Mátészalka, 1915 (7. évfolyam, 1-37. szám)
1915-02-07 / 5. szám
MÁTÉSZALKA február 7.. 2 oldal. De szükségünk van a magyar nemzet növekvő szaporodására azért is, mert a szomszédságunkban levő ellenséges tömegekkel szemben számbeli’ súlyunkkal is keli erősíteni a védőfalat A népszaporodás arányának nemcsak fenntartása, hanem növelése is tehát ránk magyarokra nézve elsőrendű politikai szükségesség. Amig tehát azon is iparkodnunk kell, hogy kellő gazdasági politikával helyet adjunk az Amerikából visszafelepilbetőknek, teret kell juttatnunk és a háború titán minden valószínűség szerint juttathatunk is az intenzivebb gazdasági munkálatok megindításával az uj nemzedéknek is. Sőt kell is számitanunk az uj nemzedékre, mert Magyarországnak olyan tevékenységi tere iesz a jövőben, amely több és több embert köthet le és ezt a gazdasági hasznot, amely egyszersmind kultúrái és politikai megerősödésünket biztosítja, elszalasztjuk, ha nem állhatunk elő megfelelő mennyiségű munkaerővel. A magyar fajra nézve pedig épen nem közömbös, sőt bizonyos tekintetben, legalább is belátható időn belül kárral járna, ha a jövendő nagyobb arányú munka végzésére ismét idegenből kellene embereket toberzanunk, akinek szive-lelke nincs ide kötve, akik. megtakarított keresményükkel bizonyos idő maivá odább állanak és így még gazdaságilag sum gyarapítják megfelelő mértékben az országok UE K. Esteledik a falunkba. . . Esteledik a falunkba Minden nyugovóra — Gyertya világ minden házba Kigyul lassan minden házba Utcahosszai sorba. Olgán csöndes áhitatos, Olyan szép az este. Leborulván imádkoznak Minden házban imádkoznak Valakiért messze. Valakiért, aki tőlünk Olyan bátran ment el — Aki onnan a halárról, Tábortüzes éjszakából Csak megjönne egyszer. Szálljon, szálljon az imádság — Imádkozom értük: A jó Isten hozza vissza Mindegyiket hozza vissza Még egyszer közéjük. (Sárospatak) Szigethy Ferenez. J)isszon ári czia. A világháború irtózatos nagyszerűség gébé, fenséges rithmusába belecsendül az első hamis, kellemetlen hang. Országosan kedvelt író irta meg, kellemetlen impresszióját a háború folya- mán „vörös ördög“-gé lett huszárokról. A legendának szánta, ezeket a mesébe illő, meg élő, meg élénken harcoló vitéz harcosokat. A nemzet virágai, köztük még honalapító ősmagyarok leszármazol számolnak, karddal a kezükben az ellenese gyei Ezek nem haldoklanak, nem fognak kihaggatni soha a nagg fináléból, míg egy magyar él ez országban Lóra termelt a magyar, amit hozzáhasontón nem lúd utána csinálni egy nemzet fia sem. Hasonlítsuk egyetlenegyszer a háborút, s a vele összefüggő dolgokat egy kitünően organizált zenekarhoz. Ha csak egyetlen hangszer, mi magában élvezhetetlen hiányozni fog, ze nei intelligenciával bíró ember megérzi Ázom épen igy van abban a másik koncertben, amit Hindenburg édes apánk dirigál, hogy egyik, vagy másik fegyvernemhez, tartozó ezredek nélkül hiányos volna a nagy egész, ami igy együttvéve, ahogy van maga az összetartó- zandőság s szétválhatlan egység. Nemde minden habomnak megvannak a következményei, tanulságai, jó és rossz s hogy minden nemzet átveszi, beidegezi, ahogy a legjobbnak képzeli, mert nem tudhatja tényleg az-e ? beruházások szellemi, lelki, fizikai s techni- \ kai helyességét ismét a következő háború bizonyltja be, amit ismét újak követnek és igy tovább mindaddig: mig végül plemésztődik ez a nagy világ birodalmakra éhes emberiség. De ki kiváncsi háború derekán olyan jóslásokra, ami iliuziókai tép széjjel? Az emberek, következésképen nemzetek fejlőd si törvényeit siettetni nem lehet, holtpontra is magától jut, amikor elérte a fejlődés maximumát, a visszafejlődés is megkezdődik egy idő múlva. Valamely nemzet századokig is haldoklik, mások szdhullanak mint kéve, s szétszórva megszűnt a maga nemzeti eleiét élni. A magyar nemzet már tudja, amit tudni akait, ami izgatta, a háború eddig is igazolta, hogy még életrevalók vagyunk, még a fejlődés felé életet éli ez a nemzet. Nem azt a fájdalmat érezzük már, amit a háború elején. Az olyan vigasztalan nyomorult érzés volt, — most már nyugodtak vagyunk, mtrt nemcsak tudjuk, de érezzük is, hogy a „magyar nemzet a háború mérlegere tétetett, megméretett és súlyosnak találtatott “ A mérleg serpenyőjébe lovastól állottak bele a huszárok, hogy minél súlyosabbak legyünk, már