Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-17 / 11. szám
2. oldal. MÁTÉSZALKA 11. (102.) szám. Utazás az ököritói adományok körül. Általános mosakodás. Az ököritói adományokat még mindig nem | osztották szét. Mi is, több megyei és fővárosi | lap is szóvá tette ezt a mulasztást már több Ízben. Mindez arra indította (főleg a fővárosi sajtó közleményei nyomán) a belügyi kormányt, hogy a késedelmeskedés okát adja. Ezt oz okot pedig elmondja a belügyminisztérium a Budapesti Tudósitó utján a következőkben: A tudósítás második részében említett ankét a vármegye intézőiből, a segélyre szorultak lakóhelyén éló birtokosaiból, lelkészeiből, községi elöljáróiból és a szintén érdekelt három járás íőszol- gabiráiból (csengeri, fehérgyarmati és mszalkai) összeállított segélyezési bizottság által 1910. évi julius 26.-án Csengerbe összehivatott ugyan, de az ankét megtartásáról a belügyminisztérium oly késői időben értesilietett, hogy arra az idő rövidsége miatt megbizotíjdt el nem küldhette. Ezt az ankétet tehát nem a belügyminisztérium hívta össze és igy annál kevésbé hozhatta el a belügyminisztérium megbízottja az ankétről felvett és a megállapodásokat magában foglaló jegyzőkönyvet, mert az ankéten ott sem volt. De már ezen meghívással kapcsolatosan 1910. julius 5.-én utasította a belügyminiszter a vármegye alispánját, igyekezzék odahatni, hogy a segélyezési bizottság a segély kiosztása tekintetében egységes megállapodásra jusson és a segély kiosztásáról készített részletes kimutatást a belügyminisztériumhoz terjessze fel. Mivel a vármegye alispánja ezen felhívásnak 1910. évi október 14-ig sem teU eleget, e napon jelentésének sürgős megtételére a belügyminisztérium részéről ismételten /elhivatott és utasittatott, hogy az esetleg fennforgó akadályokról is tegyen haladéktalanul jelentést. November 17.-én stlrgűnyileg hivatott fel ismét a vármegye alispánja a bekivánt jelentés megtételére. Végre november 19.-én az alispán a bekivánt jelentést megtette és ahoz csatolta a segélyezési bizottságnak 1910. évi október 8.-án tartott üléséből felvett jegyzőkönyvet és a segély mérvéről szóló kimutatást. Tekintve, hogy ezen jegyzőkönyvhöz az előző megállapodás jegyDe kérem, az lehetetlen, hiszen az én atyám talán sohasem járt e vidéken I — Az nem változtat a dolgon. Mégis úgy volt. Mert az öreg Qábor beszélte el, a régi, hü szolga. És én neki feltétlenül hittem. Gyermekes bizalom! Képzelje el az én lelkiállapotomat. Minden leomlott, összetört. Én nem szerethettem úgy többé önt, mint eddig. Csak mint testvért. Megszűntek érzéseim. Lelkem üres volt. Olyan nyomasztó megadás, beletörődés vett rajtam erőt. öntudatlanul, értetlenül néztem a feslő bimbókat, a röpködő méheket, azt a kedves emlékii utat, a bearanyozó napsugarat s hallgattam a zümmögést, a csicsergést. . . . Mindenbe beleegyeztem, legalább szüleim örüljenek. Nekem mindegy volt, kinek az oldala mellett álmodom végig az életet. A férjemé leltem. Éltünk nyugodtan. Egymást nem zavartuk. Ö dolgozott a tűzhelytől távol, én pedig álmodtam a virágok között. A kertben. Azon az utón sétálva. Nem sokáig tartott ... A jó öreg Gánor halálos ágyához hívtak. Alig beszélt már. Tőle tudtam meg mindent. Mint érett asszony megértettem a gyermek félrevezetését a hü szolga meséjével. Ez aztán a száraz ágakat is eltüntette lelkemhől. Kopár homoksivataggá tette. Azóta én teljesen érzéketlenül, érdektelenül vonszolom e nyomorult életet. Hogy férjem gazdagságát elvesztettem, az már hidegen hagyott engem. A fényűzést lehet mellőzni. Nos, ügyvéd ur. ön nem tud szólni? Hol maradnak az éles szemrehányások a rideg visszautasításért ? — Hihetlen . . . asszonyom, ez . . . ez . . . borzasztó . . ..