Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1912-11-22 / 47. szám

2. old. JVUMmlka, 1912. MÁTÉSZALKA Bovenaber bó 22. 47. (190.) *zim. háborúja. Népek temetője, a világ első kul- tur népjeié. A halálra vált török Isten arca földerülne, a mohamedán égben Allah arcán megjelenne egy isszonyu torz mosoly. Az Urat lelökhettétek trónusáról, de amély- séges, feneketlen pokolba utánna zuhantok ti is. Ti nagy népek, kik patika és orvos nélkül elvérzeni hagytátok a beteget, köny- nyen véretek, pénzetek tengerével, a dilu­vium hömpölygő véráradataival fogjátok megváltani az elmúlást. A próféciának most az egyszer ne le­gyen igaza, de a hiénák se győzzenek min­den oroszlánon. A Qül Baba rózsáit, ha kitördelte is’ a betolakodó Qábor diák, a pusztulás, a romok felett uj élet fog fakadni. A siránkozás hangját némitsa el a megnyug vás. A változhatatlanba bele kell törődni. A lenyugvó félhodat, ha dicsértük is, üdvözöljük a felkelő szláv napot. Sápad­junk el az irigységtől, egy apró szláv nép, ! felköti egy meny kő nagy kardot az olda- ! láras elindul tengert keresni. A szárazföldek közepéből kiszakad egy kis darab főid s | elkezd gurulni a tenger felé. Partjait soha tenger nem mosta, egy kis darab Duna s pár hitvány folyó, a mije van. S elindul tengert keresni. Nekünk egyszer azt mondta egy csodálatos géniusz, a ki évszázadok­kal előre meglátta a haladásunk prófétai útját: Tengerre magyar 1 S ma sem va­gyunk rajta. Azoknak nincs ilyen géniu7 szűk, a világ ijedt vagy tomboló gyűlölete kisérte csak lovasságukat hófedte utján Durazzó felé. De ezekre a felfuvalkodott békákra azért mégsem szabad haragudni. Ezeket csak bámulni szabad. Mi, pigra mássá, bámulhatjuk őket. Ezekben van faji érzés, a lelkűk tele van világcélokkal, nagy­ratöréssel, lobogó nemzeti öntudattal. Nem egymást ölik, nem egymást gyalázzák. Dol­goznak. Hányivetien, arcátlanul, de előre mennek. Neki mennek, ha kell, fejjel is a falnak, gondolván, némely fal gyöngébb némely fejnél. Mennek ki a világba, helyet kérnek ott is, a hol helyük nem lehet. A veszekedés tengerei helyett csak öblét ke­resik az igazi vizek tengerének. Hogy az igazi vizek tengereiből kap­nak-e egy öblöt, majd elválik. A magyar tenger esetleg elapadna tőle. De szivet facsaró akvarell: a nagy magyar tenger örökös apálya s apró szláv öblök harsogva érkező dagálya. Országos Nönevelö Egyesület. Jeleztük a »Mátészalka* folyó évi 34-ik szá­mában, hogy október 2.-án Budapesten az orszá­gos nönevelö egyesület megalakítása céljából kon­gresszus ül össze. S most arról adhatunk hirt, hogy ez az országos közgyűlés nevezett időben megtartatott s sz országos nőnevelő egyesület meg­alakult. Az előkészítő bizottság által készített alap­szabályt egész terjedelmében minden részletes vita nélkül elfogadta s az megerősítés végett a nmélt. belügyminiszter úrhoz már fel is terjesztetett. Szükségesnek tartjuk ezeket elmondani azért, hogy a társodalom minél szélesebb rétegébe el­hassanak e nagyfontosságu mozgalom huilámjai s tudomást szerezzenek arról azok is, akik eddig távol állottak attól, érdeklődésünket lehetőleg éb- rentartsuk s a társadalmi feladatok e nagy mun­kájába minden kellő érzékkel s belátással bíró egyént felvegyünk. Tesszük ezt annyival inkább, mert szerintünk az az igazi sxociálizmus 1 Tagadhatatlan, hogy a társadalom újjáalaku­lás küszöbén áll s az élet a társodalom minden egyes tagjait komoly feladatok megoldása elé ál­lítja, melyek a teljes embert kívánják s nélkülöz­hetetlen, hogy ezen újjáalakulásban komolyan ve­gye ki részét mindenki; hiszen az üres kedvtelé­sek ideje ma már lejárt, azok csak ^közmegülkü- zést keltenek, céltudatos, komoly munkát vár és kér a társadalom. Annyival inkább, mert ma már a nők is ki­akarják venni részüket a társadalmi élet komoly munkájából, közismert mozgalmuk dokumentálja, hogy