Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1911-11-03 / 44. szám

2. oldal.

M A T É S Z A L R A

44. (135.) szám.

tése van tervbe véve és lehet, bogy az erre vonatkozó terveket már rövidesen részleteiben is közölhetjük. Ezt a tényt örömmel regisztráljuk, mert tarthatatlan állapot volt, hogy a mai nagy drágaságban egy vityillóban a város legelbejtettebb zugában, egy udvarban többed magával, esetleg minden kert nékül, 400 —600 koronás lakbéreket kellessen fizetni, holott ezen a telken egy kétszobás lakást 5 — 6000 egy háromszobás lakást 7—8000 koronáért is fel lehet építeni, s igy 300—500 koronás évi törlesztés mellett alkalom kínálkozik minden tisztviselő számára, hogy íjonan, tetszése szerinti beosztással épült aját házában lakjék s idővel az egész ■láz tulajdonába menjen át. Az ilyen házszerzés a tapasztalat szerint a takarékos- sági hajlamot is növeli, s kitűnő alkalom arra, hogy egy szerényebb család egy kis vagyonhoz jusson, hisz tapasztalhattuk, hogy városunkban az utolsó 6—8 év alatt a házak értéke megtöbbszöröződött, s' ugyanezen sors értheti — sőt fogfa is érni — ezeket a házakat is, melyek szebbek s egyenletesebbek lesznek s amellett a legforgalmasabb utcában.

Kétségtelenül előnye a kiépülendő városrésznek, hogy a villanyvilágítás, nevezetesen úgy a köz-, mint a magánvilági- tási hálózat a városi villanyhálózat kiépítése alkalmával ezen vonalokon is le lesz fektetve. Jó ivóvize is van a szomszédságban, s a város élelmességére bízzuk, hogy ezen a területen kutfurrással is kísérletezzenek, mert azzal is kell számolnunk, hogy a gyártelep egyik oldalon a most folyó építkezéssel, másik oldalon, a most egészen nyitott területeket az egyenes ut felöl bizonyára el fogja a közönség elöl keríteni.

Szerintünk a községnek az első teendője az lett volna s amennyiben az eddig késett, most a legsürgősebb teendője, hogy a tulajdonát képező egyenes utat hozza olyan karba, hogy az könnyen járjQz orvos.

— 2>r. Gsató Sándornak. —De boldog az, ki magában bízik,

Kit áldva sóhajt lábbadó beteg,

Szavát tudását boldogan hiszik,

Dicséri őt a labdázó gyerek;

Dicséri őt a mosolygó anya,

Most boldogan lehet aludnia,

Képét viszik folyók, tavak, vizek,

Tik-tak, igy zengik zengve a szivek.

O az erős és hatalmas vezér,

Ki száz csatában mozdulatlan all,

Élet fakad, a hova keze ér És messze vágtat lován a Halál.

Ó vigy engem is győztes hadvezér,

Hol szív szakad és csorgva hull a vér,

Vezess, vezess e busutakon át,

Tipegő, félénk, gyáva katonát.

Don Kárlosz.

A csodagyerek.

A minap egy hószakállu, öreg töpörödött bácsival találkoztam. Szép, tiszta öreg bácsi volt. Szegény emberke lehetett, megesett a szivem rajta. Szóba akartam állni vele, mert sok szomoruság tükrözött a száraz, ráncos arcán. Szegényke mosolyogni sem tudott. Csupa bosszúság tükrözött a szemében. Odamentem hozzá és szelíden szóltam:

— Kire neheztel bácsi.

Egy púpos, hentesképü ember durván rám nevetett és mondta:

— Ugyan kérem, nem igy ke!! Jancsikával

ható legyen. E célból még most a fagy beállta előtt az egyenes ut dombos és rögös részeit el kell egyengetni, úgy hogy az építendő házak alapjainak irányát is megszabja. Schreiberék, amint értesülünk, viszont hajlandók az ekként elegyengetett úttestet saját költségükön besalakoltatni, hogy addig is, mig a hadi-ut kiépül, szép, egyenes, könnyen járható utat nyerjen a város lakossága. Értesülésünk szerint pár ezer közmunkája van tartalékban, kimeri- tetlenül községünknek, amelyet az egyenes ut »egyeiíes«-sé tételére üdvösen fel lehetne használni.

