Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-04-16 / 15. szám
5. oldal. 4{ \ R E K. A keszthelyi Krauszné. Mintha egy világitó lángoszlop csapott volna fel a kis keszthelyi korcsmából, ügy jelent meg Krausznénak a diák-pincérekre vonatkozó ideája. A fővárosi sajtó hetekig foglalkozott vele, hozzászóltak miniszterek és az ország legelőkelőbb szociológusai, filozófusai. Hozzászólott a nagy- közönség, de hozzászóltak maguk az érdekeltek is. A háttérben pedig egy egyszerű asszony, egy korcsmárosné állott és elgondolkozhatott azon, hogy ö nélküle ez a társadalmi probléma fel nem vetődött volna. Legalább másnak eddig ez eszébe sem jutott nálunk, hogy ilyen erős demokratikus izü problémát vessen oda, zsentri allűröktől gazdag és kaszinói alapon szervezett társadalmunknak. S ez az asszony joggal vethette fel ezt a problémát. Hiszen maga is latáj- nernek, orvosnak leánya, előkelő nevelésben részesült, intelligenciája, műveltsége jóval fölé helyezhető annak, a környezetnek, amelybe a sors, az élet kényszerítő hatalma belesodorta. Mint ő maga is mondta, nem volt hozománya, szegény leány volt és kénytelen volt az egyszerű, derék korcsmároshoz feleségül menni. De nem bánta meg és a korcs- márosnak nemcsak asszonya, de hűséges felesége is lett. Szellemi fölényének érzetével nem vonult külön, nem menekült környezetétől a könyveihez, nem alkotott magának a korcsmában egy külön kis világot, hanem belevitte a házasságba egész lényét, egész egyéniségét, segítő társa lett férjének és gondolkodásával megtermékenyítette férje üzletét s aztán egy szép napon, mikor férjeurát a nyári pincérmizériák gondjai elővették, támadt ez a szép és bátor ideálja, mely néhány napig az egész ország társadalmát foglalkoztatta és amely ide, a nem támadhat csak egy ilyen asszony fejében, aki előkelő és müveit és az élet nehézségei, a sors csapásai rákényszeritették a kenyérharcra, a gondolkodásra. MÁTÉSZALKA S az ilyen asszony sorsa nagyon hasonlatos azokhoz a szegény jogászokéhoz, kiket a sors rákényszérit arra, hogy az esti munkával teremtsék elő azt a pénzt, amely tanulmányaikhoz szükséges. Az ilyen jogászoknak éppen olyan lelki- erőre, olyan elhatározásra van szükségük, mikor »leereszkednek« (? !) az erős testi munkához, mint amilyen lelkieröre és elhatározásra volt szüksége annak idején Kyausznénak, az orvos lányának, hogy egy pincérhez, vagy talán már korcsmároshoz menjen nőül. Az ilyen asszony joggal állíthatja oda példának az ő életét ezeknek a jogászoknak és joggal mondhajta nekik: »Úgy, mint nekem sem lett semmi bajom, úgy nektek sem fog ártani, ha két hónapra ide jösztök ebbe a korcsmába dolgozni, hogy aztán könnyebben élhessetek!« Bs tessék elhinni, hogy azoknak a szegény jogászoknak nem lesz ártalamukra az a két havi pincéreskedés. Akkor sem lesz ártalmukra, ha később, évek múltán államtitkárok, vagy miniszterek lesznek. Sőt tessék elhinni, hogy sok miniszter sokkal jobban tudná hivatását betölteni, ha két hónapig legalább pincéreskedett volna. Mert két ilyen hónap alatt rengeteg emberösmeretre, élettapasztalatra lehet szert tenni, melyeket könyvekből meg nem tanulhatnak és amelyekre éppen olyan (ha nem nagyobb) szükség van, — kivált a fontosabb, nagyobb élethivatást betöltőknél — mint az elméleti jogi ösmeretekre. A dékán urnák pedig nincs joga ahhoz, hogy ezeket a szegény jogászokat kenyérkeresetükben akadályozza. Nincsen joga pedig azért, mert a dékán ur nem törődik azzal, hogy ezek a sze- gény jogászok mit is esznek, vagy egyáltalán esznek-e valamit vacsorára. Ä dékán ur nem törődik azzal, hogy van-e ezeknek a szegény jogászoknak egy tisztességes, tiszta ágyuk, ahova fejüket tanulás után pihenésre lehajthassák. A dékán ur azzal sem törődik, hogy a rósz koszt, a nedves lakás, a nyomorúság hány diákot nyomorít meg, vagy éppen szólit el évente az élők sorából. Tehát mindaddig, mig a dékán ur ki 'nem mondja, iiogy a nyomor diffamáló a diákokra, addig azt sem mondhatja ki, hogy a pincérség diffamáló. Ebbe az ügybe kenyérkérdésből csak a hivatásos pincérek szólhatnának bele. De ezek okosak és nem bánják. Nem bánják először azért, mert jól tudják hogy száz szegény diák közül csak húsz bir olyan energiával, lélekerövel, hogy pincérségre vállalkozzék, másodszor, húsz ilyen vállalkozó, diákból, csak tiz válik be a nagyon fárasztó, nagy testi munkát és nagy ügyességet kívánó pincérségre. S amint Krauszné, a jó háziasz- szony, készenlétben tartja mindég a pótkávét, úgy fog Érausz ur készenlétben tartani a hivatásos pincérekből egy pár pótpincért. Csak azt nem helyeselhetem, hogy Krauszné éttermében táblákat akar kifüggeszteni, hogy ott diákok szolgálnak ki. Erre semmi szükség nincsen. Mert aki pincérnek megy, viselje az azzal járó minden kellemetlenséget és két hónapra mondjon le arról a társadalmi megkülönböztetésről, mely őt, mint diákot illeti meg. No mert ellenkező esetben pár évtized múlva könnyen megtörténhetik ilyen demokratikus szellemi társadalmi átalakulások után, hogy a parlamentben egy honatya a kérését elutasító miniszternek igy fog válaszolni: »Bezzeg a Krausz|1énál udvariasabb volt hozzám 1...