Mátészalka, 1914 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1914-07-03 / 27. szám
I A SáíészalU, 1914. ______Vf. évf. 27. (263.) szám.______________jpllns 3. TÁ RSADALMI HETILAP. •! MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN * ELUF1ZETESI ÁRAK: Egész évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — — — — — — — 4 koronaNegyedévre — — -— — — — — 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona. -------- ERy szám ára 16 fillér. -------FŐ SZERKESZTŐ: Dr. TÓTH BÁLINT. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: WEISZ ANTAL nyomdája (Vasut-utca.) Távbeszélő-számunk: 13. A HIRDETÉSI DIJAK ELŐRE FIZETENDŐK. MEMENTO. Irta: PUSKÁS LAJOS. Régi dolog, de való : bizzunk valamit bizottságra és az okvetlenül el lesz temetve. Sokan tagadják ezt az igazságot anélkül, hogy tagadásuknak legcsekélyebb alapja is lenne, bogy az élet bizonyítékait meg- dönleni, vagy csak enyhiten* is képes lenne. Az emberek felbuzdulnak, könnyen lelkesithetök, bizottsággá alakulnak, szent fogadásokat tesznek, s amikor ezt teszik tulajdonképpen az eszme halotti énekét éneklik el, tulajdonképpen magát az eszmét helyezik a feledés hamar bemohosodó sírjába. A kezembe került a »Mátészalka« 1912. évi január 26 iki száma. Olvasom s elmerengek a belük tömegén, jólesik látnom, hogy a mátészalkai járás közönsége politikai nézet, társadalmi állás és valláskülönbség nélkül, hogyan buzdult fel egy szent, nemes, felebaráti szeretettől áthatott eszme szolgálatában. Örömmel szemlélem a civilizáció apró ólomkatonái által megörökített szavakból azt, hogy járásunk társadalmának lelkében visszhangra talált az a felhívás, amelyet hazánk keleti határáról sok száz kilométer távolságról intéztem a »Mátészalka« hasábjain hozzá. Örömmel tölti el lelkemet, amidőn látom a belükből, hogy a felhívásomra megindított mozgalom után, a járás egyetemes társadalma végre felbuzdult addigi tétlenségéből és 1912. január 21-én tekintélyes számban sereglett össze a »Központi szálloda« nagytermében, hogy ott bizonyságot, hitvallást tegyen arról, hogy szociális érzékkel bir, hogy szivét, lei cl a íelebaráti szeretet nemes melege hálja át, hogy a bajokat nem csak felismerni, hanem azokat orvosolni is képes. Dienes Dezső szolgabiró, mint a kórházmozgalom egyik leglelkesebb elöliaicosa, megnyitotta az értekezletet, — hangoztatják a belük. Majd olvasható, hogy többen felszólaltak és a felszólalók mindenike, egy kivételével, a kórház sürgős megvalósítását, mint a járási egészségügyi mizériák megszüntetésének legalkalmasabb eszközének megteremtését szükségesnek, kívánatosnak, sőt egyenesen elsőrangú kötelességnek tekinti. A nemes felbuzdulás, a nagy hang, a hangos szavakban megnyilatkozó lelkesülés megvolt s igy, úgy látszik lidércfény- ben, szalmalángszerü lelkesedésben nem volt hiány. A kórház-bizottság nagy lelkesedés között megalakult: Elnöke: Péchy László, társelnöke: Szálkái Sándor, tagjai: dr. Csató Sándor, dr. Vida József, dr. Rosenberg Ignác, dr. Bródi Sándor, dr. Glatter Béla, dr. Belényesi László, Almer Béla, Kálmán Ernő, Kathona Géza, Doby Antal, dr. Dienes Dezső és Fazekas Arthur lettek. A bizottság tehát olyan egyénekből alakult, akik tudásuk, intelligenciájuk mellett, hivatásuknál fogva is kötelesek ezen fontos emberbaráti és szociális intézmény megvalósításán dolgozni. A bizottság tagjai ugyanis az orvos és gyógyszerész