törekvésük nem üres szóbeszéd. Közszükséglet szülte tehát az Országos Nő- nevelő Egyesület megalakítását, melynek céija a nőnevelést országosan rendezni, a nőket as igazi ismeret, tudás, műveltség birtokába juttatni, a nőmozgalmat heiyes irányba terelni s magukat a nőket is ezen feladatokkal járó társadalmi mun­kának megnyerni. A nők legsajátlagosabb érdeké­ben, de ezzel együtt a társodalomnak s igy a családnak, hozának, egyháznak jól felfogott érde­kében alakul az országos nönevelö egyesület. Nem azért, hogy a nőket rendeltetésüktől elterelje, de sőt inkább, hogy magasztos feladatuk teljesíté­sére még képesebbé tegye. A nő társadalmi helyzetének emelése, a nők­ről alkotott közfelfogás s társadalmi nézet neme­sítése s ezek alapján a nők kánt valő igaz tisztele és becsület terjesztése a végső célja a társadalmi mozgalmuknak. E cél elérése úgy a nők, mint a férfiak s általá­ban a társadalom közös munkája kell hogy legyen. Feltűnő az a szélsőség, melylyel általában mindenkor viseltettek a nőkkel szemben. Vagy a megbecsülés minden teljes hiánya, vagy a csillogó regényességbe csapó nöimádás vezette az embe­reket mindenha. Amaz szégyenletes durvaságra, gorombaságra, emez külső, üres lovagiasságra indí­totta a férfit a nővel szemben. De ebben épen úgy hiányzott a nő igaz értékelése s becsülésa mint amabban: A lovagiasság csak külsöleges ma is s mennél fellengősebb, annál hazugabb a nővel szemben. Kevesebb lovagiasságot, de annál bensőbb, igazabb tiszteletet akarunk a társadalom részéről, a nők iránt. S maga a nöinem igyekezzék mindkét szél­sőségről leszoktatni erélyesen és önérzetesen a fér­fiakat. Mert megvagyok győződve, hogy egyik ön­érzetes nő sem akar lenni sem lenézett, megvetett táisadalmi individium, sem üres, cifra, elkényez­tetett báb a férfiak kezében, amidőn az igaz tisz­telet hiányát a külső, üres lovagiasság hazug máza van hivatva pótolni. Természetesen a nők igaz értéke s a társa­dalomnak a nők iránt tanúsított igaz tisztelete correlativ fogalmak. A nönevelö egyesület, mint társadalmi moz­galom igyekszik a nőket igaz értékek megszerzé­séhez juttatni s épen ezért elvárja a nőktől az egyesület hathatós támogatását s aztán mint el­maradhatatlan következmény önként jön a társada­lom felfogásának nézetének, nemesedése a nőkkel szemben, önként jön a igaz tisztelet s megbecsü­lés a nők iránt. Természetesen nagy kérdés más oldalról, lesz-é a társadalomnak érzéke a helyes nő moz­galom iránt, feltudja-e fogni s érzi-e a nőnevelés iontosságát, tudja-e értékelni azon szellemi s lelki erőket, melyek oly sok női lelkekben elrejtve van­nak s általában meg van-e az őszinte törekvés a nő igaz megbecsülése s tisztelete megadására, vagy apathikusan, legjobb esetben az üres lova­giasság porhiutésére vállalkozik s a társadalmi komoly feladatok megvalősilása elől kitérve to­vább is üres kedvte'éseknek él ? ügy érezzük, hogy ezen fordul meg minden I De úgy vagyunk meggyőződve, hogy a nők végtelen sokat tehetnek s tesznek is a társada lom értékének s érdeklődésének s építő munkássá­gának felköltésében. — lám mivé lett az srősséged, mivé lett az aka­ratod : összetörtél egy kis levélke látásától, aztán olvastam a leveled Mária. Minden panasza szi­vembe nyilalott, minden szava egy csöndes, szo­morú vád volt. írod: — nem akarom hinni, hogy elmostál. Talán csak valaki rósz tréfát űzött ve­lem, amikor leveled elküldte. Nem akarom hinni, hogy mi cltudjunk szakadni egymástól : csak úgy könnyen. Ha a mi barátságunk félbeszakad: nem lehetünk egész emberek, mert elvesszük egymástól ami az embert emberré teszi : a lelket. Nem te­hetünk egész emberek; mert a lelkűnkkel meghal a test. Én tudom, érzem, hogy igy leszl Akkor, amikor elbúcsúztál tőlem, úgy éreztem mintha a szivem megütö'te volna valami. Mintha egy nagy mázsás kő esett volna rá. Leroskadtam egy