Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-04-16 / 15. szám
4: »Idal. M A T É S 2 A L K Ä 15. (I06.)szám. */ V Xoká/is strófák. (levél a szerkesztőhöz.) Szerkesztő ur, im itt vagyok S panaszkodom megint, Már roskadok, ki nem bírom A sok-sok földi kint. A bu, a baj mind felkeres Mióta távol Ön S tudom, megnyugszom biztosan, Ha egyszer visszajön. Eddig még voltam valahogy, Ha ünnep jött reám, Még fejtörést sem okozott S volt 10, volt 20 témám. De most uram, most vége van, Perdü a jó világ, Születtek „szépen“ verselők S mind-mind elébem vág. A témát mind elverselik Hívatlan lantosok, Pedig van itt sok minden más, Csak téma nincsen sok. Van tőkepénz, vállalkozás, Aszfalt arasznyi már, Van ügyvéd hét és még egy hely Szerkesztőm Önre vár. Van doktorunk — sok — 4 darab, Tudós professzor mind, Nappal — ha kell — négy is kezel, De éjjel biz’ egy sincs. Van gőzösünk töménytelen, Naponta húsz, — de csitt! — A délelőtt — hogy is van az? — Hogy egy sem érkezik . . . Van templom, pap, van tanító, Egyik fütyülni tud, De elnémul a fütyülő, Ha ráfordul a rúd. Van étterem, van kávéház, Benne szenzáció, Van töltött fegyver olyan is, Mely csak tréfára jó. Van két lap, néhány szerkesztő S bőven makulatur, Nagy baj és kár, hogy egynél csak A magyar nyelv az ur. Van telefon (vagy tán csak lesz?) Van úri kaszinó, Sonka legyen ki oda megy, Sonka — füstre való. Van palota, van emelet, Partáj is sok van már, A zöldbe majd mind hogy siet, Ha süt, perzsel a nyár. Van három bank s igazgató Sok, mint gyümölcs a fán, Nagy baj, hogy egynek sem cikáz Jó gondolat agyán. A pénzen ül csak mindenik, Gründolni egy se’ mer, Az osztalék, az osztalék Miért a szivük ver. Van polgári, van adóhiv., Van kir. jár. bir. és másj És tán azért, mert sok at zsé Drága a kosztolás. Kappant, tyúkot, libát, kacsát, Tenyérnyi kis halat, — Drága pénzen fizetjük meg, Ha kell egy jó falat. Van tenger sok nagy (?) áruház, Bőven szabó, cipész S már itt is él, burjánozik A részletfizetés. Van masamód, van mosoda, Két választott madám, De baj, hogy pang az üzletük S — lemondanak talán . . . Van rendőrség, tűzoltóság — A ság-ség bújjon el — Mert idegen ha keresi, Ilyet bizony nem lel. S bár volt, vagy van, még lesz, ha nincs Az Isten jó és ád S hogy Istentől ezt várni kell, Falum ez szégyen rád. Van fürdő is, nem gőz, de' kád (Hol vagy te drága rím?) Nem fürdik addig senki sem, Mig nincs közös bazin. Van krumpli sok, vagy „kolompár“ S mindenki arra vár, 4 Hogy angol pénzen épül majd Egy — kemény itő-gy ár. Van szálloda, tán három is, Vagy négy — az angyalát! — Azért ne kérjen egybe’ csak, Ha kell — egy jó szobát. Van sétány s lesz még boulevard, Hallgassa e csodát: Tervez még sugárutat is A szépész-hizottség. Uj szolgabirót is kapunk, Hát többet is akar? Majd nézze, hogy lendül nyomán A honi pék-ipar . . . Van piknik, bál, van mulatság Oh! Istenem, mi szép Az összetartás, melyben él E kisvárosi nép. ... Együtt vagyunk. A bálterem Gyönyör mily képet ád, Fent kis csoportban láthatunk Arisztokráciát; Aztán egy ür s megint csoport — Az anszambl mi szép — Tömör sorokban együtt ül A büszke dzsentri nép. Tovább ... tovább ... elmondjam-e ? Nohát . . . nohát . . . izé . . . A másik oldal — követem — Az csupa-csupa zsé . . . És járja tánc, a zene szól, Mind jól s külön mulat, A vér az más, — de Istenem — Csak jó a hangulat. Húzzad cigány most újra rá! . . . Aztán a tánc elül, Szupé jön és a társaság Szupéhoz széjjel ül. összetartás is van tehát Mi kell itt még egyéb? Elmondom azt, ami még nincs, Legyen teljes a kép. Nincs egyetértés, barátság, Nincs bizalom se itt, Nincs akarat, nincs jobbravágy S egy szebb jövőben hit. Ön tudja jól, méri mondjam hát, Hogy ez a drága kincs S