Mátészalka, 1913 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1913-05-23 / 21. szám
2. oldal. Mátészalka, M3. M A T É S 1 A L K A május hó 23. 21. (216.) szám. A fekete sötét fellegek gomolyoga eloszlott fejünk felett és megenyhült a feszültség. Mi különösen hálásak lehelünk a helyzet ilyetén fordulásán, mert a mi mostoha, zilált viszonyaink mellett nekünk volt a legtöbb kockázatunk abban az esetben, ha komolyra fordultak volna a viszonyok. Országunk amúgy is senyved megannyi rákfenétől, a rossz időjárás, mely alaposan megtépázta kilátásainkat a jő termést illetőleg, a zilált pénzügyi viszonyok, a nagy terhek, a munkanélküliség vagy a munkának silány díjazása megany- nyi ok arra, hogy a legőszintébb örömmel töltsön el bennünket a beke és a nyugalom bekövetkezése. A nagy izgalom, melyben éltünk, lassankint enged s ma-holnap ismét a régiek leszünk. Munkánkat újólag azzal az életkedvvel vegyük fel, mint annakelőtte. Most már nem kell félnünk vállalkozásoktól, nem kell aggodalmaskodni az ipar- vállalatoknak, kereskedőknek. Immár számíthatunk arra, hogy teljes nyugodalom fog úrrá lenni rajtunk és a rossz üzletmenetek egyszeriben megváltoznak. Az emberekben megint meglesz a vételkedv, a mitől a háború eshetőségétől tartva húzódtak. Itt az ideje, hogy újból a termékenyítő, áldásos, komoly munka uralja ezt az országot, mert a hónapok óta húzódó bizonytalan állapotok ugyancsak elsorvasztották, megbénították szabad vérkeringésünket. Nem tudtunk, nem mertünk dolgozni olyan mértékben, a hogy szoktunk, a hogy tudtunk volna. Utunkban mindig egy hatalmas kérdőjel ágoskodott, vájjon mit hoz a holnap vagy a holnapután? Attól kellett tartanunk — és joggal — ha ma egy nagyobb akcióba kezdünk, nem-e tesz tönkre bennünket a másnapi uj helyzet. És igy volt ez minden téren. A kereskedő nem mert előre nagyobb bevásárlásokat tenni, mert attól tartott, hogy vételkedv hijján minden a nyakán marad (minthogy igy is volt) és jönnek a nagy fizetési terminusok, amikor nem tud eleget tenni kötelezettségeinek. Hisz ezen válságos hónapok alatt ijesztő mértékben emelkedett a fizetésképtelen és csődbe kerülő cégek száma. Most már sokkal optimisztikusabban foghatjuk fel a helyzetet, aggodalomra okunk nem igen lehet, azért felvehetjük munkánkat azzal a józan- ságggal, mely egyúttal érdemes is. Az elcsügge- dettek, a kétségbeesettek pedig nagy önuralommal és önfegyelemmel ismét a jövőbe vetett szilárd tántoritaihatlan hittel vegyék fel szerszámukat, pótolják szorgalommal és fokozott buzgósággal azt, a mit a válságos viszonyok folytán előállott helyzet nem engedett meg nekik. Az egyik veszedelem elmúlt, most meg hátra van egy másik. Az elletni csapásoktól óvjon meg bennünket az Úristen. Ha ettől is mentesek leszünk, úgy a föld is megfogja hozni a magi. áldásos gyümölcseit, lesz gabona, lesz jó és bő aratásunk. Gazdáinkra is felvirrad majd a megújhodás napja. És ha bőtermésünk lesz, akkor iparunk és kereskedelmünk is csak nyer hathatós támogatást és végeredményben az egész országra csak jólét fakadhat. Reméljük a legjobbat. Az egyik rém után talán a másik rémtől is megszabadulunk. Bizzunk a jövőben, de egyben bizzunk önmagunkban is. Elsősorban saját erőnkre támaszkodjunk. A mi szivős kitartásunk, lankadatlan munkakedvünk, fáradságot nem ismerő munkánk nyomán fakadhat az igazi áldás. Fel a tetlerös termékenyítő munkára! Mozdul a pénzvilág. Eltűnt a háború réme és a pénzvilág lassankint mozdul. Letűntek az abnormis idők fekete felhői és fokozatosan derűs lesz a pénzvilág láthatára. Mindinkább útban vagyunk a rendes