Menora Egyenlőség, 1974. január-június (13. évfolyam, 493-517. szám)

1974-05-18 / 511. szám

Nem erkölcsbotrány, hanem Ha két héttel ezelőtt poli­tikában jártas embertől azt kérdezték volna: Ki az a nyu­gati állami vezető, akinek helyzete a legstabilabb, bizo­nyára habozás nélkül így vá­laszolt volna: Willy Brandt, a nyugatnémet kancellár. Nem azért, mert Brandtnak nem voltak meg a maga prob­lémái. A Kelet felé való hibás po­litikája távolról sem hozta meg a kívánt eredményt; a párton belül megerősödtek a fiatal szélsőséges politiku­sok; a tartományi és helyi választásokon csökkent a szo­ciáldemokraták népszerűsé­ge. Ezzel együtt is, Brandt hely­zete látszott a legbiztosabb­nak. Persze a verseny nem volt túlságosan nagy. Az Egye­sült Államokban Nixon elnök hatalmon maradása valójában csak egy hajszálon függ, és ezt a hajszálat egy tucat zsilettpengével vagdossák. Angliában a Munkáspárt csak nemrégen került kormányra minimális többséggel, de a közvéleménykutató intézetek azt jelentik, hogy már ez a minimális többség is elforgá­­csolódott; ha ma lenne vá­lasztás, ismét a konzervatí­vok győznének. Franciaor­szágnak e pillanatban nincsen államfője, és akár a mérsé­kelt jobboldallal szimpatizáló Giscard dTístaing-ot, akár a mérséklet nélküli baloldallal szimpatizáló Mitterand-otvá­lasztják elnökké, ez százalé­kokban csak tizedes pontokkal lesz kifejezhető, semmiképp sem jelent majd döntő nép­akaratot. Ezért hitték azt, hogy arány­lag Brandt helyzete a legszi­lárdabb; Willy, a mosolygós, népszerű egykori nyugatberli­ni polgármester azonban már több mint egy hete nem áll Ni'ugatnémetország élén. Vá­ratlanul benyújtotta lemondá­sát, egy olyan közéleti bot­rány kísérő jelenségeként, amit semmiképp sem lehet elszigetelten, csakis önmagá­ban tekinteni. A hivatalos magyarázat így szól: A nyugatnémet kémszolgá­lat kiderítette, hogy Brandt egyik legszorosabb munkatár­sa, a szociáldemokrata párt ügyeit felső fokon intéző Gün­ther Guillaume: keletnémet kém. 1956-ban dobta át őt a kelet­német titkos szolgálat nyugat­ra, azzal a megbízással, hogy minél mélyebben épüljön, be a nyugatnémet politikai életbe és tájékoztassa arról kommu­nista politikai megbízóit. Guillaume remekül teljesítet­te feladatát; ennél magasabb beosztásba nem juthatott vol­na. A német lapok magyaráza­ta szerint a lemondás oka nem is Willy Brandt csalódása volt, • hanem egy esetleges zsarolá­si manőver lehetőségének ki­küszöbölése. Guillaume azt követelte ugyanis, hogy'azon­nal cseréljék el valamilyen Keletnémetországban fogva tartott túszra, ellenkező eset­ben jártatni fogja a száját és bizalmas, sőt dehonesztá­­lő részleteket közöl majd a kancellár magánéletéből. Ál­lítólag Gulllaume-nak arról volt tudomása, hogy Brandt szerelmi viszonyt folytatott egy olyan nővel, akit ugyan­csak a keletnémet titkos szol­gálat küldött ki, de a nő bele­szeretett Brsndtba és elárul­ta megbízatását. így nemcsak hogy baja nem történt, de még komoly anyagi juttatásban is részesült a német hatóságok részéről. Aligha tételezhető fel, hogy Willy Brand: ezért mondott volna le. A mai német köz­ban mindenki tudta. Brandt egyre Jobban vesztett népsze­rűségéből, és ezért követték a különböző választásokon egy­mást a szociáldemokraták ré­szére kínos kudarcok. Per­sze a kémbotránynak is meg­van a Jelentősége. Brandt jó­szándékát, becsületességét, emberi és politikai integritá­sát senki sem vonhatja két­ségbe. Ha valaki