« ni, s. 15. (106) szám. Előfizetési felhívás! Azokat a tisztelt előfizetőinket, akiknek előfizetése folyó évi április hó í.*én lejárt, mint azokat, akiknek előfizetése előbb járt le, tisztelettel felkérjük, szíveskedjenek előfizetésüket mielőbb megújítani, nehogy a lap szétküldésében fennakadás történjék. A kiadóhivatal ződve, hogy hallatlan dolgokat élünk át. A herceg sohasem jár taposott utakon.“ „Reméljük, hogy igaza van“ — sóhajtott Lothár. „Tehát lesz szerencsém holnapután Önért menni ?“. „Kérem“ — felelte a festő. »Largot San Domonice!« szólt Mac Lean a kocsisnak »Pallaco Corrigliano!« Felmentek a széles barokklépcsőn, egy angol szolga felvezette őket a szalonba. Hét vagy nyolc urat találtak, mind frakkban, csak egy pap viselt ibolyaszinü talárt. Mac Lean bemutatta barátját a hercegnek, ki kezét nyújtotta Lothárnak. »Köszönöm, hogy eljött hozzám« — mondta barátságos mosollyal. »Remélem, várakozásai nem lesznek túlságosan megcsalva. « Meghajolt és hangosabb szóval az ösz- szes jelenlevőkhöz fordult: »Uraim!« mondta. »Bocsánatukat kérem, hogy ilyen nem illő órában fárasztottam Önöket, de kényszerhelyzetben vagyok: az a kis őzike, melyet ma szerencsés leszek Önöknek bemutatni, sajnos, kiválóan jó és előkelő családból származik, csak nagy nehézségek árán jöhet el hozzám és minden körülmények között fél hétkor este ismét otthon kell lennie, nehogy mama és papa és az angol nevelőnő valamit észrevegyenek. És ezek uraim olyan körülmények, amire egy gavallérnak tekintettel kell lennie! Es most kérem Önöket, hogy néhány percre bocsássanak meg, még egy pár kis előkészületet kell tennem. Közben lesznek olyan kegyesek és hozzálátnak a frissítőkhöz!«. A herceg intett szolgáinak, egy párszor ismét meghajolt és azután kiment. Egy óriási Viktor Emánuel bajuszu ur közeledett Lothárhoz; a Pungoló felelős szerkesztője volt ez, di Nardiss-nak hívták és »Fuocó« álnév alatt irt. »P'ogadok, hogy valami arab tréfát fogunk látni«, mondta mosolyogva »a herceg épen Bagdadból érkezett vissza.« A pap a fejét rázta: »Nem Don Goffrédo“ mondta, »egy darab római renesszanszot fogunk élvezni. A herceg egy év óta Valdomini »a Borggiák titkos története« cimü müvét tanulmányozza, melyet hosszú könyörgésre a severinói könyvtár igazgatója adott kölcsön neki.« »Nos majd meglátjuk« — mondta Mac Lean; »nem akarja nekem addig a holnapi lóverseny tippeket ideadni, melyeket megígért?« A szerkesztő kivette a jegyzőkönyvét és a pappal meg a skót festővel beható turfbeszelgetésbe mélyedt. Lothár lassan szürcsölt egy kristálytányérról narancs fagylaltot. Vizsgálta a csinos aranykanalacskát, rajta az aldobrandinik címerével: gerenda hat csillag között. Egy félóra múlva az egyik szolga széttárja az ajtó-függönyöket: »O-kegyelmessége kéreti az urakat!« mondta. Két kis szobán átvezette őket, azután kinyitott egy kettős ajtót és gyorsan bezárta mögöttük. Nagy, igen hosszú szobában találták magukat, mely csak igen gyengén volt megvilágítva. A padlót borvörös szőnyeg takarta, az ablakok és ajtók ugyanilyen szinü nehéz függönyökkel voltak eltakarva és a menyezet is ebben a színben volt tartva. A falak, melyek teljesen üresen állottak, szinte borvörös vászonnal voltak tapétázva; és az a néhány szék, diván és sezlon, mely a fal mellett állott, ugyanolyan szövettel volt betakarva. A szoba hátsó vége teljesen el volt sötétítve, úgy, hogy csak nagy üggyel-bajjal lehetett észrevenni egy hatalmas tárgyat, melyet vörös takaró takart. »Kérem az urakat parancsoljanak helyet foglalni« — mondta a herceg. Maga is leült és a többiek követték példáját. A szolga gyorsan egyik arany fali lámpától a másikig lépett és eloltotta a kevés gyertyát. Midőn a helyiség egészen sötét lett, egy halk akkord hangzott a zongora felől. Halkan repült egy pár megható hang a termen át. »Ballestrina« — mormogott a pap. »Látja, mennyire tévedett az arab feltevésekkel, Don Goffrédo.« »Nos» felelt, a szerkesztő ép oly halkan »maga sem tatálta el, mikor Borggia Caesarra gondolt« Hallani lehetett, hogy a hangszer régi spinett. Az egyszerű hangok különös szenzációt ébreszttek fel Lothárban, gondolkodott, de nem tudta kitalálni, hogy mi az tulajdonképen. Mindenesetre olyan érzés volt, amelyet már hosszu-hosszu időn át nem érezett.
