Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1912-01-19 / 3. szám
2. oldal. M Á T É S Z A L K A 3. (146). szám. ben vizsgáljuk, a bürokratizmus egyszersmind a tisztviselők rossz és csekély fizetésének is főoka. Ameddig a rendszer kényszeríti őket, hogy csak mechanikusan és szellemtelenül végezzék feladatukat, addig nem lehet szó arról, hogy ők az önálló, hatalmas munka árát megkapják. A miniszter jóakarata és humanizmusa vajmi keveset tehet ebben az irányban! Itt a kérlelhetetlen gazdasági törvény érvényesül, mely szerint rendszeresebb és állandóan semmi munkát nem lehet tulfizetni és sablónos, erőszakosan bonyolított, felesleges munkáért nem lehet a szükséges és produktiv munka árát megadni. Széliében elterjedt az előítélet, hogy a közigazgatásnak szükségképpen rossznak kell lennie és lassan kell dolgoznia. De a tapasztalat rácáfolt erre a nézetre. Vannak vállalatok, vasúttársaságok, pénzintézetek, melyek terjedelemben meghaladják az állami adminisztráció egyes ágait és melyeknek gazdája nem áll szorosabb viszonyban a szervezettel, mint a miniszter resszortjának embereivel. Ezek az adminisztrációk a legbonyolultabb funkciókat oly gyorsan és pontosan végzik, mintha minden egyes közeg egyszersmind vállalkozó és tulajdonos egy személyben volna. Ezeket az embereket jobban fizetik és jobban fizethetik, mert az apparátus gazdaságilag szervezve van és régi tapasztalat, hogy kevés jobb fizetésű munkás többet dolgozik, mint sok rosszul fizetett hivatalnok. Ezen a ponton keresendő tehát a probléma megoldása. A milliók már megvannak. A közigazgatás egyszerűsítése és modernizálása, az ebből származó megtakarítása megadja bőven az anyagi eszközöket, hogy állam tisztviselőinek szellemi munkáshoz méltó tisztes megélhetést biztosítson. De ennek elengedhetetlen föltétele a közigazgatás gyökeres reformja s minden javaslat és eszme, mely a tisztikar kebeléből ezen nagy cél megvalósítása érdekében kiindul egyszersmind helyzetük javítását, élettartásuk emelését a leghatásosabban mozdítja elő. községiügyek. A kórház körkérdés. — A kórház és a „Mátészalka”. A telefon. — (!) Megírtuk volt, hogy a Msz. és V. helvi tap körkérdést intézett a járási főszolgabíróhoz, kerületünk országgyűlési képviselőjéhez, a járás területén lakó orvosok és a Mátészalkán lakó gyógyszerészekhez és községünk főjegyzőjéhez aziránt, hogy mint lehetne egy év leforgása alatt felállítani Mátészalkán a járási közkőrházat t Bár teljes elismeréssel adóztunk a nevezett lapnak akciójáért, előre megmondtuk, hogy annak ugyan semmi különösebb eredménye nem lesz. Az alább ismertetendő feleletek igazolták felfogásunkat. Az akció ma is dicséretes, de eredménye amolyan sem nem árt, Sím nem használ. Lássuk a feleleteket közelebbről 1 1. A járási főszolgabíró elismeri a kórház »feltétlenül szükségese voltát és siet igazolásunkra kijelenteni, hogy a kórház kérdése »nyilatkozatokkal nem oldható meg.« Egy nagy értekezlet egybehiva- tását tartja a megvalósulás utján teendő első lépésnek. Nekünk mindössze az a megjegyzésünk e korrekt, helyes nyilatkozatra, hogy hát, ha a főszol* j gabiró ur »feltétlenül szükséges«-nek látja a kór- i ház létesítését s ha legelső teendőnek egy nagy értekezlet összehívását tartja szükségesnek, akkor, hát mért nem hívta eddigelé össze ezt az értekezletet? Hát ki hívja azt össze, ha néma főszolgabíró ur, áld járásunk közegészségének legfőbb törvényes őre? Közkórházunk eszméjét és szükségességét a »Mátészalka« már második számában felvetette, hangoztatta és propagálta. Ez még 1909.