Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-17 / 11. szám
látészilka, 1911. 111. évi. 11. (102.) szám. március hó 17. TÁRSADALMI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: «vre — -— • — — — — — 8 korona, félévre — — — — — — — 4 korona. Negyedévre — — — — — — — 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre ő korona. —-**"• Lgy szám ára 20 fillér. —■---Fe lelős szerkesztő: Dr. VIZSOLYI MANÓ. SZKRKP.SZTÓSÉCI P.S KIADÓHIVATAL: WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési dijak előre fizetendők. Március idusa. Dicső, szép nap, eljöttél ismét közibünk, elhoztad magaddal azt a csodás fényt, azt a vakító ragyogást, melyiyel bevilágitsz egy országot és időtlen-időkig keli, hogy tündökölj, ragyogj egünkön! Tudjátok-e, mi március 15,-ike? A rahi- gába szorított, földhözragadt, istenadta magyar népnek kiszabadulása a rabláncok közül. Sejtitek-e március 15,-ének örökké bevilágító fényét, dicsőségét?! Érzitek-e, hogy annak tündöklő fáklyája mindétig bátorítani fogja a iankadozókat és elnyomottakat? És hiszitek-e, hogy március 15-ének magasztos eszméje örökké forrongásban fogja tartani az emberi elméket. Március 15! Léted világit, m a nap, de szemünk belé nem tekintheti Te örök eszményi igazság vagy met)' az elnyomottakat felemeli és az ellene vétkező hitetleneket darabokra töri, porrá morzsolja! Te vigaszt nyújtasz a sebzettek szivébe, erőt adsz a lankadozók, a roskadozók vérébe, életre fakasztod a bimbókat és elnémítod mindazokat, kik az ember örök jogát, a természet örök törvényét és igazságát: a szabadságot tiporni akarják! Legyen szabadság! Ez volt március 15,-éuek mindent bearanyozó csillaga! És szabad lön a magyar! Lehullottak a rabláncok, mert azokat a nép vasmarokkal törte szét I Szikra ütött ki a szivekben, lángra lobbant a szunnyadozó honfiúi érzületnek tüze, mert a nép megizmosult, tetterőt nyert, hogy utat törjön munkája örök dicsőségének. igen, a legfenségesebb, a legértékesebb, a legnagyszerűbb volt, amit nekünk adtál március 15.-ike, az isteni szabadságot, az emberek, a gondolatok, az írás szabadságát. És független, szabad nemzet lett a magyar; lánglelkti fiai, élükön Petőfi Sándorral kivívták a mennyei ajándékot. A béklyók, rabláncok letördeltettek, a lelkek felszabadultak a nehéz bilincsek alól, a szivek fennen doboghattak, a szemek ragyoghattak és a gondolat szabadon röpülhetett és csaponghatott. Megvolt a sajtószabadság! Eszmék, gondolatok nem maradtak elrejtve, elfojtva, meghalva a szivek legmélyén; félszinre kerületiek és a toll szárnyán szabadon száguldhattak. A nagy évfordulókor az egész nemzet ünnepel; ünnepli a fényes nap csodás vívmányait; ünnepli a halhatatlan szellemeket, kik egy nap alatt kivívták azt, a mit évtizedeken át nem sikerült kivívni. Megszerették a sajtószabadságot, nemzetünk legféltettebb kincsét. Ünnepeljünk e napon! Ünnepeljük március idusát, az ujjáébredt munka magasztosságát. Ebből merítsünk erőt, bizalmat a jelenben és a jövőre. Mert szükségünk van erőre, öntudatra a jelen szomorú pillanatai között. Ne csak ünnepeljünk, hanem fohászkodjunk a magyarok Istenéhez, hogy a sivár jelen mihamarabb megváltozzék s újólag az a fényözön ragyogja be hazánk égboltozatát, mely a múltban oly tisztán és melegen beragyogta. Petőfi halhatatlan szelleme vezessen, vezéreljen bennünket és éljen, lobogjon egész lényünkben március idusának ragyogó vívmánya, az isteni szabadság! A MÚLT. Irta: Tóth Bálint. — Ha nem tévedek . . . — Nem. Én vagyok. — Nagyon örvendek a megtisztelő szerencsének. Miben lehetnék szolgálatára ? — Férjem ügyeiben jöttem. Legyen kérem egy kis kímélettel, adjon nekünk haladékot. Nemsokára rendezni fogjuk az egészet. — Igazán sajnálom, de ügyfelem határozottan kívánja, hogy az eljárást minél előbb fejezzem be. ■— Tegye meg kérem. Ha csak van rá lehetőség. És ha nincs, találjon ki valami módot. Ne kergessen bennünket n végső kétségbeesésbe. Kö- nyörgök önhöz ügyvéd ur. Ne »egye lehetetlenné nekünk az életet. Önnek nincs érzéketlen kőszive. Könyörüljön rajtam ... Ha egyébért nem, úgy a múltért . . . Nem emlékszik már azokra az édes percekre, órákra ? Mikor a kertben együtt ültünk s boldogan szövögettük a jövő fonalát. Mikor a holdas éjjel egyedül sétáltunk, kéz kézben, egymáshoz simulva, hogy csaknem ugyanazt éreztük sziveink dobbanása egybehangzásánál. Hogy fogadtuk akkor az örök hűséget, hogy imádkoztunk akkor a mindenható Istenhez, hogy segítse elő a mi kívánságunkat, juttasson el minket a legnagyobb