kétségbevon­ta volna, maga a lemondásá­nak a ténye ismét bizonyítja azt. De ugyanakkor felmerül a kérdés, politikai bölcsessé­gét illetően, pedig kétségte­len, hogy Brandt okos ember. De mi várható attól a politi­kai rendszertől, amelyik an­nak az embernek irodájába küld kémeket, akit a leg­hasznosabb szövetségesnek tekint. Igaz, a kémszolgálat nem szentimentális munka, •• .mm m Ekkor még nagy volt a barátság; Willy Brandt Günther * Guillaume-mal, akiről kiderült, hogy kém, a keletnémet hadsereg századosa vplt véleményről nehéz lenne olyan égbekiáltó ostobaságot elkép­zelni, hogy komolyan felhábo­rodnék azon, ha miniszterel­nöke olyasmire használja fel bizonyos szerveit, amire azok ténylegesen alkottattak. Lehet, hogy ez lett volna a történelemben az első eset, amikor egy miniszterelnök barátnőt tart, de azért nem vagyunk ebben egészen bizto­sak. Ez semmiesetre sem le­het ok kormányválságra. A va­lószínűbb magyarázat az, hogy Günther Guillaume ténykedése és magatartása volt az utolsó csepp, ami megtelftette a po­harat és Brandtot rádöbben­tette ar-ra, hogy egész poli­tikai koncepciója teljesen re­ménytelen. A Német Szövetségi Köz­társaság elnöke politikai kon­cepciójának középpontjába a " Nyitás kelet felé" elképze­lést állította. Diplomáciai összeköttetést létesített a két Németország közt, helyreállí­totta a politikai kapcsolatokat a Vasfüggöny mögötti orszá­gokkal, és ő volt a nyugati vi­lágban a Szovjetunióval való megbékélés gondolatának leg­jelentősebb szószólója. De a­­hogy múltak a hónapok, úgy kellett egyre jobban rájönnie, hogy szovjet tárgyaló partne­rei becsapják. A tényleges en­gedményekért, amit ő adott, nem kapott cserébe semmit, vagy ha kapott, azt néhány hét múlva a moszkvai vezetők visszavonták és újabb követe­lésekkel álltak elő. A keleti nyitás politikája már Brandt lemondását megelőzően is ha­lott volt és ezt Németország­kémeket elhelyezni minden­hol kell, mondják az ebben járatos szakemberek. Igen ám, de megéri-e ez az üzlet? Brandt irodájában sok min­dent lehet megtudni, de a le­bukás esélyével mindig szá­molni kell.Az még csak elkép­zelhető, hogy a keletnémet kémszolgálat súlyos bakot lőtt amikor Guillaume-t Brandt kabinet-irodájába küldte. Az is elképzelhető, hogy maga Guillaume még súlyosabb ba­kot lőtt, amikor veszélyes helyzetéből zsarolással pró­bált kiszabadulni. Csak egyet­len dolog nem képzelhető el, ez pedig az, hogy a moszkvai nagyfőnökség mind erről ne tudott volna. Elképzelhető-e, hogy Brezs­­nyev párttitkárnak, vagy Ko­­sziginnak, vagy Sei jepinnek ne hoznák tudomására, ha kelet­német kémszervezet ilyen nagy vállalkozásba kezd. Itt nem arról van szó, hogy Wil­­lyt, Kürtőt, vagy Hansot az­zal bízzák meg, hogy számol­ja meg,hány tankot lát felvo­nulni az úton, és azt jelentse. Az ilyesmiről esetleg nem tud 'a legfelsőbb vezetőség, de arról, hogy a kancellár irodá­jából milyen jelentés érkezik, arról tudnak, sőt ők tudnak elsősorban. A Guillaume botrányt az bizonyítja, hogy Brandt egész politikai koncepciója nem ér annyit a moszkvai pártvezető­ségnek, mint egy ügyes kém­nek a jelentése. Vagyis így lehet velük alkudni, ennyire lehet bennük bízni. Mindez persze legkevésbé ♦ Kétmilliárd frankot ér el 1973-ban, előzetes számítá­sok szerint, az exportált, kül­földi országoknak eladott francia hadiipari termékek értéke. 