Mátészalka, 1915 (7. évfolyam, 1-37. szám)
1915-02-07 / 5. szám
Sálészalka, 1915. Vll. é>f. 5. (307.) szám. A február í. társadalmi hetilap. jYfegjelégig minden vasárnap. A MÁTÉSZALKA! JÁRÁS JEGYZŐI KARÁNAK É3 A MÁTÉSZALKAI JÁRÁSI IPARTESTÜLETNEK HIVATALOS LAPJA. ELŐFIZETÉSI ÁRAK Kp,ész évre — — — — — — 8-K Félévre — — — — — — 4 K Negyedévre — — •— — — — 2 K Tanítóknak községi közegeknek egy évre 5 K -------- Egy szám ára 16 fillér. —----Fe lelős szerkesztő : Dr. TÓTH BÁLINT Főszerkesztő : Dr. BARTOS MIHÁLY SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : WEISZ ANTAL nyomdája (Vasut-u.) Főmunkatárs.' MOLNÁR KÁROLY Távbeszélő-számunk: 13. HIRDETÉSI DIJAK ELŐRE FIZETENDŐK. A háború és a népesedés. A háború egészen más világításba helyezte a nemzet erejét és erejének pótlandó hiányait. Sok erkölcsi erőt szabadított fel; de bevilágított nem egy olyan erkölcsi és nemzeti defektusba is, amelyet ugyan láttak és szóvá is tettek a társadalmi kérdésekkel foglalkozó egyének, de a társadalom, amely nem érezte közvetlenül nyomását, nem igen vetett rá ügyet. A háború komoly gondolkozásra kényszeríti az egész értelmiséget; véres tanúságaival küJönősjn nyomatékosan bizonyítja, hogy a nemzet politikai és kulturális éleTépességének és fejlődésének minő nagy fizikai és erkölcsi föltételei vannak. Látjuk, hogy fizikai képesség, a haladó arányban való népszaporodás minő tömegnek csatasorban állítását teszi lehetővé Oroszország részéről, minő iszonyú erőfeszítésre kényszerit minket és szövetségesünket. De látjuk azt is, a harcképes emberek minő tömegével tudja ellensúlyozni szövetkezett ellenségeit Németország. Magyarországon pedig ezenkívül a békében is nagy politikai és kulturális érdeke a magyarságnak, hogy számbelileg is, ne csak a lassúbb beolvasztással, hanem a természetes szaporodás utján is gyarapodjék. Ennek a gyarapodásnak az újabb két évtizedben veszedelme támadt. Amíg Németország népessége körülbelül lizenhat százalékkal szaporodott liz év alatt, nálunk a legutóbbi népszámlálás alig felét állapította meg ennek az aránynak, ami már hanyatlást jelentett. És ennek az oka nem csupán a kivándorlás volt, hunéin egy más, erkölcsileg is veszedelmes jelenség, a mal- Ihsianizmus egyik gyakorlati megnyilatkozása.-a születések csökkenése. És a születések egyik jobban és jobban elharapódzó tényezője az úgynevezett egykerendszer. Erről az erkölcsi kórságról, amelyet francia betegségnek is nevezhetnénk, mert épen Franciaországban uralkodik legjobban, már többen iríak Magyarorsz;lgofí,‘ kiváló férfiak; de a háború adott rá legszembetűnőbb alkalmat, hogy egész vesze- deimességében láthassuk és az ellene való harcot megindítsuk. Fölismerték ezt és fel is jajduüak miatta politikusok és szociológusok Francia- országban. De már későn, hogy Francia- országnak a miatt való politikai hanyatlását megakadályozzák. Mert hogy Francia- ország most már önvédelmi harcává lett háborújában kénytelen a fejletlen tizennyolc 1 éves ifjakat is csatasorba állítani, mivel nincs már tartalék-emberenyag, az a születések csökkenésének, népesség folytonos fizikai dekadenciájának nem csak tünete, hanem oka is. És Franciaország még esetleg győzelmesen bevégezhetett háborúja után ts legyőzött marad. Elveszett ember anyagát nem képes pár évtized alatt pótolni. Sőt jövő generációjától sem várható hosszú ideig erősebb fizikai és propagáló képesség, mert hiszen a mi még java fér- fia volt, az most elpusztul. Ellenben Németország akárminő nagyveszteségét nagy természetes szaporodásánál fogva könnyen fogja pótolni, legifjabb nemzedéke, amely nemsokára teljes propagativ erejét kifejtheti, rendkívül erős tartalékéról képvisel. Néptömegével tehát, amely amellett egyre ; nagyobb hatalommal veszi birtokába a kultúra és közgazdaság eszközeit, a fizikai törvénynél fogva is ellenállhatatlan sulylyal nehezedik rá majd szomszédjára. Magyarországon még inkább kell a nemzeti erőt