-ben történi. Ugyancsak 1909-ben történt az is, hogy lapunk szerkesztőjének alkalma volt a kórház-ügyben a főszolgabíró úrral beszélgetést folytatni. A főszolgabíró ur szives volt felviblgositani szerkesztőnket arról, hogy Fehérgyarmat hogyan jutott kórházhoz. Ezt a mintát tartotta általunk is követendőnek a főszolgabíró ur, aki már akkor igen 'helyeselte a kórház eszméjének felvetését és már akkor átérezte a kórház szükségességét. Most már 1912-ben vagyunk. t Azóta három év telt el, de a főszolgabíró ur által megjelölt első lépést még mindég nem tettük meg. Kire, mire várt a főszolgabíró ur: nem tudjuk. De ma már ez nem is fontos. Fő, hogy most már egyéni és hivatali súlyának egészével álljon a tettek mezejére, minden haladék nélkül. 2. Kerületünk országgyűlési kéviselöjének válaszát nem közli a Msz. és V., amiből azt következtetjük, hogv a körkérdésre kör-nemfelelt és — ami legérdekesebb — e tényt a Msz. és V. is elkőr- hallgatja és egyetlen szava sincs az őt és a közt ért e sérelem ellen. 3. Qyógyszerészeink egyike (Aimer) a községtől ingyen telket, községi hozzájárulást, a járási községek hozzájárulását, állami és megyei hozzájárulást tart szükségesnek, mig másika (Kálmán) egy agilis bizottság szervezését javasolja. Qyógyszerészeink a szeg fejére ütöttek feleleteikkel. Különösen Almer, aki pár szóban összevonva felsorolta mindama szükségleteket, amelyek a kórház létesítésének szerintünk is elengedhetlen feltételei. 4. Községi főjegyzőnk véleménye is hangsúlyozza a kórház »tagadhatatlan« szükségességét. A kórház költségeinek egy része társadalmi utón fedezendő, tekintélyesebb része pedig a járást községek hozzájárulásából. Mátészalka község 100°/« pótadó mellett csak igen szerényen áldozhat. Ezért eredmény csak úgy érhető el, ha a községi jegyzők, lelkészek és tanítók bevonásával olyan mozgalom indult, amely azt eredményezné, hogy a i járáshoz tartozó községek kötelezettséget vállalnának az iránt, hogy évi állami adójuk után öl évig /% községi földadóval járulnak a kórház költségeihez. így Mátészalka felvehetné a szükséges összegei. 5. Az orvosok. Dr. Rosenberg Ignác ha kis méretben is, de modern kórházat akar. A község ! és társadalomtól nem sokat remél, mert a társadalmat különféle jótékonyságok címén egy és mis ! nagyon igénybe vették. A fösulyt az állami hozzú- járulásra helyezi, mert a kórház végeredményében állami feladatot töltene be és meri a közegészség- ; ügy államosítása úgy is a köze! jövő szükségszerű következménye, mikor úgyis kellene az államnak itt kórházat építenie. A kórház 1—2 éven belőü felálli- lását illúziónak tartja. Munkatársunk véleményét teljesen osztjuk. Mindenesetre különös, hogy az állategészségügy rég rendezve, szervezve és államosítva van, de az emberegészségügy állami ellátása mégcsak a jövő feladata. Ez is azt' mutatja, hogy pár ezer nagy- birtokos marhája előbbre való a magyar törvényhozásnak, mint a nép milliói. A gróf ur egyetemi tanárt hivat ha félre prüszköl, a szegény ember pedig elégedjék mega komámassznny kotyvalékával. Az is lény, hogy a társadalmat nagyon igénybe veszi nálunk is a jótékonysági adó. Ez is speciális magyar tulajdonság: összekoldulni azt, amit az államnak volna kötelessége megadni a már egyszer megadóztatott