1972-höz viszonyítva az emelkedés csaknem két és fél milliárd frank. A legna­gyobb mértékben a hadi re­pülőgépek és más repülöipari termékek száma emelkedett. Jelentős mennyiségű Mirage­­típusú harci gépet adtak el Szaúd-Arábiának, Zairének (a volt Belga Kongó), igen sok úgynevezett föld-föld tankelhárító rakétát szállítot­tak az embargó korlátozásai alá nem eső közel-keleti or­szágoknak és Super-Frelon mintájú helikoptereket a Kí­nai Népköztársaságnak. Mintegy négy és fél milliárd frankot tett ki a repülőgép­­ipari export értéke. A szá­razföldi és tengeri harci esz­közök és elektronikus beren­dezések kivitele mintegy két és fél milliárriot hozott a francia gyáraknak. Igen sok AMX—30 és AMX—10 típu­sú páncélost szállítottak Szaúd-Arábiának és külön­böző latin-amerikai orszá­goknak — írja a Le Monde. — A francia hadiiparban dolgozók száma jelenleg mintegy 270 ezer; ezek közül mintegy ötvenezer munkás dolgozik a külföldi megren­delések gyártásán. A francia hadiipari export 1973 máso­dik felében futott fel jelentő­sen. Illetékesek szerint a 7 milliárd értékű megrendelés­ből 5 milliárd az év második felében érkezett be. sem újdonság azok részé­re, akik valaha közvetlen kö­zelségbe kerültek a marxi­lenini ideológiával, a^ csoda­latos csak az, hogy még Willy Brandtot is félre tudták ve­zetni. Pedig ő annak ellenére, hogy a nyugati szociáldemok­ráciához tartozik és annak legjelenősebb alakja, alapo­san megismerhette a kom­munista elvtársakat. A nagy kémszolgálati baklö­vésért valakinek fizetni kell. Ebben a szakmában a fizetés magas, és a visszafizetés még magasabb. Nagyon nem sze­retnénk Günther Guillaume bőrében lenni, aki megbuktat­ta a détente leghatalmasabb nyugati szószólóját. Állítólag amikor meghallotta, hogy Brandt lemondott, kétségbe­esetten kiáltott fel: "Nemezt akartam! Nem ezt akartam I" Hát persze, hogy nem ezt akarta. Szeretett volna visz­­szajutni Keletnémetországba baj nélkül, de azt hisszük most már nem szeretne. Érzésünk szerint sokkal nyugodtabb he­lye van egy nyugatnémet bör­tönben, mint a fene nagy Ke­letnémet szabadságban, amely minden valószínűség szerint rövid úton,két méterrel a föld alatt jelölne ki részére kény­szerlakhelyet.. Mert hogy a szakma zsargonja szerint fe­jezzük ki magunkat: 'Valaki­nek vinni kell a balhét" és ez minden esetben a lebukott kém, » Ennél nagyobb baklövést ré­gen követett el titkos szol­gálat. A détente, a kelet- és nyugatnémet együttműködés akkora fejbevágást kapott, amit a legkonzervatívabb Moszkva-ellenesek sem tud­tak volna adni neki. Willy Brandt a múlté, és helyét Helmut Schmidt, az eddigi pénzügyminiszter foglalja el, aki Brandttal ellentétben, ah­hoz a szociáldemokrata vo­nalhoz tartozik, amely nem­csak útálja a kommunistákat, de nem is bízik bennük. A két Németország közötti kap­csolat kiépítése erősen lelas­sul majd, aminek a keletné­met gazdaság alaposan érez­ni fogja a hátrányát. Schmidt még Willy Brandtnál is erő­teljesebben támogatja az egy­séges Európa gondolatát; csak ő, elődjével ellentétben, na­gyobb szerepet kíván majd adni Amerikának, mint előd­je A kémbotrány Franciaor­szágban is érezteti hatását. Nyugodtan lehet számolni az­zal, hogy Mitterand egy-két sorsdöntő százalékot veszít majd, “így jár, aki a kom­munistákkal paktál” gondol­kodás alapján. Szerettünk volna meleg, fennkölt búcsúztatót mondani arról a Willy Brandtról, aki egy életet áldozott a Hitler elleni harcra. A norvég had­sereg reguláris katonája,majd földalatti illegális harcosként küzdött a nácizmus ellen, és volt bátorsága