Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-06 / 40. szám
Mátészalka, lD!i. Ili. évf. 40. (1?U számi TÁRSADALMI íüiTILAP. MEGJELENIK MINDEN KENTEKEN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK; Egész évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — — — — — — — 4 korona. Negyedévre — — — — — — — 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona. ----Egy szára ára 20 fillér. ——---------Fe lelős szerkesztő : Dr. VIZSOLYI MANÓ. SZKRKESZTŐSftü f.S KIADÓHIVATAL: WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési dijak előre fizetendők. 11849. október 6.1 S! • B Az emberiségnek egy Krisztusa volt, aki mártírhalált halt a Golgotán, hogy halálával bizonyítsa be, miként az általa tanított felemelő eszmék, az emberszeretet, a közszabadság, és a testvériség, oly hatalmas megnyilatkozások, amelyekért mindenkinek, minden percen életével is áldoznia kell. A magyar nemzet Golgotáján tizenhármán pecsételték meg a hirdetett nagy eszmét, tizenhármán haltak mártírhalált a szabadság, az egyenlőség és a testvériség szentháromságáért. De a mártírok halála nem megsemmisülés, a kiöntött mariirvér drága magjává válik annak az eszmének, amelyért onta- tott és leszp biztosan kikelő sarja. A kiontott krisztusi vér kikelt, eget követelt magának s a kereszténységben oly hatalmas fává nőtt, hogy hosszú két évezred állandó viharai ellenében is szilárdan állotta meg helyét. A hatalomnak, amidőn kivégezték Krisztust, sikerült rövid időre eltompitani, némaságra és tűrésre kárhoztatni a nagy tömegeket, amelyek hitték a krisztusi tanítások helyességét, amelyek l eszek voltak harcra kellői a magasztos eszmék diadaláért. De a hatalom csak rövid időre tudta elfojtani es visszatartani az indul'- k kitörését, az eszmék feltámadását. Azokat örökre sírba zárni, elhantolni nem lehetett. Kövid pár nap múlva a magasztos eszmék a sziklasiron át törtek utat maguknak s életre kelve: megindult a nagy, az örök harc, az elnyomás miatt, a szabadságért, az egyenlőségért és a testvériségért elnyomók és elnyomottak között. A Haynauk vérszopó seregének is, a szuronyok ezreire támaszkodva, csak ideig óráig sikerült elnémítani, csüggedésbe, szomorú tétlenségbe hajtani a magyart. Az indulatok kitörését megakadályozták, a szavak kimondását megtilthatták, de a gondolatot békóba hajtani képesek nem voltak soha. A «szabadság, egyenlőség és testvériség tizenhárom apostolát kivégezhették, elnémíthatták, de az általuK védett magasztos eszméket eltemetni, a tizenhárom vértanú emlékét elfeledtetni nem sikerült egy percre sem, soha. Az eszmék és a vértanuk emléke élni fog örökké, amig csak magyar kebelben magyar szív dobog. Az aradi Golgota, tizenhárom mártírhalála, nemzeti szentjeink megkinzása, megbecstelenitése felemelő esemény nemzetünk éleiében. Bizonyság az arról, hogy a szabadság iránti szeretetünk, lelkesültségünk oly mélyen vert gyökeret sziveinkben, azokat oly szenteknek tartjuk, hogy érettük félelem nélkül állunk a gyalázatnak szánt bitó alá, mert tudjuk, meg vagyunk róla győződve hogy halálunk, kihűlt tetemeink lépcső lesz, melyen az illannunk következő generáció biztosan eljut a szabadság, az egyenlőség és testvériség diadalához. 1849. október 6.-án tizenhárom nemesen érző kebel szűnt meg dobogni, s az azaz embertelen, állati, barbár eljárás- amellyel ezen tömeggyilkosság végrehajtatott, megremegteti és megfogja remeghetni évezredek múlva is nemcsak a magyar sziveket, hanem mindazok szivét, akik érzik, akik vallják, miként az ember társa a másik embernek, nem pedig hódoló rabszolgája a hatalom birtokában levő zsarnoknak. Ezeréves múltúnk dicsőségei aranyfonalként húzódnak végig a honfoglalás kezdetétől napjainkig. De a dicsőség arany fonalával egy fekete folt is párhuzamosan halad, amely a mártírok véres tetemeit igyekszik ugy-ahogy eltakarni, hogy a marcangoló fájdalom azok láttán ne tépje, ne törje szét az érző kebleket. A magyar türelmes, igyekszik fátyollal bevonni a sötét napokat, a szenvedések, a megpróbáltatások és a megszégyenítések sötét napjait. De egyik-másika ezeknek oly borzasztó, hogy azokat elfelejteni soha nem lehet. Ilyen sötét, felejthetetlen nap 1849. október 6. is, melynek borzalmait nemhogy magyar ember, de talán idegen nemzetbeli se volna képes meg nem történtnek tekinteni. Európán át a leigázott nemzetek szabadságküzdelme sepert végig. A zsarnokok szuronyerdőbe temetkeztek, hogy bitorolt hatalmuk sérthetlenségét biztosítsák s a szabadságra törő emberiséget továbbra is a béklyókba kényszerítsék. A magyar nemzetet is áthatolta a kor szellem s 1848. március 15.-én halhatatlan költőnk próféciájára egy emberként harsogta a nép »A Magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, Hogy rabok tovább nem leszünk.« S mintha elérkezett volna szabadságunk fényes hajnalhasadása, mintha megtörtek volna a nemzetünket évszázadokon át karjaiban tartott rabigák, nemzetünk vértelenül, fegyverfogás nélkül vívta ki magának mindazt, ami után vágyott, amit óhajtott: a Szabadságot Mig a többi nemzetek szabadság-törekvéseinek útját párolgó vértenger jelezte: a mi szabadság-utunkon csak virágok, a béke virágai fakadtak. i Már birtokába voltunk mindannak, ami nemzeti életünkben szent volt, már örvedeztünk rajta, hogy mindent békésen értünk el, amidőn a végzet közbeszólt. A zsarnokainkat személyesítő bécsi kamarilla felvetette átkos fejét s megszólaltak az ágyuk*, s ismét vért ivott az anélkül is vérrel itatott magyar föld. Megszólaltak a harangok, hirdették a veszélyt, majd, mint harci ágyuk szórták a reánk uszított vérebekre a halált. A nemzet fiai versenyeztek a küzdelemben, s megmutatták, hogy »Nem szül gyáva nyulat Nubia párduca.« Zászlaink fényesen, ragyogón törtek előre a diadalra, s a harc, melyet honvédeink vívtak fényes hösköltemények láncolata volt. De a végzet, az árulás, dicsőségünk magaslatán csavarta ki kezünkből a diadalmas lobogót, s egy csillag, szabadságunk tündöklő üstököse sziporkázva hullt alá. t
