Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1912-07-26 / 30. szám

30. (t 73.) szám.

2. Oldal, Níatészalká, 19lá.

Mátészalka ima* ** se.

országban, pláne mikor a más jávára, egy község javára kell a szavát hangoztatnia, hogy szállítsa már a miniszter ur azt az »árut«, melynek már régesrégen felvette a »vételárát«. Ittvolnaa föszolgabiránk összeköttetéseivel, itt a képviselő testület, mely feliihatna a miniszterhez, álirhatna a kereskedelmi és iparkamarához, az 0. M. K- E.-hez és sürgethetné a megvásárolt telefon kiépítését.

Volna hát aki —„Aa/*-hatna —„/lelhetne. De a sok — „hat“-ható, — „het“-hető között elvész a — »hat«-ás és a —»het«-és és senki, de senki se tesz — tudtunkkal — semmi érdemlegest.

a termelési ág irányitja közgazdaságát. Itt a nyár, az őstermelés főszezonjának beköszöntője. És nyomban itt az ősz: az őstermelési gazdasági ág gyümölcsbetakaritó főszezonja. Áldás volna a termelő osztályok legnagyobbikára s a helyi közgazdasági viszonyok irányitó tényezőjére a telefon. Áldoztunk is érte. De azért ismét el fog múlni a’közgazdaságunk legfőbb termelési osztályának idei főszezonja a nélkül, hogy ö és ezzel az egész helyi kereskedelem ez idei föidényében a telefon hasznait gyümölcsöztethette, élvezhette volna! Várunk, várakozunk tovább. Békésen, türelmesen . . .

úgy diótörés közben eszébe jutott volna lerázni a civil igát és felrobbant volna: 300 méter távolságban kö kövön nem maradt volna.

A bizottság az észleltekről jelentést tett a hadtestparancsnokságnak. A hadtestparancsnokság aztán dicső katonai kivégzésre Ítélte a detronizált harcisteneket.

A kivégzés

A bizottság a golyókat kicipelte) a községtől jó távol levő úgynevezett Széljukba és ott az egész város nagy érdeklődése mellett felrobbantották a Kende Sándor katonai évének emlékeit, megyek igy természetes halállal múltak ki.

Csak az a csodálatra méltó, hogy mikor már olyan szépen henna voltak a copfos katonai bürokratizmusban,' nem hoztak két ágyút, hogy avval süssék ki a golyókat, megadván nekik a teljes végtisztességet.

Hogy nem igy jártak el az illetékes katonai hastóságok, annak valószínűleg csak az az oka, hogy már nincsenek olyan régi modelü ágyuk, melyekkel a diótörő srapnelek kisiithetők lettek volna. Máskülönben valószínűleg megtörtént volna a pandanja annak az esetnek mikor a bikát felhúzták a torony tetejére, hogy legelje le a dusnövényzetü zsindelyeket.

Ez a község első sorban őstermelő. Ez

»Quousque tandem?!<

KÉT ÁGYÚGOLYÓ VISZONTAGSÁGAI.

Srapnerek, mint diótörők.

Az első stáción.

Néhány esztendővel ezelőtt, Kende Sándor, nyírbátori lakos, az egykor nagy szerepet játszott gavallér, mint tüzér önkéntes szolgált. Mikor katonáéból haza jött, magával hozott emlékül két ágyúgolyót. A civil életben aztán Íróasztalára helyezte ezeket dísztárgyul. Az idő múlott, Kende Sándor megnősült és boldog családi életének harmóniáját mi sem zavarta addig a napig, inig a fiatal asz- szony ineg nem tudta, hogy a férje íróasztalán levő levélnyomók, mily veszedelmes szerszámok. Mikor az asszonyka tudatára ébredt annak, hogy e tárgyak nem levélnyomók, hanem két kisületlen ágyúgolyó, félve kérte urát, hogy távolítsa «1 ezeket a veszedelmes emlékeket házukból.

Bolyongni kezd a két golyó.

K«nds hosszú ellentállás után végre kénytelen volt engedni és elszormorodva bár. de megvált katonai évének ez emlékeitől, és odaajándékozta azokat Qeiger barátjának, kinek már régen fájt a Tóga rajuk.

Hosszú ideig aztán Qeiger gyönyörködött e kedves, de veszedelmes ajándékban.