levonni a leg­szélsőségesebb konzekvenciát Is: német állampolgárságát feladta Hitler-ellenes kiállás­ként. Nem is könnyen bocsá­tották meg ezt neki ’később honfitársai. Mondom, szerettünk volna tőle melegen búcsúzni, sajnos nem lehet. Willy Brandt szobor volt már életében; a tisztesség és jóhiszeműség szobra, és aztán jött egy másik Willy Brandt, a nagy-politikát játszó, naiv, álmodozó és ledöntötte saját szobrát. Isten veled, Willy, aki most lelépsz a politika színpadá­ról. Becsületes voltál, túl be­csületes ehhez a mesterség­hez; ez a szakma Keleten és Nyugaton egyaránt egyre in­kább csak zsiványnak való, azoknak, akik lelkifurdalás és kétségek nélkül tudják val­lani, hogy a cél szentesíti az eszközt. Willy Brandt nem volt közéjük való. De éppen, mert nem volt közéjük való, politikai kísérletezése már eleve halálra volt ítélve. Helmut Schmidt politikai csőd JOCHANAN CARMEL HELYZETMAGYARÁZATA A kanadai postasztrájk miatt munkatársaink cikkei nagy késés­sel érkeztek hozzánk. A Jochanan Carmel által felvetett problé­mák időközben már megoldódtak és másképpen oldódtak meg, mint ahogy azt munkatársunk elképzelte. A cikk azonban annyi érdekes, figyelemreméltó szempontot vetett fel, hogy szerkesz­tőségünk - a közvetlen aktualitás-vesztés ellenére is - a cikk közlése mellett foglalt állást. A VÁLSÁG. Amikor Golda Méir március elején, néhány nappal Purim előtt bejelentette, hogy visszaadja a köztársasági elnöknek a kormányalakítási megbízást, pártja küldöttségek sokaságát küldte lakására, amelyek végre elhatározása megváltoztatá­sára bírták. De amikor az így megalakult kormány egy hó­nappal később, Pészáeh félünnepén megbukott és Golda Méir bejelentette végleges lemondását, nem szaladt utána egyet­len küldöttség sem. Mindnyájan tudomásul vették, hogy ez az, ezen már nem lehet változtatni. A meglepő és érthetetlen az egészben tulajdonképpen az, hogy olyan gyakorlott és minden hájjal megkent politikusok, mint a Munkapárt régi gárdájának vezetői, nem tudták már Purlmkor amit rajtuk kívül minden suszterinas tudott az or­szágban; a véres verejtékkel általuk megalakított kormány napjai meg vannak számolva. Minden utcasarkon arról be­széltek, hogy a "purimi - kormány"! ahogy nevezték az országban,) kibírja-e egyáltalán Pészáchig, és tényleg, a­­hogy mindenki megjósolta, akkor bukott meg. Slomo Goren országos főrabbi is megmondta Joszef Burg belügyminisz­ternek, a vallásos párt vezetőjének, aki mindent elkövetett a kormány megmentése érdekében, hogy hiába erőlködik, úgyis egy hét múlva megbukik a kormány. Goren még egy na­pot sem tévedett. Akik azt hiszik, hogy a kormány a jomkipuri háború előz­ményeit vizsgáló Ágránát-bizottság Jelentése miatt bukott meg, azok szintén tévednek. Ha nem lett volna az Ágránát­jelentés, akkor valamilyen más okból bukott volna meg egy héttel később, mivel teljesen életképtelen volt. Percekkel Golda Méir lemondása után nagyon találóan mondotta Slomo Hill él, a rendőrségi ügyek minisztere a televízióban, hogy semmi remény nem volt a kormány fenntartására. Tudom, hogy a világ zsidósága jelentős része nagy szim­pátiával viseltetett Golda Méir, a "vas-nagymama" iránt és sokan sajnálják, hogy lényegében befejezte politikai pá­lyafutását. Az igazság azonban az, hogy távozása sokkal ké­sőbb következett be mint ahogy az szükséges lett volna és a jelenlegi időpontban talán az összes számbajöhető személyi­ségek között nem volt alkalmatlanabb nálánál