polgároknak. gaival beleragadott már a nyakába. A harc persze nagyon egyenlőtlen volt. Először is azért, mert a támadás készületlenül érte a a bivalyt, azután mert ennek nem voltak körmei, mig ellenben a párduc vagy tízzel is tépte a szegény állat húsát, tiz hosszú és éles körömmel, amelynek nyomában rögtön kiserkent a vér. Az őserdőbeli epizód és a mai olasztörök háború nagyon hasonlatosnak tűnik íöl előttem. A támadásnak ugyanaz a vérengző vadsága, — oka is hasonló, — a fegyverek egyenlőtlensége és a védelemnek kétségbeesett hősiessége is hasonló. És ezt a mai emberek művelik! És Európa, rpint mindig, amikor valahol embereket mészárolnak ugyancsak közömbös arccal nézi ezeket a dolgokat. Milyen nevetségesek is az emberek, amikor a fórumon ezeket az üres nagy szavakat szavalják: haladás, bekeszeretet, békebiróság, önkény stb. Már hallom, hogy az olaszok ezzel riposztoznak erre: hiszen maguk a franciák is rendeztek hóditó hadjáratokat Algírban, Tonkingban. Ma sem tűnt még el minden nyoma a gyarmatfoglaló háborúnak. Igaz, meghajtom a fejemet. Bár az is igaz, hogy mindeme háborúk sokkalta kevésbé voltak vérengző jellegűek, mint a mai tripoliszi harcok. Nem is egyedül és kizárólag az olaszok ellen emelem föl .a szomorú tiltakozó szavakat, hanem édes mindnyájunk: az európai keresztényvilág barbársága ellen. Igenis, mi vagyunk azok akik — a testvériségszavával ajkunkon — minden évben újabb és pokolibb robbantószereket keverünk és tüzbe és vérbe borítjuk egész közönséges rablási szándékkal az afrikai és ázsiai óvi- lágot és úgy kezeljük sárga vagy barna »testvéreinket«, mint a barmokat. A mitra- illeuse-ök golyózáporával söpörjük el a magunkétól különböző civilizációikat, amelyeket a priori elitélünk, anélkül, hogy megismerni vagy megérteni megpróbálnék. Miért: mert ezek kevésbé praktikusak, kevésbé hasznosak és rossz fegyverekkel védik őket . . . És nyomunkban, amikor az öldöklés müvét bevégeztük, behurcolkodik a féktelen kizsákmányolás, a kényszermunka, az egyéni munkát és müipart pusztulásba kergető nagy gyár és minden nyomorúsága és bűne az európai nagyvárosnak. Aki a mi kulturmunkánkat jól megnézi, — de távol él a metropolisoktól, ahol megvesztegetik az embert a testvériség szellemének mézétől csöpögő szónoklatok, — megállapíthatja, hogy a hunok ideje óta az emberi nem tiz lépest sem tett az Irgalom felé. Az európai sajtó általában az olaszoknak kedvez. Hidegvérrel számol be naponkint a csatákról, amelyekben az olaszok kitűnő ágyúik segítségével a törökök és arabok százait öldösték le, mig maguk alig veszítettek három-négy embert. Borzadás nélkül mesélik el a tömegakasztások látványosságait, amikben a szomorú passzív szerep a csapatostól összefogdosott arab katonáké, akiket egyszerűen »lázadóknak« neveztek ki. Gyilkolnak, rombolnak,^ pusztítanak és ezt ők egyszerűen az oázisok megtisztításának nevezik, mintha vadállatokra rendezett hajtóvadászatról volna szó. Egy párisi újság tudósítója hosszú sorokban dicsőítette egy ágyulövés »szépségét*, egy nagy távolságra kilőtt golyó pompás munkáját. Az olasz tüzér ugyanis olyan precízül célzott, hogy arab katonák a maguk nyomorúságos puskáival úgy hullottak egymásra, mint ahogy egy szép kaszavágásra a földre terülnek a fűszálak rendjei ... A jeles haditudósító azután arról is beszélt, hogy az »átkozott mecset« hosszú ideig föltartóztatta az olaszok előnyomulását, mert a
