Mátészalka, 1914 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1914-12-18 / 50. szám
TÍRSABAUi HETILAP. sin MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN rtsELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre — — — — — — — 8 korona. Félévre ___ — — — — 4 korona. Negyedévre — — — — — — — 2 korona.. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona.----Egy szám ára 16 fillér. “-----------FŐ SZEIU'JSZTÓ Dr. T Ó T H B A LI N T. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : WEISZ ANTAL nyomdája (Vasut-utes.) Távbeszélő-számunk: 13. A HIRDETÉSI DIJAK ELŐRE FIZETEND )K. DOLGOZZUNK Á KATONÁK HELYETT. Irta: PUSKÁS LAJOS. A háború, amely egy hosszú békés korszak kivívásáért folyik, nehéz megpróbáltatások elé állította mindnyájunkat. A katonák az időjárás szeszélyeit tűrve sárban, hóban, sokszor a velőkig ható iszonyú hidegben, lankadatlan szívós ki- artással, lelkesedéssel küzdenek és állanak készen miden percen arra, hogy vérök hullatásával, életük feláldozásával szolgál- tasanak bizonyságot az őket átható haza- és királyszereletrői. .. PedTr, .ezek. a Kp*. 6\r <szis-lők^t, hitvest és gyermekeket hagynak bizonytalan sorsban itthon és sokszor talán vérző szivvel kellett kizavarni gondoláinkból a családfentartói aggodalmaikat, hogy egész figyelmüket a hazának, a reájuk bízott nagy és szent célnak szentelhessék, s ne csak a várva várt diadalt, hanem a magyar nép elhomálynsodni készülő régi fé nyét is megszerezhessék. Mind hősök ők, mindannyian elévülhetetlen érdemeket szereztek arra eddig is, is igy érdemesekké váltak arra, hogy őket az iíholnmarado’.tak mentesítsék a családfentartói kötelezettségéi terhei alól, s hogy helyettük elvégezzék -azt a munkát, amelyek elvégzésére ö: most képtelenek. Ez a háború ugyanis nem csupán az 5 háborujok, hanem a1 miénk is. Ha őket az ellenség leverné, ' mi mindannyian ki lnnénk szolgáltatva az ellenség kényének abszuhil;7imtsán k s -viszont ha a küzdelemből dicsőséges- '..győzelmesen kerül- -a-e!. • = ■ .-u..s*iTr győzelmeik gyümölcséből mi ittholmara- dottak is kivesszük, részünket, s bizonnyal egy sem lesz közöttük aki a nyerendő előnyök élvezetéről lemondana. Azok a katonák tehát érettünk is harcolnak, érettünk is hullatják drágá vérüket s igy az osztó igazság megköveteli hogy helyettük mi is végezzük el azokat a teendőiket, amelyeket ők most el nem végezhetnek. o Hiszen azok földmives katona testvéreink, szívesen szántanának, vetnének idehaza s ők fájlalják leginkább, hogy azt nem tehetik, de viszont, ha ők el nem végezhetik, valaki másnak kell azt elvégeznie, mert ha nem vetünk, aratni sem fogunk, ami pedig nem csak azok családtagjainak, hanem mindannyiunknak érzékeny vesztesége lesz, mert a parlagon maradó földek termés vesztesége a nemzeti szegényedés mellett azt is előidézheti hogy a kellő hatalmi erővel felruházott olgéri lakosság részére élelmiszer nem is marad. A polgári társadalom itthonmaradt tagjai tehát a felebaráti szeretet, az anyagi igazság fentiek szerint elő álló kívánalmain felül a saját jól felfogott érdekükben is tartoznak a hadbavonult földmivesek helyett azok mezei munkálatait elvégezni, sőt ha eme kötelességüket ieljesiteni önszántukból vonakodnának, arra őket a politikai hatősogoknak kényszeríteni kell, az anyagi igazság és a szent közérdek nevében. KÁNTOR KATONA Háborús elbeszélés Németh Béla Igazi kis városi étet kezdődött egyik borongás téli délután.. A széles korcsolya-pályán vidám gyerekek futkoslak fe! s alá, a sarkokon diákok ügyeskedlek kadettugrásaikkul, az ide-oda imbolygó párok ritmikus mozdulatokkal rajzolták a számfigurákat; igazi egyhangúságba temetkező téli délután. A pálya szélén magás, mély nézést! fiú áll- Sokáig nézi az örökké