kerékvágás feié, amely nem rázkódtat többé, siklik mint a sima aszfalton. Azok a gyárak, amelyek szinte már beszüntették volt az üzemet mivei a nyomasztó viszonyokhoz képest túltermelést produkáltak, lassankint ismét zakatolni kezdnek, életre kelnek. Hazánk nyomora kezd enyhülni. A kisebb vidéki bankok, miknek vérkeringése teljesen elállt, újra fellélegzenek. Mert hisz a nagyobb bankok, amelyektől a kisebb bankok táplálkoznak, már foiyósitnak, niucs többé egyáltalán mitől rettog- niök, elmúlt minden veszély, minden eshetőség arra nézve, hogy őket a kölcsönök folyósításától visszariaszlja. Igaz, hogy évtizedek kellenek hozzá, mrg teljesen kiheverjük azt a nagy vérvesztességet amit szenvedtünk, dehát az nagyon természetes,, ebbe bele kell törődnünk, mert mi nagyon betegek voltunk', most egyelőre tehát csak lábadozni fogunk, azonban most már számíthatunk arra, hogy pénzügyi viszonyok javulni fognak, & városok és falvak népei nem fognak anriyira elzárkózni, hogy a legszükségesebb kellékeket sem vásárolják be. Újra üzembe jön minden, eljön a felülvizsgálásának törvényben biztosított lehetőségét nem feledvén, hogy a szegény embernek az ő két fillérje van olyan becses, mint a bankár milliója és hogy az igazság mindenkor csak egy lehet. A tehermentesítés pedig a felebbezési fórumok hosszabbítását jelenti. Az egyszerűsítés reform iránya már nem vált ki ily erős érdekeket. Mi sem természetesebb, hogy ami tiszta, világos, annak megfejtéséhez logaritmus tábla nem szükséges, másrészt azonban ami alapos, minden eshetőségre is kiterjedő, éles pi- dicimnot, nagy jártasságot és különösen szaktudást igényel az igazság megtalálásában, ehhez és erre keli megadni az eszközöket, indokot és megfelelő eljárásokat. Az egyszerűsítése is csak az alakszerűségre vonatkozhatik és a lényeget érinteni, az elvet ezáltal iliuzoriu^sá tenni nem szabad. Az állampolgárok összesége és külön- ktiiön minden állampolgár tehát joggal elvárhatja, hogy a munkatorlódás folytán, megteremtett heiyzet orvoslása nemcsak gyökeres alapos legyen, de még feltevésben sem sértse az igazságnak, törvényes tormák közötti érvényesülését, amelyben való megnyugvást minden igaz embernek nemcsak egyéni érzése, hanem alapja minden államnak. Nagy Zoltán szegedi kir. iörv. bíróJöhet a nyugodt munka ideje! Az izgatottság végsőkig fokozódott bennünk. Nem volt egy nyugodt pillanatunk. Minden ténykedésünkben, cselekedetünkben, gondolatainkban és álmunkban a bábom só ét el nem hesegelhétő réme kisértett. Lázas kíváncsisággal, kétségbeejtő aggodalommal lestük a legújabb híreket, hogy mi lesz ? Vájjon csakugyan egy beláthatatlan végzetii, nagy háború Liszkét veti bele a világba, egy maroknyi nép gyermekes makacssága, vagy kárör- vendségből rettegésben, félelemben tartja az emberek millióit. Immár túlvagyunk a legnagyobb krízisen. A legválságosabb percekben, mikor márlegkevésbbé reméltünk bekét — ime csoda történt. A józan belátás felülkerekedett Montenegróban és a müveit világ fellelekzett. volt és volt egy fia, akit valamikor az öreg báró és Blanche vittek a keresztelőre és aki most, tizennyolc éves korában érkezett haza a papnöveldéből. A fiú elkísérte Blanche kisaszzonyt, amikor az a szegényeit látogatta meg és senki sem csodálkozott, ha de Saint-Avé kisasszonyt néha vasárnap Sulpice kísérte a templomba. Szép, erős fiú volt, de ügyetlenül öltözött és rosszul mozgott. — Loic apónak a fia, — ntondlák az emberek, — csinos gyerek. Papnak készül. Az öreg báró azzal akarta megfizetni Loic apó hűséges szolgálatait, hogy papot akart nevelni a fiából. Sulpice tehát