boldogsághoz. Oh, mily feledhetetlen érzések voltak azok! Emlékszik? — Emlékszem. Talán jobban, mint kegyed. De arra még jobban emlékszem, hogy a sok es- küdözés dacára ön nem a szivére, hanem az eszére hallgatott. Szerelem, vagy gazdaság és jóiét. Természetesen az utóbbiak. Hogy aztán később férje esztelen számításokkal elúsztatta a nagy vagyont, s most mindennap más ügyvédnél könyörögnek irgalomért: arról ön nem tehet. Ez váratlan fordulat. Nem jól számított. Vagy férje szerencsétlen ? Az is lehet. Hiszen éppen úgy meg is kétszereződhetett volna. Arról meg éppen nem tehet, hogy én hirtelen oly magasra jutottam. Ki hitte volna azt akkor? Arra meg éppen senki sem gondolt, hogy véletlenül a követelések nagy része irodámhoz kerül. Szóval kegyed nem hibás, kegyed csak a jövőjét akarta biztosítani. Ismétlem: nem a szivére, hanem az eszére hallgatott. Hogy aztán ez egyszer a szív bizonyult okosabbnak s nem az ész. az rendkívüli, kivételes meglepetés. Lássa, nekem nincs miért panaszkodnom. Én betartottam az esküt, dacára a hideg, mondhatnám durva elutasításnak, mely meghazudtolva az előzményeket, lemondást, közönyt teremtett lelkemben. Én bizonyára nem fogok másodszor csalódni ... — Oh, ne legyen olyan kegyetlen hozzám. Talán nem is vagyok én olyan bűnös, mint amilyennek gondol. Gyermek voltam. Ügyesen félrevezettek. Régi hü szolgánk, Gábor nem rég halt el. O intézte el akkor az én sorsomat. Mi nagyon szerettük egymást ön és én . . . Imádattal rajongtunk. Ezt nem is titkoltuk. Mindenki tudta. S mindenki megelégedetten gondolt ennek a szép idill- nek befejezésére, mindenki örömmel nézte a ini boldogságunkat, csak éppen az én szüleim nem. Férjem előbbi gazdagsága elfeiedtette velük, hogy leányukat is meg kellene hallgatni, ha az ő jövő életéről van szó, hátha neki van szive is. Evvel ők nem törődtek. Elém már kész tervvel jöttek. Megdöbbentem. Nemi Soha! Önhöz nem lehetek hűtlen. Nyugodtan fogadták. Majd kigyógyitunk! Felelték. Lélekölő napok jöttek aztán. Falura vittek. Talán felejtetni akartak. De hiába. A mély fájdalom buskomorrá tett. Egyedül szerettem lenni. Tavasz volt. A kertben jártam. Ott minden önre emlékeztetett. Itt sétálgattunk a legszívesebben, e szőlővel árnyékolt utón. E pádon, mikor ... Itt hallgattuk a méhek zümmögését . . . mily édes zene volt az ... itt néztük, hogy szállnak virágról virágra, hogy bújnak a pici kehelybe majd itt, majd ott, s hátukon a ráhulíott virágporral termékenyítik az uj élet magvát . . . Néztük a bimbó- feslést, hallgattak a madarak szerelmes dalát . . . Lapunk mai száma 6 oldal. mily szép volt mindaz akkor . . . — Asszonyom, ne izgassa föl magát! Talán nincä helyén e fájó emlékek felújítása . . . — Ábrándoztam, vájjon hol van most ön ? Mire gondol ? Az öreg Gábor, hü szolgánk hangja riasztott föl. Már kisgyermek koromban nagyon szeretett engem. Látta, hogy szomorú vagyok. Vigasztalni próbált. Tudja ő jól, ki miatt bánkódom. De arra nekem igy gondolni lehetetlen. Hogy miért, azt megtudom elbeszéléséből. Most már szólni kénytelen. Alig tud erről valaki. Elmondd ekkor, hogy nagyatyám erdész volt emberlakta helytől távoli erdőben. Boldog családi életet élt. Bájos neje gyönyörű leánygyermekkel áldotta őt meg. Az ártatlan gyermek szépen növekedett a természet szabad keblén. Már serdült korban volt, s alig látott még falut, s idegen embereket. Egy alkalommal nevezetes esemény élénkintette az unalmas napok egyhangúságát. Daliás, szép lovas tévedt el az erdőben s vetődött az erdészhüzhoz. A kis gyermek- leányka olyan különösen érezte maga:, mikor az ábrándos kék szemek feléje tüzeltek. Alig tudta megmutatni, hol van a helyes ut. S a szép ifjú máskor is eljött. A háló mindjobban összeszorult. A lány, gyermek volt és tudatlan. Mikor a szülők gyanakodni kezdtek, már késő volt. Majd elvette eszüket a fájdalom, midőn tudomást szereztek a szerencsétlenségről. De a szép ifjú nem mutatkozott. Eltűnt. A lány pedig sirt, sírt és hervadt. A szülőket kínozta, égette a bánat mélysége. Ekkor egyik erdőór bevallotta az atyának, hogy ő már rég vágyik, eped a leány után. Imádja évek óta. Nem tartja őt vissza • csapás seai, 6 igy is feleségül \eszi, ha mindny ájan beleegyeznek. A szülők gondolkoztak, megkérdezték a leányt is. Nehezen bár, de mégis létrejött a szégyent palástold frigy* S mikor a kis csecsemő életre jött, a boldog apa úgy örült neki, mintha igazán az övé lett volna... A többit ön már tudja. — Ez a kis csecsemő voltam én, az a szép ifjú pedig az ön atyja ügyvéd ur!