hajlongó alakokat és lekicsinylő nézésével, szemébe hulló csapzott hajával igen kirí ebből a fiszter társaságból. Piros ruháju lányka jön. A rideg kántornak egyszerre élénk pir fut az arcán végig és gyors mozdulattal siet a melegedő bódé félé. Egy pillanat alatt megszűnik a távolság, Idegenkedés a többi emberekkel, ők is csak úgy hajlonganak; nagyokat, széleseket mosolyognak, mint a többiek. Észrevétlen szált le az este. Ahogy a sűrű köd ereszkedni kezdett, lassan-lassan oszlott a tömeg. Senki sem szerette a sötét ködös estét, amibe egy-egy csillag fénye nagy néha gyűjt mécs-. Kitten maradtak. A lelkűkről leszakadt in- dtn korlát. A körültök fel-felpattanó jégszilánkok gügyögő meséket suttogtak az éjszakáról. A ködben nagyon is érezniök kellett egymás közelségét. A bódéban az üres padok egyikére ültek. Hirtelen fellobbanó láng világította meg a sötétet, roinanitkával lett tele minden : az üres jégmező, a holdvilág, a lelkűk.— A beszéd csak csendesen indult meg; Kán" tornak valami régóta nyomta a lelkét. Az arcán halálossejtclmek vibráltak, az előbbi életkedv oda lelt és szeretett volna elmerülni valami nagy- Semmivélevésbe. — Ilonka ! Én nem bírom soká. Éz a bizonytalan helyzet megöl. Minden nap vidáman kél fal- most is tudnak minden nap nevetni az emberek* csak én nem tudok, mert itt van valami a lelkem mé'yén, ami nem enged nyugodni ; egy vágy, ami üi hajt s nem enged maradást . . . Hiszen nagyon szép ez az este, álmokat szövő együttlét, de nagyon megszokott. Minden nap találkozunk, egymás szemébe nézünk, elmondjuk ugyanazokat a szavakat, de mikor a lelkünk másra vágyik, mikor minden csepp vérünk vad őrülten szép életet követel, ez kevés, nagyon kevés — — Béla mag* mindig messze száll, olyan kevés benne a megértés Tudja, hogy magát mindé, nem, a szavam, az álmom, a lelkem, de magának több kell? . . . Várjon bekén estékre, mikor több elégülést hoznak az ébredő vágyaknak az órák, várjon Édes. talán akkor nem látja olyan filisztrenek a találkozásunk . . . A hangja ugyanaz, mindig a bíztad!*. Mi.ithi I a szavai pöröly gyanánt ütnének izzó homlokomra. E z a rejtelmes ködbe burkolt világ nagy elkeseredést teremt bennem. Nagy álmok fogamzauak. miknek útjába csak maga áll, a maga elérhetetlensége. Örökös'rabságban vagyok Szivem minden álma hal- va és csak ennek hatálzenéjét kallóm. Hinni abban a jövőben, amit maga fest, de miből nem lesz soh- semmi, élni úgy, hogy nincs semmink, mit a magunkénak mondhatnák és mindent csak a jövőtől várni: ez az én végzetem ? , , . De nem is várok tovább. Maga nem adhat gyógyirt lelkemre, hát keresek ott, ahol találok. Elmegyek oda, hol a halál virágai nyitnak, hol nem lehet csak meghalni vpgy dicsőn élni. Nem vagyok hazafi, lángold érzésű magyar, de megyek, mert visz a vérem, a lelkem fájdalma, a bánatom. Egy golyó eltemethet mindent és akkor csak azt teszi, amit én nehezen, de mégis megtennék. Elfelejtek mindent. Ezt a kis várost a maga közönsőgas embereivel, piruló leányaival, el ezt a ködös estét, pattogó tüzet melynek szilánkjai a balált oly szépnek festik; csak maga marad meg, csak a maga mosolyának kezének melegét viszem magammal. Elment. Búcsúszó nélkül távozott. A tűz vigan ropogott tovább, mintha szárba kelt volna mind egyik lángjának, lugy nyaldossa az ajtó szélét. A piros ruhás lányka zokogva borult padjára, a távozó alakot pedig elnyelte a köd meg az este.— Egy messze fekvő alföldi városba keriitt Kántor kiképzésre Magas elegáns alakja nagyon ki- I válf’a bakák sorából. Mikor végig''masiftftteá 5 . főúton, utána fordult minden leány, szem Büszkén, dicsérőleg sugkik egymás közi, nogy ez önkéntes. Egészen misztikus lett az alakja. Csoda dolgokat beszéltek hazaszeretetéről s titokban mindegyik lány