arra, hogy a kormány élén álljon. Ne felejtsük el, hogy a válság, amely ma Izraelben van, elsősorban pszichológiai és bizalmi, és semmi kilátás vagy lehetőség sem volt arra, hogy éppen az, akinek talán éppen a legnagyobb szerepe van ennek a válságnak a létrejöttében, egyben alkalmas legyen arra is, hogy gyógyítást hozzon a válságra. Izráelnek ma olyan vezetésre van szüksége, amely felrázza a mesterséges depresszióból és új önbizalmat önt­sön belé, ezt pedig sehogysem lehetett egy hetvenhat éves, halálosan fáradt öregasszonyra bízni. Golda Méir kormányának lemondása után elvben ismét az összes lehetőségek nyitva vannak a válság megoldására. Le­het, hogy a Munkapárt talál egy másik személyt, aki a je­lenlegi kormányban résztvevő pártokból egy új kormányt hoz létre, személyi változásokkal. Lehet, sőt nagyon va­lószínű, hogy nem lesz más kiút, mint újabb választásokat tartani, bár egyáltalán nem biztos, hogy az újabb választá­sok megoldják azokat a problémákat, amelyeket a három hónappal ezelőtt tartott választások nem oldottak meg. Golda Méir lemondásával ismét lehetőség nyílt arra is, hogy " nemzeti összefogás kormányt" alakítsanak, amely­ben az ország összes jelentős politikai erői résztvennének. Minden valószínűség szerint ez lenne a legjobb megoldás. Csaknem bizonyos, hogy egy olyan kormány, amely a zsidó lakosság 80-90 százalékát képviselné alkalmas lenne arra, hogy kivezesse az országot a pszichológiai és bizalmi vál­ságból. Ennek a megoldásnak a legnagyobb akadálya eddig éppen Golda Méir volt, akiben az utóbbi Időben ismét fel­támadt a csaknem patalogikus gyűlölet az ellenzéki Likud és annak vezére Begin iránt. Most, hogy Golda elment, a józan logika szerint elhárult a döntő akadály a megoldás elől, a­­melyet minden bizonnyal a lakosság többsége akar. Ennek ellenére nem sok kilátás van arra, hogy nemzeti egység kor­­j mánya jöjjön létre. Persze, amennyiben a Kneszet százhúsz tagját felmente nék a pártfegyelem alól, és mindegyik a saját lelkiismerete szerint szavazhatna, akkor ott is lényegesen több mint hat­van képviselő lenne a nemzeti egység kormánya mellett.Még jelölt is van ennek a kormánynak a megalakítására Joszef Almogi haifai polgármester személyében, aki előzőleg mun­kaügyi miniszter volt. Almogi egyrészt a Mápáj régi gár­dájához tartozik, birja a Rafi-csoport bizalmát, és híve a nemzeti egység kormányának. Ez elvben ideális kombiná­ció. Ennek ellenére csaknem bizonyos, hogy azok a körök, amelyek minden áron meg akarják akadályozni a nemzeti egy­ség kormányának létrejöttét, elérik céljukat. Ide tartozik a Mapám, a Mápáj régi gárdájának jelentős része, és Jigál Álon csoportja a Munkapártban. Hivatalos indokolásuk, melyet a nemzeti egység-kormány megalakítása ellen hangoztatnak, hogy a nacionalista Likud részvétele a kormányban megnehezítené a béketárgyaláso­kat. A valódi ok azonban nem ez. Mint a rémes kirját-smo­­nei tragédia is bizonyítja, a béke sajnos még nem kopogtat az ajtón, másrészt a Likud vezetői nem kevésbé kívánják a békét, mint bárki más. Az igazi oka az ellenállásnak, hogy nem akarják megosztani a hatalmat egy akkora tömbbel a­­mely alig kisebb náluk, és amelynek egy nemzeti egység - kormány esetén nyilván kulcspozíciókat kellene luttatni. így minden emberi számítás szerint ismét elszalasztják a leg­jobb alkalmat a nemzeti válság megoldására és kétséges, hogy ez az alkalom visszajön-e valaha.

Next

/
Oldalképek
Tartalom