tanult, művelődött, de amikor arra került a sor, hogy felvegye a papi ruhát kijei ntette, hogy nem érez semminemű hivatást a s. ént életre. Az öreg bárót és Loic apót nagyon elszomorította ez a kijelentés, de Sulpice dacára mindkettőjük iránt érzett nagy tiszteletének és szereidének, nem volt hajlandó eleget tenni ki- > nságuknak. Nem maradván egyébb bátra, elhelyezték a fiút egy vannes i jegyző irodájában. Minden vasárnap az öreg Loic és Sulpice, — a báró legkülönösebb kegye folytán, — a családi asztalnál ebédeltek. Ebéd után a fiatal Huel- goat elöolvasott de Sain-Avé urnák és Blanche kisasszonynak. Az öreg ur rövidesen elaludt és Blanche egyedül és figyelmesen hallgatta Sulpice előadását. — Most már elég, Sulpice — mondta egy idő múlva, — uiár alighanem kifáradt. A fiú azután csendesen, szótlanul ült ott és elragadtatással vegyes hódolattal nézte szép keresztanyja gyönyörű arcát, hullámos haját és gyengéd fehér kezeit, amelyek szorgalmasan mozgatták a csipkeverö fákat. Amikor Blanche felnézett a fiú ijedten kapta el a fejét. Mert az a fiú, tizennyolc évének minden hevével vágyta, kívánta a szép leányt. Sulpice, a kegyelemből nevelt, a szolga fia merte kívánni, merte álmodni vágyának beteljesülését. Éjieken és napokon keresztül nem gondolt másra, mint Blanclie-ra, vadul akarta, bírni akarta, minden szerelem és gyengédség nélkül szinte lihegett a leány teste után és voltak percek, amikora fiú magánkívül, félőrülten, mint valami bűnre, úgy gondolt a keresztanyjára. Egy tavaszi estén az öreg ur elaludt és Blanche megparancsolta a fiúnak, hogy hagyja abbba az olvasást, Sulpice, akit még sohasem kínozta annyira őrült vágyakozása, mint akkor, nem fordította el tekintetét, amikor Blanche egy pillanatra abbahagyva munkáját, felnézett. De a leány sem sütötte le a szemét és Sulpice kísértetiesen elsápadt, amikor Blanche tekintete találkozott az ő forró tekintetével. A fiú majd meghalt az izgalomtól. Abban a pillanatban megérezte, bogy a kis város és egye- düiélés unalma gyötri a leányt és megértette, hogy csak vakmerőnek kell lennie és Blache az övé. Gyorsan felállt és még mielőtt Blanche egy szót is szólhatott volna, vadul magához ölelte és kéílépésnyire alvó nagyapjától, egy hosszú csókkal lezárta az ajkait. Szégyenletes, borzalmas szerelem volt az, amely de Saint-Avé kisasszonyt összekötött® Sul- pice-val. ^ Éjnek idején jött a fiú, nesztelen lépéssel, futva, mint egy tolvaj. Mindég jól olajozott kulcsával kizárta a kaput és azután remegve, félve osont fel a régi ház falépcsőjén, amely minden gyenge neszre panaszosan recsegett. Minden lépcsőfokon megállt és figyelt megfeszített idegekkel, amig végre egy másik forrd, visszafojtott lélekza- tet hallott és kezei találkoztak egy pár forró, remegő, puha kézzel. Halkan, egészen halkan bementek Blanche szobájába és azután egy óra következett, egy óra telve őrült kéjjel és őrült félelemmel. Minden csókot megfagyasztott az Ijedség, minden ölelést félbeszakított valami távoli nesz és a két szerető, hogy takarják önnlaguk előtt gyalázatukat vad ölelések közben, halkan, félve, szerelmes szavakat suttogtak egymásnak. És hazudtak. Nem szerették egymást, csak vérük, az érzékük hajtották őket egymás karjaiba és folytatták a brutális viszonyt, mert mindegyikük a másik részéről szerelmet tételezett fel. De mikor elváltak egymástól, a bűntársak borzadva gondoltak arra, a fiú, hogy meggyalázza jóltevő- jét, a leány, hogy beszennyezi apai házát. És undorodtak önmaguktól és gyűlölték egymást. — Oh, ha egyszer meglepnek — sueta a leány egyszer remepv» " Si’,SL