hol ezt találni nem lehet, Bizony ott semmi sincs. * Végeztem is „Minden öröm“ Husvétra érje önt, S kérem ne maradjon soká A fővárosban fönt. Mert ezután — már érzem is — Másképpen lesz a sor, Jöjjön, mert várjuk epedőn, Legjobban FLORIDOR. })ucsu. Másé lettél, más ölel hát Téged l Hisz engemet sohsem értettél meg. Másat szeretsz, más csókol most szájon, No de azért az Isten megáldjon! Pedig tudod, hogyan szerettelek. Megbúvóit az alakod, szád, szemed. Te voltál az én legdrágább kincsem, No de azért áldjon meg az Isten l Elfeledni nem is lehet Téged, Előttem van folyton kedves képed. Emlékeztet Rád itt minden, minden . . . No de azért áldjon meg az Isteni Nászuton vagy valahol most Délen, Tán a bűvös-bájos Velencében, Hol csak öröm, de bú soha sincsen . . . Ott a hol vagy, áldjon meg az Isten l Cyrano. A fehér leány. — Hans Heinz Evers — Donald Mac Lean megvárta a kávéházban. Midőn Lothár belépett igy szólt hozzá: „Végre! Azt hittem, hogy már nem jön.“ Lothár leült, szurkált a limonádéjában, melyet a pincérlány hozott neki. „Mi újság?“ — kérdezte. Mac Lean egy kicsit előrehajolt. „Valószínűleg érdekelni fogja“ — mondta. “ .Hisz maga az Aphrodite átalakulásait tanulmányozza? Nos, mos talán uj köntösben fogja láthatni a Hab szülöttet." Lothár ásított: „Ah — Igazán?“ „Igazán“ — mondta Mac Lean. „Engedjen meg egy pillanatig,“ folytatta Lothár. „Vénus Protens valódi lánya, de én azt hiszem, hogy minden álarcát ismerem. Több mint egy évig voltam Bom- bayban Klausz Pétersennél.“ „Nos?“ kérdezte a skót. „Nos? — Nem ismeri KlausPétersent? Klaus Pétersen ur Hamburgból tehetség, genie talán! — Gilles de Rais tábornok sarlatán volt hozzá mérve!“ Donald Mac Lean vállát vonogatta. „Nem ez az egyetlen művészet!“ Bizonyára nem! De várjon csak. Ős- kar Wilde jó barátom volt, amint tudja. — És Inz Seckelt hosszú évekig ismertem. Ezen nevek mindegyike egy csomó szenzációt tárhatna fel ,n előtt!“ „De nem mind“—vetette közbe a festő. „Nem mind?“ Lothár dobolt az asztalon. „De a legjobbak mégis! — Röviden, ismerem Vénust a ki Erossá változik, ismerem azt, amelyik bundába bújik és az ostort pattogtatja. Ismerem Vénust a Sphin- xet, amelyik karmait vérvágyón gyenge gyermekhusba üti. Ismerem Vénust amelyik kéjesen hempereg rothadó hullákon és ismerem a fekete szerelem- istennőt, aki sátánmiséknél a pap undok áldozatát a szűz fehér testére folyatja. — Laurette Du* mond elvitt egyszer állatai közzé, tudom amit kevesen tudnak, mily ritka gyönyörök rejtőznek Sodomában ! Sőt Géniben megtaláltam Lady Kathlin Mac-Mardoch titkát, amelyről rajtam kívül élő ember nem tud! Ismerem a legromlottabb Vénust, — vagy mondjam a „legtisztábbat“? — amelyik a virágokat párosítja az emberekkel / — Még mindig azt hiszi, hogy a szerelem Istennője választhatna olyan álarcot, mely uj volna előttem ?“ Mac Lean lassan szopogatta italát. „Nem ígérek semmit“ mondta. „Csak azt tudom, hogy Aldobrandini Éttere herceg három nap óta ismét Nápolyban van. Tegnap találkoztam vele a Toledon“. „Örülnék ha megismerhetném* — válaszolta Lothár. „Sokat hallottam róla; azt mondják, hogy egyike azon embereknek, akik értik, hogyan kell az életből művészetet csinálni, és akiknek megvan hozzá a módjuk.“ „Azt hiszem nem túloztam — folytatta a skót festő. „Nemsokára maga is meggyőződhetik: a herceg holnapután estélyt ad, be fogom vezetni!“ „Köszönöm“ mondta Lothár. A skót nevetett. „Aldobrandini nagyon jókedvű volt, mikor találkoztam vele. Hozzá még az a körülmény, hogy az a rendkívüli idő melyre a meghívás szól — öt óra délután — bizonyára valamivel meg lesz okolva. Bizton hiszem, hogy a herceg barátai számára egész különös meglepetést tartogat; és ha ez az eset áll fenn, úgy meg lehet győ-
