borogatták. Drága kicsi Testvérem születésenapja volt, a tizenegyedik. Tudtam, hogy récén nem. él már, szünet nélkül Rá gondoltam e napon, gyötrelmeimet emléke segített elviselni. V. Klein Margit A Kanadai Országos Levéltár Az Országos Levéltárat érdeklik az Önre és családjára vonatkozó történelmi adatok! Mi gyűjtjük ezeket az adatokat; az ön segítségét kérjük arra, hogy az önökre vonatkozó történelmi tényeket valóban megőrizhessük a jövő számára. Kanada történelme számos kultúrális és népi csoport történelméből tevődik össze. Ön és az ön családja szintén résztvesznek ebben a folyamatban. Segítsen minket az önökre vonatkozó adatok megőrzésében. Az Országos Levéltár nemzetiségi csoportja azokat az okiratokat gyűjti és őrzi meg, amelyek a Kanadában élő népcsoportok történelmére vonatkoznak. Az Ön birtokában bizonyára vannak levelek, okmányok, feljegyzések, naplók, és másfajta dolgok, amelyek a kanadai magyarok történelmére vonatkoznak, s amelyeknek lajstromozása és megőrzése fontossággal bírhat. Segítsen minket abban, hogy ezt az önt érdeklő munkát kifejthessük. Részletes felvilágosítást szíveskedjék írásban kérni az alábbi címen. Coordinator National Ethnic Archives Public Archives of Canada 395 Wellington Street Ottawa, K1A ON3