Ha a község az ut elegyengetésével igyekeznék, lehetővé válnék még az ösz- szel az ut befásitása is.

A villanyoszlopokat az egyenes utón már fellállitották. Schreiberék saját felelősségükre úgy intézkedtek, hogy az utvonabeszélni. Jancsikát tegezni kell és Jancsikának kel! hívni. Mert Jancsika a csoda gyermek, i

Nem értettem a dolgot, de láttam, hogy kíméletlen durva emberrel van dolgom. Nem válaszoltam neki, hanem karoníogtain a szegény öreget, elvezettem és megkértem, mesélje el, miért gúnyolódnak vele. Az öreg arcán elsimultak a ráncok, szelíden tisztelettudóan kezdett beszélni.

— Bizony jó uram én már 70 éves vagyok és jól esik a becsületes szó. Velem tizenhárom esztendős korom óta senki sem beszélt szeretettel. Az én hajamat azóta senki meg nem simogatta. Azóta csak gúnyban és szigorú szóban volt részem. Mikor az emberek elmentek mellettem csak mosolyogni tudtak és mindenki mindig Jancsikának szólított. Ne türelmetlenkedjék fiatal barátom, megmondom mindez miért történt igy.

— Hat esztendős koromtól mint csodagyereket mutogattak. Nagyon értelmes, kedves gyermek voltam, egészen jól muzsikáltam. Tudtam zongorázni, játszottam hegedűn. Sok ügyesség rejtőzött a kezeimben. Ne tessék azonban gondolni, hogy egészen komolyán csodagyerek lettem volna. Ma már tudom, hogy én sem voltam jobb, különb, a többi kedves, szép és okos gyermekeknél. Akkor azonban nagyra voltam a sok dicsérettel, a sok dédelgetéssel. Szegény szüleim maguk is abban a hitben voltak, hogy én vagyok a legkiválóbb gyermek az országban. Mondom, alig hogy hat esztendőmet betöltöttem, színpadokra, dobogókra, hangversenytermekbe cipeltek. Éjfélekig kellett a füstös kávéházakban másoknak dalolnom, mert bizony kamatoztatni akarták a csodát, amit bennem sejtettek.

— Tizenkét esztendős voltam már, amikor még mindig kényeztettek az emberek. Valósággal a

előtt 30 cm.-nyíre állitassanak fel. A községi elöljáróság itt is teljesen tanácstalanul állott s talán már-már el is odázla volna az oszlopok elhelyezését. Most már nyomatékosan kötelezendő lesz a község, hogy kellő iv és izzó fénynyel vilagitassék meg az ut, mert ellenkező esetben illu- zorius az egyenes ut nyújtotta előny. Már pedig községnek fejlődése és a köz- biztonsági viszonyok megkívánják, hogy a község éljen jogával s az egyelőre igénybe venni óhajtott 80 izzó és iv-lámpa mellett — ha az egyenes ut és az azt átszelő két mellék-utca gondos világítása megkívánja — vegyen több izzó és Ívfényt igénybe. Ha ezt nem teszi, úgy csak azt bizonyítaná be, hogy e téren is félmunkát végzett és igy illuzoriussá válnának a villanyakció előnyei is.

tenyerükön hordtak. Nekem volt az összes környékbeli gyermekek között legszebb ruhám. Senkihez olyan szeretettel nem szóltak, mint én hozzám. Ekkor azonban, mintha kicserélték volna az embereket, akik legjobban becézgettek, azok is egyszerre közömbösen kezdtek velem bánni, sőt voltak olyanok is, akik ferde szemmel néztek rám. Sokat tételeztem már magamban, amig végre egyszer rájöttem a valóságra. Két ember beszélgetett a hangversenyterein egyik végében. Én észrevétlenül álltam mellettük és minden szavukat hallottam.