azért is kellett a 14-es huszárokat lovastól együtt eddig-ele 3-szor kiegészíteni. Ami bizonyára, ha így van, nem hadijátékból, történt. De meg a sok-sok bravúr, amit véghez vittek, hogyan tudna elhomályosodni az emberi tekintet elől? Nem, több szó ne essek erről, ne főképen addig, mig ezek a harcosok egyenként és összesen vitézek, ott vannak, ahol lenni Leit l A háború után mindnyájan élni akarunk újjászületve boldogan, mert hiszen „d magyar, áll Buda“! Sarkndy Erzsébet. Elő- ze tőinkhez! Felkérjük azon L elopzg tőinket, kik előfizetési dijakkal hát- r >fchb.:n vannak szíveskedjenek azt i. ■ 'íduí',7álunk címére míelőbb beküldeni. Ott hűvös volt, és félhomály. Csönd és nem is tudja hogy történt? de egyszerre csak odahnj- tolta fejét a fiú mellére . . . Lehunyta a szeméi — olyan jó volt a hangtalan nagy csönd — olyan szép volt, úgy kettőn egyedül . . . A kis márványasztalon ütött az óra. Búgó, mély hangon, egymásután négyet . . . Felugrottak, kimentek egyetlen szó nélkül — az volt az élete legelső — és talán a legboldogabb órája . . . Azután volt sok más szép — boldogságos, meleg — de jött azután egy nagyon szomorú. Két év múlva történt. Búcsúzni jött a barna fiú. Örökre elváló, fájó bucsuzásra. El kellett vál- niok — nem lehetett másként. Hiába volt minden kérés, könyörgés; nem lágyult meg a szülői szív Jöttek az ellenvetések: szegény a fiú — nem ilyen partiról álmodtak ; gazdag, előkelő jön majd, az lesz hozzávaló. A lélek szépsége, gazdagsága, jósága mit is számított volna ? Le ’-ellett mondani. El kellett válni . . . Alit tudja az, mi a válás, akinek nem volt még résáe benne ? . . . Mit tudja az, mit jelent az : utoljára fogni meg valakinek a kezét, aki a legkedvesebb nekünk? . . . Utoljára nézni a szemébe, akinek a nézése megdobogtatja a szivünket — utoljára simulni ahhoz, akinek a közelsége lázba hozza a vérünket . . . Mit tudja az, akinek nem yoit még része benne? . . . Még egysz r — és azután soha, soha többé .. . Kinos, édes utolsó percek — amíg- eljön a legutolsó . . . A szemük nedves volt a könnytől — az arcukat kiverte a láz pirossága. A lázé, a vágyé: csak egyszer, csak egyetlenegyszer hadd forrjon az ajkuk össze — aztán soha többé ... Csak egy pillanatra — vagy ki tudja meddig? Egy örökkévalóságnak a boldogsága ég egy csókban — és egy percnek szomorú rövidsége . , . A kis márványasztalon a fehéroszlopos óra azt mondta : elég l . . . Aztán az esküvő jött. Szomorú, szerelemnél, kuli, boldogtalan óra. Könnyek csalódások. A nagy diszharmónia, amely tönkre telte az életüket. Az ura könnyelműsége, szerencsétlen szenvedélyei — amelyek elvitték a vagyont. Elvittek mindent: a becsületet is. Nem lehetett megmenteni; pedig mindenét oda adta érte. Egy kis ólomgolyó aztán elsimított mindent. Ő meg ide bujt az emberek elől- De itt is utolérték. Rátaláltak — még mindig nem volt kiegyenlítve minden. Hát most majd elviszik, ami még megmaradt. Elvisznek mindent. Az órát is. Az órát . . . Nem látja többé. Soha, soha nem fogja látni. Nem hallja a hangját, kedves ketyegését, megszokott ütését. Nem jJzi neki többé az időt, nem fogja mondani: ehnult egyóra, ezzel is kevesebb — megint ehnult egy; közelebb van az utolsó . . . Nem beszél majd hozzá vigasztaló «zó"-' * n egyedüllétben; nem beszél már neki régi szép időkről, megtörtént meséket — szép fiatalságrój, boldog óráról, kékszemü fiúról, egyetlenegy csókról; fájdalmasan édes, üdvössége« csőkről— nem fog már beszélni — elviszik, ezt is elviszik, ezt; sem hagyják meg neki . . . Hál mi marad meg, mi lesz az övé? , . . Az élet. Ez a nyomorúságos, szomorú, csalódásokkal’ teli, elhibázott élet ? Ez a reménynélküli, hiábavaló vegetálás? Ez? . . . Hát kelt ez neki? Hát érdemes ezt megtartani: van-e ereje még tovább is elviselni, van-e célja? . . . Az óra egyhangú ketyegése mintha azt mondta volna: nem! A lelkében is egy hang; egy meg*, győző, elhatározó erős hang: elég volt eddigt Elég. Most jöjjön a nyugalom, a csend. Jöjjön. Megérdemli, rászolgált. Elég álomtalan éjszakája volt. — elég könnye hullt érte. Jöjjön! Nincs jobb a nyugalomnál, a zavartalan, örökös csendnél,.. És eljött. Nesztelenüt, halkan — álom alakjában . . . A kis márványasztalon a fehéroszlopos antik óra elcsendesedett. Megállt . . . Odakünn pedig ragyogóan sütött a júliusi nap. ..