A golyók tovább bolyognak.

Nem sokára aztán ismét vándorútra keltek a golyók. Qeiger elköltözött Bátorból és sietett lerázni nyakáról az ágyúgolyókat. Kálmán János fogadta magához a sorsüldözötteket. Ó nem becsülte annyira őket, mint előző tulajdonosai és igen lenézőleg bánt velük. Súlyzónak használta az egyiket, a másikat pedig fire dobta a sutba. Természetes, hogy a szakácsné hamar befogta és a hadászat büszke öldöklőit közönséges diőtörővé degradálta.

Felfedezik a rangfosztottakat.

Már egészen elfeledték e golyóknak veszedelmes voltát és úgy látszott, hogy a trónjavesztett golyók soha se restauráltalak többé. Pár héttel ezelőtt azonban véletlen történt. Egy telefon szerelő dolgozott Kálmánék kertjében az ott átnyúló telefonvezetéken. Ez a szerelő valamikor a tüzérségnél szolgált, mint tűzmester. Véletlenül meglátta és azonnal felismerte a srapneleket. Szaladt a csendőrségre és bejelentette, hogy Kálmánéknál ágyúgolyókat rejtegetnek.

Szuronyok a golyókért.

A csendőrség rögtön megindította a vizsgálatot, lefoglalta bölcs m. kir. nyomozó ésszel bűnjelként a két golyót, mert valami anarchista összeesküvésnek vélt nyomára jönni.

Tüzérbizottság a diótörökre.

Aztán jelentést tett a kassai hadtestparancsnokságnak is, amely rögtön felismerte az eset világ- történelmi fontosságátaés — lévén ez borzasztóan érdemes és szükséges — kiküldött egy tüzértisztekből álló bizottságot, mely irtózatos komoly fontossággal megállapította, hogy a két golyó még kisütetlen és hogyha csak valamelyiknek is

—er —ér—

Orvosság, mely visszatéríti a hüllen szeretőt.

— A csudatevő szőrszálak. — Egy pikáns műtét. —Cigány furíang. —

Jó Arany János bizonyára haragvósan másik oldalára fordulna sírjában, ha tudomására esnék, hogy errefelé nálunk nem a magyar ember okult nagyhírű poémáján »A bajusz*.-on, hanem a cigány tanult belőle ravaszságot. Mert mintha csak onnan kopirozta volna le az egész ravasz esetet az az ököritói cigáuyasszony, aki az odavalósi Sz. Gy.-né asszonyomat úgy megkopasztolta — sző- szerint veendő! -- hogy még most is haholázik rajta az egész ialu.

A mi jó szélesre hízott Sz. Gy.-né asszonyunk ugyanis kissé megrokkant ura mellett egy jó karban lévő szeretőt is tartott, aki azonban letarolván pár év alatt emez években immáron előrehaladott asszonyság hatalmas bájait, faképné! hagyta azt. »A veszedelmes életkor«-ban levő nő persze szörnyűségesen nekibusuita magát e miatt és ki tudja, mi történt volna, ha fent említett cigány asszony közbe nem veti magát. Ez azonban — álá: deusz eksz machina — közbevetette nugát és most kezdődik a dolog csattanója.

ével, mint annak kihirdetésével, hogy oly iszonyú napok, mint a mohácsi vésznap, már nem fogják fenyegetni a nemzeteket. Békében, nyugodtan haladhatnak, fejlődésüket ily barbarizmus többénem gátolja.

Az ünnepély a szabad ég alatt volt; a köz- társasági palota termeibe nem fért be annyi nép. Volt ott néger, japán és sok más. Az orosz csak ltgkésőbb egyezett bele a vllágbéke eszméjébe. Törököt már látni se lehetett sehol. A mai Törökország Magyarországhoz tartozott. A törökök észrevétlenül kivesztek a rövid 600 év alatt, mig a ■más nemzetek szaporodtak. Malthus mondta és Irta, hogy az emberiség gyorsabban, a táplálék lasabban szaporodik. Hogy a XXX. századig az emberek egymást fel ne falják, mesterséges módon a legterméketlenebb földet is termékennyé tették s igy az egymást-felfalás (uj műszó!) nagy veszedelmétől megszabadultak.

A magyarországi köztársasági elnök nyitotta meg a gyűlést magas szárnyalásu és erőteljes beszédével.

