Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1912-11-22 / 47. szám
üáíészalka, IfS2. IV. évf. 47. (190.) szám. november hó 22. I r<i i MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN, m ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — — — — — — — 4 korona. Felelős szerkesztő: Negyedévre — — — — — — — 2 korona. Dr. TÖRÖK ÁRPÁD. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona.-------- Egy szám ára 20 fillér. •---SZ ERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: WEISZ ANTAL nyomdája (Vasut-utca). Távbeszélő-számunk: 13. A HIRDETÉSI DIJAK ELŐRE FIZETENDŐK. Gül Baba rózsái. A budai rózsa hegyen egy szent életű török hánykolódik sírjában. Allah hatalma nagy, Allah csodákat müveit, Gül Baba illatos rózsái hervadoznak, oszlóban a rózsaszínű reménység, hogy a török fatalizmus istene leszáll a mohamedán égből s megbünteti a rózsakertbe hívatlanul betolakodó hitetlen gyaur ifjakat. Allah nem bosszúálló isten többé, közönyösen ül égi trónusában s unottan tekint le Csataldzsára, hol kétszázezer fez és turbán alatt ugyanannyi főben motoszkál most a vég kezdete, az utolsó agónia halálos sejtelme. Lenéző mosoly osztályrészé annak, ki ideges képzeletének szinesképeiben Csatald- zsánál egy dicsőség szomjas, győzedelemt >1 ittas falanxait látja a félholdas lobogó fiainak. Minden Kultur ember tudja, hogy nem a galátai temető, hanem Csataldzsa lesz a legnagyobb török temető, mit valaha Mohamed híveinek megástak. A hivatásos katona és hívatlan újságolvasó már csak a rettenetes nagy, mély tátongó sirt látja. Az a nagy szultán, II. Mohamed, ki 1453. május 29.-én a görög keleti császárság nagyszerű templomából Aja Szófia néven mecsetet csinált, a hetedik hurik egében feltünedezni látja ismét a katedrális szent keresztjét. A keresztyénység ostora, a történelem leggyiikosabb, de egyszersmint legnemesebb démona, a török mindenhogyan hanyatlóban. Nem mentik meg már a sápadt félholdat a kartácsok, srapnelek és gránátok pusztító erejétől a vitéz százezrek mezitlábos, éhes dandárai és fizikailag agyonhajszolt hadtestjei. Pedig mivolt a félhold mikor még nem volt sápadt a fényé, hanem diadalmasan ragyogót, arról kifejezően beszéihelne a mi Alföldünk. Milliónyi magyarságunk ennek a félholdnak perzselő fényétől pusztult ki a nagy, végtelen, magyarszerette alföldi síkságainkról A török vy;,!oUság alatt csak ilt-ott egy nagy falu, egyebekben Lrkas ordító, kietlen pusztaság. Országrészek lettek néptelenek s tulajdonos nélkülivé. A török hódoltság után a bécsi katonai kincstár hitelezője, Harukern, a bécsi pékmester, sokáig gondolkodott, míg kimondta, hogy százezer forintnyi követelése kiegyenlítéséül Békés megyét választja, nem pedig a fizetni nem tudó katonai kormány által szintén felajánlott budai szárazmalmot. Alföldi falvakban tornácos udvar házak homlokfalán még látni, hogy ott díszeleg egymás felé kifaragva a kereszt és a félhold. Kj csinálhatta? az elődök nyomdokán a késői unokák. Ha 200 évvel vissza gondolunk, mikor az, ki ma ur ebben a hazában, a magyar, a basák rettenetes korbácsa, a a szultánok világ hatalma alatt sorvadva, hite szent jelképe mellé odafestelte háza falára, a szégyen, a gyávaság, a rettenet félholdját, megértjük mi volt a török. És ma? A beteg oroszlánt a szúnyogok visszaparanzsoljáK elhagyott, ősi, ázsiai odújába. Rokon turáni testvéreink, az elszlávosodott bolgárok, vérrokonai a moz- limnek, ássák a mély sirí, mely körül éhes szerb, görög, montenegrói sakálok üvölte- nek. A beteg állat még nem rugót utpBóí, a várományosok között már megindult a versengés, hogy kikapja a bőrt, a felsárí, a tüdőt, szivet. A konclesők osztozkodásának embertelen hangjai közé — úgy rémlik — valami távoli, földalatti dübörgés - borzalmas hangja vegyül, A hiénák osztozkodásába belehördülnek idegen oroszlánok. Ez lesz az igazi osztozkodás. Az oroszlánok J)al a szép hegedős lányhoz... Kieslek, mint szomjuhozó a kutat, Mint a bolygó a csillagos utat, Mint a hold, mely felhők között kuttaí . . . Kereslek a fényben s kereslek az éjben S a képzelet legszebb virágos kertjében S ha lehunyom szemem hát — álmaiul képében. Kereslek. 