és megtörténhetett . . . kegyed fiatal lányka volt akkor . . . és . . . és mondja, nem bosszulhatnánk mi meg magunkat ? Nem vehetnénk utólag kárpótlást ? Nekünk jogunk van akkor a boldogsághoz, amit csalárdul elvontak tőlünk — Álmodjuk vissza a múltat asszonyom . . . — Nem hiszem. Az a múlt, rég múlt. — De mégis! Lássa, bennem él! S talán •gy kissé önben is! — Jó! Próbáljuk meg. — Igen, igen. Mikor ? — Szóra sem érdemes. Majd elkövetek titokban mindent, hogy minél könnyebben szabadulhasson . . . — Oh, nagyon hálás leszek ügyvéd ur! Isten önnel! Nemsokára . . . Isten önnel ! — Meg fogom hát tudni, mi az a boldogság ... De vájjon igazat mondott-e? ... hiszen asszony. . . . | zőkönyve csatolva nem volt, aminek ismerete nél- ! kül a kiosztási tervezet a segélyakcióról tiszta képet nem nyújthatott, a vármegye alispánja november hónap 30.-án a hiányzó jegyzőkönyv sürgős beterjesztésére utasittatott. Mivel e felhívásnak az alispán idejében meg nem felelt, több ízben és távirati utón is a kérdéses jegyzőkönyv bemutatására felhivatott. Ezen rendelkezések azonban mind e napig eredménytelenek lévén, megtörténtek a kellő intézkedések annak kiderítésére, hogy kit terhel a mulasztásokért a felelősség, hogy ezen az alapon a szükségeseknek mutatkozó megtorló intézkedések foganatosíthatók legyenek. Méltóztassék jól elolvasni ezt a kommünikét; gyászosabb beismerés és lesujtóbb kritika a köz- igazgatási apparátusról még nem jelent meg. Félelmesen találó dokumentum: ez a vármegye, ahol aktákat intéznek egy esztendő, két esztendő, tiz- esztendő alatt — ha jól megy. A vármegye a múlt év 1910. julius 26.-án kezd hozzá a pénz felosztásához. Jelentését november 17.-én küldi be. A belügyminiszter pótlásul kér egy iratot, de aktára, táviratra, sürgetésre, fenyegetésre az alispán meg se mozdul. Több ízben és távirati utón is /elhivatott: semmi felelet. A rendelkezések mind e mai napig eredménytelenek: — csak igy, szimplán, nyugodtan Írja le a belügyminiszter és végül Ígéri, hogy majd felderíti, kit terhel a mulasztás. Ez minden esetre nemes elhatározás, de talán felesleges. Mert ha az alispán tiz-husz sürgönyre meg se moccan, hát nyilvánvalóan az alispán hibás és akkor nem vizsgálódni kell, hanem megtorolni. Sót meg kellett volna torolni a legelső, válasz nélkül hagyott sürgetést is, azonnal, példásan. Mert tűrhetetlen az olyan alispán, aki a belügyminiszter rendeletéit sárba hajítja. Az a belügyminiszter viszont, aki ezt a renitencidt eltűri, egy cseppet sem küiünb. Ha választásokról, korte3kedésekről volna szó bizonyára több erélyt volna alkalmunk a tisztelt belügyi kormány részéről tapasztalhatni. De mert csak a szegény ember baja van kérdésben, a távirati csatáknál marad a miniszter s az alispán ur tavaszi közgyűlés elé terjesztendő ez idei jelentésében újra beszámolhat egy