székre ■— úgy találtak rám. Azóta fekszem: és a szivem fáj: nagyon fáj. Ködös szomorú minden; és a szivem olyan nehéz, úgy fáj, — ha vissza jönnél, meggyógyulna 1 Elmúlik a té!; már nem sokára tavasz lesz. A lilafürtös orgona virág nem sokára nyílik; — á* te nem leszel itt! Mindig együtt néztük, mindig együtt csodáltuk ezt a bűbájos virágot. És bele- temetkezlünk a lila fürtökbe egészen, Emiékszel-e rá ? Ugye, vissza jössz ; nem fogom egyedül nézni az orgona nyílást? Amikor az orgona virág ki­nyílik, én várlak 1 — Hát beteg vagy, Mária nagyon beteg és vársz vissza, a szived fájl Egy irtózatos jóslat jut ni eszembe: — amikor gyerekkorodban egy világ­hírű tanár cirógált meg és azt mondta'; a szived f}g megölni. Nyugodj meg Mária, nem sokára tavasz lesz és még mielőtt a lila orgona virág elhullatja fürtös fejét: én ott leszek. Nehéz sejtelemmel számlálom a végtelennek tetsző, soha el nem múló téli napokat. Számlálom ; és remegő szivvel gondolok reád Mária. Amióta Írtál, nem hallottal» rólad semmit. Ki tudja, meny­nyit gyötrődsz. »Ki tudja, hogy remegsz halálra- vált arccal: lesz-e találkozás.« És talán erösitge- ted magad: hogy már nein sokára találkozunk ‘ csak addig birja a szived. S hosszú sikolyai ejtod hófehér párnádra fejed — amely egyszínű arcod­dal, ha a szived nem akar várni. És mindennap könyörögsz Istenhez, hogy csak addig engedjen élni: inig az orgona virágok nyilni fognak! Én se tudok nyugodni, Mária. A folytonos önvád meg­emészt lassan, teljesen. A nehéz munkában eltöl­tött nappalok : a gyötrő, vádakkal teli éjjelek, meg- őrlik a szervezetem. De nekem erősnek kell lenni: mert, te vársz Mária. Szegény meggyötrőt*, szive­det talán már csak az a hit tarija : hogy talál­kozunk. Nekem, most nagyon erősnek kell lenni 1 Mi lenne, ha az orgonák nyilai kezdenének — és én nem lennék sehol? — Akkor Mária, én len­nék a gyilkosod i Mindég felve megyek haza, nem vár valami hir, szomorú hir. Nem tudom ma, mi van velem. Valami különös nyugtalanság fog el, a levegőben benne van már a tavasz illata a föld szaga, ami emlékeztet! . . . Ideges sejtéssel indulok haza. A nagy emberárból hirtelen kiválik egy magas alak: olyan, mint te vagy Mária. Jön hozzám, már meg­ismertelek, Mária! Sápadt arcodat, aranyhajadat mely úgy fonja körül a fejedet, mint egy aranytenger. Ránt nézel a kék szemeddel; a szivedrt teszed a kezed, — mintha most is csilitani akarnád — : csak addig várjon még: mig az or­gonák kinyílnak ... És én oda akarok rohanni hozzád, de amikor megindulok — nem vagy se­hol. Máriái Talán, csak álmodtam, Talán csak egy fanton volt ez I Kábultan érkeztem haza. Egy levél várt reám. Szinte öntudatlanul bontottam föl: — a te halá­lod jelzi Máriái . . . Nem vártad meg az orgona nyilást; nem akart a szived várni I . . . Remegve lesték minden gondolatod Mária, akiknek minde­nük voltál ! Végig szenvedték a pokol összes gyöt­relmeit a szüleid: — és m g valaki, aki a tör­vény előtt még semmi se volt; az Isten elölt a tied voltl Remegve leste minden mozdulatod. Egész napokat ott töltött melletted; és éjszaka pedig ott állt ablakod előtt. É3 mégis elmeméi: Mária. Itt hagytad szü­leid, akiknek most már nem maradt setnmijök. Itt hagytad őrjítő fájdalomban azt: aki, csak te ér­ted élt 1 Oda vitetted magad — utoljára — az ab­lakhoz ; és nézted a már rügyező orgona bokrot: — már nem sokára nyilik az orgona virág. — Nézted; és a künnyek Ömlőitek a sápadt arcodon végig. — Olyan fáradt vagyok — és lehajtottad a fejed. És fel se ébredtél többet: Mária! AAost már ott várod az orgona nyilást I . . . Most ott fekszel kiterintve. Dermesztő csönd van ott: csak a csukló zokogás töri meg a csöndet. És én itt nnradtam Mária. Itt maradtam a mar- dosó váddal: en öltelek meg Marta, Most már | nincs miért várni a tavaszt. Az orgonanyilás, már

Next

/
Oldalképek
Tartalom