számbeli súllyal is növelni. Szükségünk van rá először azért, mert a számbeli vérveszteséget mielőbb pótolnunk kell. Ez természetes kötelesség. AZ ÓRA. Irta; Főnyi Ilona. Hármat ülőit az dra. Odakünn hajnalodai kezdett, s a fehér függönyön átszürődött egy parányi világosság. A halványarcu, szomorú asszony ébredezni kezdett. Kinyitotta a szemét, aztán meg Ismét lehunyt«. Még ott vibrált előtte az álom a kedves, meleg szép álom; amit az éjszaka adott neki. Sajnálta, hogy tova tűnjék; meg akarta tartani még egy kis ideig. Olyan szép volt — és olyan hamar vége Tan mindennek, ami szép is kedves. Hármat ütött az dra, és az asszony hirtelen felült az ágyon. Egyszerre vége lett az álomlátásnak; vége a kedves meleg hangulatnak — az dra mély hangja egyszerre visszahozta a valdságba. A szomorú hideg valdba. Körülnézett, és meggyőződött rdla, hogy ébren van — vége az álomnak. Félhomály volt, csak éppen hogy a bútorok körvonalait láthatta, meg a képeket a falon. Halk sötét foltoknak tűntek fel a fehérre meszelt falon- Nézte nézte őket — és maga előtt látott mindent: a nagy szegénységet, nyomorúságot — a vigasztalan, sötét életet. Sírni szeretett volna, összeszorult a szive; de nem voltak könnyei. Talán mind elsírta már — talán? Hisz bármilyen hosszú lenne az élete Wrmüyen boldog ezután — az a könny, fájdalom elég váltságdíj lehelne érte. Bármilyen jd lenne a sorsa ezután ; nem tudná elfelejtetni vele, hogy milyen kegyellen is tud lenni, hogy milyen nagyot tud ütni, ártatlanul, érdemetlenül, csupa szeszélyből talán ? Visszafeküdi a csipkés ágyba, s magára húzta a selyem takarót. Végigsimogatta a puha selymet — aztán elmosolyodott. Keserű szomorú mosolygással. Selymes puha ágyon fekszik s reggelre alig van betevő falatja. Lehunyta a szemét. hogy ne lásson semmit. Úgy szeretett volna feküdni mozdulatlanul érzéstelenül, elfeledve mindent — nem tudni semmiről. Nem látni semmit. Lehunyta a szemét — de mégis látót! mindent: a nagy tükrös szekrényt, a nyitott zongorát, a rokokkd bútort, a hulványselymtl filigrán kis székeket; meg az órát — a kis márványasztalon a fehéroszlopos antik órát ... A mély hangú, kedves jószágot, amely kísérője volt tanúja az élete minden eseményénak. Az óra — a kedves fehér óra . . . Kinyitotta a szemét és odanézett ahol az dra állt. Alig látta — jóformán csak halványfoltnak tűnt fel a félhomályban — de mégis nézte és egyszerre valami nagy félelem szállta meg. Eszébe jutott minden. És ez iszonyú volt; végig futott rajta a hideg a gondolatára, összerázkódott. Eszébe jutott, hogy ez itt az utolsó reggele. Több nap nem virrad rá itt, ebben a csöndes eldugott kis zugban. Több alkony nem éri itt — el kell mennie — ki tudja hová?. . . Mire eljön a reggel, emberek jönnek majd Idegen emberek — és elvisznek innen mindent. Emberek jönnek majd, közönyösek, hidegek — s n8m hagynak itt semmit. Mindent elvisznek — az órát is ... és nem halija többet a hangját, múltról beszélő méla ketyegését . . . Most még hallja hallgatja — és jönnek a képek elmúlt idők színes szép képei . . . aztán a sötétek, busák — halkan elsírt bánat — jőn- nak, váltakoznak — és lát, újra át él mindent. . . Leeresztett hajú, mosolygó kis lány volt. Akkor hozták haza az intézetből. Azon a tálán történt: nagy házibált rendeztek a kedvéért. Akkor kapta az első hosszú ruhát; a tizenhetedik születése napjára. Szép volt a ruha, fehér, csip- kés — és a nyak mellett szabad — a ruha fehérségével vetekedett hófehér bőre. Jöttek a lovaik — a mesebeli álomlovagot a Tündérkirályfit várta . . , várta — és egyszer csak el is jött . . . Keringőre vitte halk zenéjli, kedve* tánezra. Akkor látta először — de érezte: hogy nem utoljára. Egész éjjel vele táncolt. Barna volt a haja — a szeme nteg kék — kék — a menyország tükröződött benne vissza . . . Hosszú volt a keringő — a teremben külöaböző illat parfüm, virág: elszédült tőle — úgy vezette be a kis szalonba . . .