Az egyik azt mondta :

— Nekem már nem tetszik a Jancsika, bizony már nem is olyan gyerek az a gyerek. Erős

testes fin és a korához képest bizony nem ártana ha — mondjuk — jobban tudna már zongorázni. Az ilyen fiúnál nem elegendő ha jól mozog a keze a billentyűkön. Ekkora fiú már csak akkor érdekes, ha tökéletes művész. lm, a hogy a Jancsika, már az én fiam is zongorázik.

A másik ember, aki hallgatta, csak bólintga- tott a fejével.

— Úgy van, úgy van. Ennyit az én fiam is tud. De hát akkor miért csodagyerek a Jancsika?

Én egy kicsit elszoinorodtam, fájt a szivem, hogy a sok siker után, hideg, kellemetlen szavakat hallok. Hazamentem és sírva öleltem át az édes anyámat. Addig faggatott szegényke mig én megmondtam neki, hogy mi a bajom. Hogy mindenki tudja már, hogy én nem vagyok többé csodagyerek és hogy az emberek többé nem tapsolnak és nem szeretnek őszintén. Szegény anyám kétségbe volt esve és láttam rajta, hogy ő is tisztában van a dologgal. Aztán jöttek bácsik, nénik és összeültek tanácskozni a szüleimmel. Különösen egy jól

KÖZSEGI-ÜGYEK.

Képviselő-testületi gyűlés.

Képviselö-testüle*ünk muH hó 29.-én vasárnap d. u. 4. órakor ülést tartott. A tárgysorozatban fmtosabb dolgok nem szerepeltek és inkább csak egyes, már előre tudott törvényhatósági határozatok közlése töltötte' be a mérsékelt számú közgyűlés programmját.

Tudomásul vette az ülés, kogy a villany világításra vonatkozó szerződést a vármegye elfogadta, ellenben elutasította a soproni járdára vonatkozó kétes értékű kísérleteket. A megyénél ugyanis úgy fogták fel — igen helyesen — a dolgot, hogy ha aszfaltjárdáról van városi szabályrendelet, akkor nem lehet soproni kotyvalékőt csinálni; ha azonban a község szive lyiégisesak a söpörni flaszterhez húz, úgy készítsed a város uj szabályrendeletet. Erre aztán a Csizmadia Mihályok is jónak látták ismét megszavazni az aszfaltjárdát. Tehát már kétszer szavaztak meg azt a várva várt aszfaltjárdát úgy gondolkozván, hogy : »ha csak szavazás kell megzavazzuk mi akárhányszor, de mindég szívesen vesszük, ha a vége felé, közel a kivitelhez valaki ismét el fogja majd rontani.« A »nép«-nek pedig mindég akad »jó« barátja, ki alkalmas pillanatban gáncsot dob a végkifejlődés elé,

avagy a húzás-halasztás fertőjébe fuliaszlja ezt az annyira sürgős közügyünket.

Kiáltsátok tehát csak ismét kedves atyámfiai, hogy: »Ödipusz segíts!!« és Odipusz biztosan ismét segíteni fog . . .

Hatvan tanköteles gyermek részére felállítandó községi elemi iskola ügyét tárgyalták ezután. Ez a 60 gyermek tudnillik nem fért már be a túlzsúfolt iskolákba, kötelességévé tette tehát a városnak a közig, bizottság, hogy sürgősen állítsa föl a községi iskolát.

Nem tudjuk eléggé hangoztatni egy községi iskola felállításának fontosságát, hol a gyerekek nincsenek vallások szerint széttagozva és nem ismerik meg már kis gyermek korukban a felekezeti türelmetlenséget. Igen helyes volna az összes felekezeti iskolákból egy nagyszabású községi iskolát létesíteni s ezt minden nagyobb nehézség nélkül meglehetne tenni. Az idős tanítók teljes fizetéssel nyugdijaztatandók volnának, mig a többi tanerők mind ugyanazon dijjazással átvehetők az egységes községi iskola részére. A vallástant pedig az illető felekezetek lelkészei tanítanák, mint az mindenütt másutt is van. Dehát ez azt