újabb »a képzelet erejével kiszínezett vád«-ról. A félhivatalos kommünikéből nem derül ki, hogy a belügyminisztérium ne lenne felelős az ököritói botrányért. É* nem derül ki — ami a legfontosabb volna — mi van az összegyűjtött pénzzel és mikor fogják azt mégis megkapni a szerencsétlen ököritóiak. Az esetet »Az Újság* tette legutóbb szóvá. A lap egyik munkatársa véletlenül találkozott egy ököritói emberrel, aki leánya látogatására jött Budapestre és az panaszolta el a dolgot. Az újságíró meg akart győződni, hogy vájjon az illető igazat mondott-e és ezért elutazott Ököritóra és fölkereste a község református lelkészét, Kovács Gusztávot. — Háromnegyed esztendeje egyebet sem teszünk — kezdte a lelkész — mint lótunk-futunk, Ponciustól Pilátusig megmozgatunk minden követ, hogy legalább az éhezők kapják meg a segélyt. Vannak a hátrahagyottak között olyanok is, akik kibírják a várakozást, de sokkal nagyobb azok száma, akiknek a körmükre égett a segítség késése. Mozgolódásunk eredménye, hogy a belügyminisztérium ankétet hivott össze. Az értekezleten — íz nyáron volt — én is részt vettem. Az ankét vezetője mindenekelőtt kijelentette, hogy a belügyminiszternek az az óhaja : minden hátrahagyott hozzátartozó és fölépült sebesült részesedjék az adományokban és pedig a katasztrófa okozta veszteség, valamint a vagyonosság arányában. Ez alkalommal öt kulcsban állapodtunk meg a részesedést illetőleg. A kulcsokat Írásba foglaltuk, jegyzőkönyvet szerkesztettünk és a belügyminisztérium urai elvitték azt magukkal. Hetek, hónapok múltak azóta és állandóan sürgettük az elintézést. A belügyminisztérium ígéretekkel tartott minket és egy nap felszólított bennünket, mutassuk be a segélyben rószesitendők pontos vagyoni kimutatásáról szóló listát, a kulcsokon némi módosítást kell végezni. Ennek megtörténte után nyomban folyó- sittatik az adományok összege. Eddig van, többet nem tudok. De volt nálunk egyéb baj is. A katasztrófánál negyvenhét asszony és harminc férj égett meg a fölismerhetetlenségig. Minthogy az életben maradt házasfelek közül többen a szerencsétlenség óta újból férjhez menni, illetve megnősülni szerettek volna, keresni kellett a módot, hogy a holttányilvánítási törvénycikket — amely három esztendőre tiltja az újabb házasságkötést az életben maradt házasfélnek, ha élete párja szerencsétlenül járt, de személyazonossága nem volt bizonyosan konstalálható — valahogy hatályon kivül helyezzük azok esetében, akiknek másodszori házasságkötése elsőrendű érdek volt. Székely Ferenc igazságügyminiszter belátta, hogy a kérés jogosult és föltétlenül tennie kell valamit. Utasítására e tárgyban is ankéteztek. A megoldás kérdése karácsonyig húzódott el és ekkor végre dűlőre jutott. De mily nehezen ! Mert a* értekezleteken nagyon eltérőek voltak a vélemények. Mint furcsaságot megemlítem, hogy az egyik »«zakférfi- unak az volt az ötlete : alkalmaztassák a hűtlen elhagyás szakasza az ügy elintézésénél. Ha nem volna olyan szomorú a dolog, kacagni szeretnék, valahányszor eszembe'jutnak íz hűtlen halottak 1 Ki indítványt azonban nem fogadták el. A kárácsonyt ünnepek után minden egyes újból házasságra lépni szándékozó özveggyel jegyzőkönyvet vettem föl, amelyben azok tanukkal igazolták, hogy házastársuk elment az