5 bár a vágyak gyötrelmes súlya Lelkemet s véremet ezerszer feldúlja . . . Almaim álma Te adsz erőt újra. Kereslek. S ha megnyílik tündérkerted zára, A lantomhoz kapok s érzem, hogy dőlsz rája: Szerelmed fájára: hegedőd húrjára. Éreztek. S mig dalom lábaidnál zengeni, Kérlek, hogy hegedőd velem együtt zengjen, Hogy dlnuink, hogy hangunk, hogy dalunk eggyé legyen. Egy közös dal legyen az örökéj. a nászon, S mig a hegedőd szól, addig tartson álmem, Hegedőlj lantomon, én múzsám, én párom, Szép hegedős lány, — holdas ideálom. ifj. Széli Mihály. LEVELEK MÁRIÁHOZ. Irta; Herman Annuska. Sápadt téli reggel futott be a hajóm a kikötőbe. A nagy Bábelben egyedül voltam. Törede- I ?ett mondatok, hangok kaosia kábította el agya- | mat. Révedező tekintettel néztem körül; a torkom fojtogatta a keserűség: miért is mindez? Miért is nem hallgattam Reád ? — talán, csak hangulat, póz volt az én keserűségem. És ha igaz, mély keserűség is volt az, neiri-e inkább találtam volna vigasztalást a ti szereteteken ? Égy fájdalmas, vérző sebet nem-e egy gyöngéd kéz : az igaz szeretet tud meggyógyítani, az idegenben, lármában, irigy harcban akarok feledést találni. Megvelettem a szomorú csöndességet ahol, ha nem is hamar, de idővel biztos feledést találtam volna. Azt hitiem a nagy lármában azonnal elnémul, megszűnik a fájdalom : és most mikor itt állok egyedül. — százszorosán fáj minden . . . Úgy érzem, durva kézzel tépik, marják az én vérző sebem; és hangos, idétlen lármával, megtiporják a szent fájdalmamat! Itt állok egyedül; és nincs, aki egy meleg szót szóljon hozzám — nem is lesz soha! És Nálatok abban a puha csöndességben, ha peregtek volna is a könnyeim ; a ti végtelen szeretetek, lassan-lassan halkította volna a pergést: és egyszer megszűnt volna a köny! Tálán amikor észre se vettem volna, elmúlt, meghaikuit volna a szememből a pergő köny; — és az élet, a tavasz ismét reá lopta volna mosolyát az arcomra! Itt egyedül! . . . Egyszer csak össze zavarodik minden a szemeim előtt a zűrzavaros hangokat, mintha messziről, álomban hallanám. Nem tudok érezni, gondolkozni: sötétség borul reám . . . De, csak egy percig tartott ez a gyöngesóg! A másik percben csőLapunk mai száma S oldal. dálatos erő szállott meg, nekem erősnek kell lenni küzdeni kell a megélhetésért —a felejtésért I És tiszta agygyal indulhatunk el a Bábelbe. És erős lélekkel kezdtem meg a harcot, talán folyatni tudom, könyes, sóhajok nélkül ! Egész napom lázas munkában töltőm el: nem érek rá érezni! Egész n; p hajszolom, űzőm, az emlékeket; melyek mindig vissza akarnak térni! És elűzöm, erős, biztos, leiekkel az emlékeket; melyek gyilkolni akarnak ! . . . Aztán este fáradtan térek haza a kettős harcból; mely a múltat és a jelent győzi le! S amikor a nagy csöndesség, halkan csengni kezd a szobámban Téged látlak Mária. Beszélgetek véled, halkan, csöndesen és vigasztallak : — ne sírj, Mária, én már lassan felejteni kezdek! A nagy harcban, erős, edzett leszek — és akkor meglásd*: visssza megyek. Ne busutj utánam! A bánat na fesse még sápadtabbá halvány arcodat, a köny ne hoinályositja kék szemedet. Vigasztalódj, légy erős ; hisz én vissza megyek ! És elbeszélgetek veled sokáig. Sokszor már a hajnal is derengni kezd. Azután alszom, — álom nélkül egész reggelig! Minden estém neked szentelem, Mária: Veled beszélgetek. És ma, amisor a munkának vége volt, siettem haza, hogy veled legyek, hogy elmondjam: mit érezek 1 Halványlila levélke várt otthol reám. Megismertem. A te karcsú betűid integettek felém a borítékról. És meg- remegtem épp úgy, mint ekkor reggel, mikor elindultam — felejteni. Azlán mosolyogtam, egy halványlila levélke, egy bájos kis levélke megrázta egész válóm. — Hisz ebből a levélkéből — a múlt szállt felém, gúnyosan az arcomba kíicagot