»Testvérek! Embertársaim !« — igy beszél az elnök. »Két feladat háramlik ma ream, midőn az emelvényre lépek, hogy közöljem Önökke1| azon világtörténelmi eseményt, amelyet az emberiség saját jóléte érdekében a közelmúltban törvénnyé emelt és amely abból áll, hogy az emberiség barbár korának élő emlékét, a háborút.—!e nemcsak veszedelmes, de egyúttal költséges és céltalan passziót — mindörökre megszünteti. Első feladatom megmutatni annak és a mai napnak nagyjelentőségét, másik feladatom rámutatni arra, miben

rejlik és hogyan mutathatjuk meg ezentúl hazánk iránti szereletünket, kötelességünket, midőn ellenség támadni mer bennünket s igy a honszerelem véráldozatokat követelni nem fog. . . .

Gyászolni akartunk ma s ime az összembe- riségtől már rég óhajtott örömnap lett belőle. De az öröm csak pillanatnyi, ha visszagondolunk arra a sok csapásra, amelyet ember embertársának okozott, amelylyel az emberi állatiasság és hiúság e földet, amely paradicsom lehetne s amelyben boldogság honolhatna, pokollá varázsolta. Viszont örömünk határtalan, ha a jövőt tekintjük s a békés fejlődés áldásait látjuk lelki szemeink előtt. Nos, ne keseregjünk, de éljünk ez örömnek, a jelennek. Íme a sokféle nemzet, e nagy sokaság testvérnek vallja magát, vállvetve fog dolgozni a nemzetek közős boldogságán. Nehéz küzdelmek árán vivluk ki a rangegyenlőséget a nemzetek között. Iskoláink a mai napot épugy fogják éven kint ünnepelni, mint már eddig tettünk március lS-ével, a szabadság, testvériség s egyenlőség, a nemzeti függetlenség nagy napjaival. E nagy nap eszméi már mind megvalósultak. A ne nzetek függetlenek egymástól és boldogulhatnak.

Ausztria ugyan él, de hegemóniája hol van ?! Letűnt. S 1848. óta hazánk nagyobb csatának nem volt színhelye. A kis japán csupán Oroszországon kívánt boszut álla ni. Mint annak idején Norvégia és Svédország, úgy hazánk és Ausztria is csendesen, minden nagyobb rázkódtatás nélkül vált el egymástól. Nos csak e békének köszönhető, hogy raig keleten a japán betörés végett nagy háború folyt, hazánk fényesen haladott és csendesen munkálkodhatott a nagy ügy — az általános béke érdekében , . .

Egy nyomástól megszabadítottuk a világot ! Elérkezett az idő annak az igazi honszerelemnek megvalósítására, amely nem ama hiú ábránd alatt nyög, ha csupán véres lehet, csak háborúban és nemzeti határok tágításában nyilvánítható, hanem amely azon törekvésből áll, hogy a nemzet viruljon, fejlődjék s a kultúra, a boldogság, minél magasabb fokára emelkedjék.

Eddig kétségkívül vérünkkel is meg kellett oltalmazni hazánkat s különösen nekünk magyaroknak elég sok jutott ebből. Mennyi ideig pusztított nálunk tatár, török, német? És akadályozta, hogy a honszerelmünk másik irányát — kultur nemzet megvalósulását — kellőkép kifejthessük. Ezentúl csak az utóbbira lesz szükségünk. Szent kötelességet teljesítettünk, midőn az ellenségtől megvédtüke hont, szent kötelességet teljesítünk midőn fejlődésén dolgozunk. Egyforma nagy és dicső mind a két irány. A kötelékek tehát, amelyek bennünket hazánkhoz fűztek, e szent érzelmek a világbéke elfogadásával nem lazultak meg. A győzelem napja ime megjött. Már Tompa mondta :

»Különös, hogy aki egy magzatját megöli Elvesz pallossal vagy kötéllel:

Aki pedig vadul legyilkol százakat,

Halál helyett azt hallja: éljen!«

De ha barbárságnak tartjuk is a háborút magát, hódoló tisztelettel állunk meg ma is egy Kemény Simon, Szondi György, Dobó emléke előtt. Az ifjút a történelem lapjai lelkesítették eddig. Innen merítette f^rró honszerelmét. Pedagógiailag n*-