emlékezetes halálmulatságra, de onnan többé vissza nem tért. E jegyzőkönyvek alapján engedélyezték a folyamodóknak az újabb házasságkötést. Hát ez a dolog mégis csak rendbe jött vala- hogy. Igaz, hogy józan emberi okoskodás szerint ez az ankélezés teljesen fölösleges volt, mert mindenki tudta, hogy az a negyvenhét asszony és harminchét férj odaveszett a tűznél. Éhez nem kellett az ankét megállapítása. De ha már mindenáron ankétezni akarnak akkor gondoskodni kellene arról is, hogy az ankét határozatait végrehajtsák. Mert a segélyezés dolgában is tartottak ankétet, de annak a határozatával a kutya sem törődik. Az ügyről Khuen gróf belügyminiszter kedden este a munkapártban is nyilatkozott. És amit mondott, az egyenesen lesújtó az egész magyarországi közigazgatásra. Íme a nyilatkozat: »Ma délelőtt olvastam »Az Újság* cikkét. Tessék elhinni, magam lepődtem meg legjobban a dolgon, mert az volt a hitem, hogy a szegélyre szorultak régen megkapták a pénzt. A cikk elolvasása után rögtön vizsgálatot indítottam és ennek az eredménye lesújtott. Kiderült, hogy a segélykiosztás csakugyan nem történt még meg. Hát ez kérem, valósággal európai skandalum. A mulasztás megtorlásáért megtettem s lépéseket. Az illetéke» ügyosztály nyomban telefonon érintkezésbe lépett a szatmármegyei aiispáni hivatallal. A pénz kezelésével annak idején ilosvay alispán bízatott meg. 0 okozta megmagyarázhatatlan lassúságával a késedelmet, a nekünk kellemetlen ügyet. Tizenhét esetben szólítottuk föl Ilosvay alispánt, hogy terjessze elő a kiosztásra vonatkozó aktáit. Most már intézkedtem, hogy haladéktalanul történjék meg a segélyezés. Nem szándékom eltussolni a botrányt. Kiadom az egész társaságot. Feleljen a a közvélemény elölt az, aki a mulasztási elkövette.« Hát szép, szép ez az energikus hang, de mégis csak furcsa, hogy a belügyminiszter mindent az alispánra tol és a maga felelősségéről nem akar semmit sem tudni. Hát a belügyminiszternek nem kötelessége, hogy ilyen országos ügyben időről-időre tájékozódást szerezzen ? És ha azt látja, hogy valahol megakadt a dolog, nem kell rögtön intézkednie, hogy az akadályt elhárítsák az útból ? Azzal nem mondott a belügyminiszter ur újságot, hogy a vármegyei közigazgatás rossz, megbízhatatlan, különösen akkor, amikor szegény emberekről van szó. Azt az ököritói eset nélkül is tudtuk és tudta minden újságolvasó és elfogulatlanul gondolkodó ember. Csakhogy ezen nem segít az államosítás, amire a miniszter ur kétségtelenül céloz. Demokratizálni kell a vármegyét. Demokratikus alapokra kell fektetni a vármegyei autonómiát, hogy megszűnjék az a képtelen állapot, — minden bajok forrása — hogy néhány család tartja a markában a megyei közigazgatást és a maga tetszése szerint intézi a közügyeket. Szatmarvármegye közigazgatási bizotttsaga Csaba Adorján főispán távollétében Ilosvay Aladár elnöklete alatt a múlt héten pénteken tartotta rendes havi közgyűlését. A napirend előtt az alispán meleg szavakkal méltatta néhai Dr. Aáron Sándor törvényhatósági főorvos, a közigazgatási bizottság egészségügyi előadójának érdemeit. A bizottság az alispán indítványára Dr. Aáron Sándor emlékét jegyzőkönyvileg megörökítette, amiről a gyászoló családot értesíteni fogják. Az aiispáni jelentés szerint a személy- és