szakférfiakon kívül, a járás országgyűlési képviselőjéből, tehát az Jfincs eszedben egy lány? Mikor az alkonyi szellő borongva kél, És elsírt könnyekről, sóhajokról beszél, Ha csendes éjjeken csattog a csalogány Nincs eszedben egy láng? Ha az erdő mélyén elmélázva járkálsz, S letaposott hervadt, vadvirágot találsz, Ha a holdra nézel, mikor olyan halvány, Nincs eszedben egy lány? Hogyha látsz vergődni sárgult leveleket, És hogyha látsz könnyes, bánatos szemeket, Ha s napsugárra borul egy halvány árny, Nincs eszedben egy lány ? Ha sóhajtó szomorú fűzfára nézel, Ha kicsinyke hervadt virág mellett mégy el, Ha árva madárt látsz a lombja vesztett fán, Nincs eszedben egy lány? Ha majd nem les~ senkid, nem lesz [segítséged, Hogyha már mindenki elfeledett téged És ha a mostoha sors egykor megbántna, Gondolj egy leányra! Ha bánattal lelkeden reménytelenül, Tövises utakon bolyongsz majd egyedül Elfogna a vágy egy gyöngéd lélek után, Ha vágynál hűséges gyámolilóra tán, Hívd . . . követ az a lány! filipovicl] Jc/us. Nyári álom. Irta: Hasenauer Magda. Júniusi délután volt. Pár perc előtt még esett az eső és sötét felhő takarta az eget. Végre előtört a napsugár és fényébe burkolta a víztől csillogó utcákat. A két testvér Ilus és Annus komolyan vizsgálták az eget. — Annus — szólalt meg egyszerre Ilus — nézd, elállt az eső, inehetüuk a kirándulásra. Gyerünk hamar öltözni, hogy minél előbb a szigeten lehessünk. Rögtön hozzá is fogtak s rövid idő múlva a szétdobált cipők és ruhák igazolhatták a kirándulás érdekességét. A villanyoson alig bírták meggyőzni apjukat arról, hogy ilyen szép idő még sohasem volt s különösen sétára alkalmasabb idő nem is lehet. Az öreg Bárdos mosolyogva hallgatta leányait s érveikre meggyőződéssel bólingatott. — Látod apus — gyönyörködött Ilus már a hídnál — milyen szép idekünn, vétek lett volna otthon maradni! — Meghiszem azt — nevetett pajkosan Annus — hisz Dömötör Laci is megígérte, hogy kijön s akkor te még a sivatagot is szépnek látod. — Törődöm is én Lacival — felelte, de rögtön el is pirult, mert az ut kanyarulatánál feltűnt a fiatalember magas alakja. — Csókolom kezüket — kiáltotta messziről — csakhogy itt vannak. A társaság már a zene előtt várja magukat. Én unalmamban máraz egész szigetet bejártam s csak ez az egy hasznom volt belőle, hogy e rózsákat hozhattam magának Ilus. — Köszönöm Lacii Maga igazán oly kedves, hisz tudja, hogy a fehér rózsa kedvenc virágom. S ezzel arcához emelte a virágokat s host- szan szívta be bőditó illatukat. A kiránduló társaság jókedvűen fogadta a Bárdos családot s csakhamar együtt haladtak tova a sziget árnyas utain. Ilus és Laci észre sem vették, mikor messzire hagyták maguk mögött a többieket. Rátértek egy keskeny ösvényre, hova már alig hatoltak a nap sugarai s hol alig fordult meg sétáld. Csend volt. A társaság csevegése is csak távolról hallatszott, ők beszélgettek közönyös dolgokról s mégis különös fény csillogott a szemükben. Egyszer egymásra néztek s erre mindketten elhallgattak. — Ilus — szólalt meg Laci hirtelen —nem is gondolja mennyire szenvedek érte! Hónapok őta gyötrődöm s nen. volt erőm ezt kimondnai. De most itt a szabadban, körülvéve illatos szép virágokkal nem tudok tovább hallgatni. Érzem, hogy elhagyott vagyok egy édes társ nélkül, nincs ki mosolyt csaljon szomorú arcomra. Utóbb elgondoltam, mily jó volna, ha maga az én aranyos T
