Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-14 / 28. szám
Mátészalka, 1911. évi. 28. (119.) szám. julius hó 14. társadalmi heti láp. MEGJELENIK MINDEN KENTEKEN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — — — — 8 koroná. Félévre — — — — — — -—4 koniim. Negyedévre — — — — — — '1 koto.,.-.. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 kotona.-------- EkV szám <-.ia 20 fillér. Fe lelős szerkesztő : Dr. VIZSOLY! MANÓ. SZRRKKSZTÓSfiü ÍS KIADÓHIVATAL: VVEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési dijak előre fizetendők. Vallás és szabad gondolkozás. Irta: NAGY ZOLTÁN. Kir. törvényszéki bíró. A geológia tanítása szerint először volt nagy kaos, amelyből alakult meg a valmi. A történelem tanítása pedig az elvekre, eszmékre és ezek exponenseire nézve úgy hirdeti, hogy egy személyben egyesült az eszme, a gondolat és az uj irány. A tapasztalat pedig mindezekkel szembe azt állítja, hogy minden korszak megteremti a maga eszméjét és minden így teremtett eszmének van homloktérbe állított hirdetője, apostola. A kaoson már túl vagyunk, sőt több a valaminél, a mivel bírunk és rendelkezünk. Jelszavak helyeit tényekkel dolgozunk és a lények hasonlósága és ismétlődése által levont következtetések irányítják a korszellem megnyilatkozó gondolkozását. A szabad vizsgálódás, a tudomány, uj gondolatokat, eszméket hoznak fel, a melyek mértföldmutatók az emberi művelődés történetében. Az egyéni szabadság és ennek minden irányban való megnyilatkozása, a szabad gondolkozás katedrális fejtegetése helyett tért és érvényesülést kér ott, a hol előítélet, hagyomány vagy éppen a dogma évszázadokkal ezelőtt már elfoglalta a helyét és elhelyezkedett. Az intézmények, alkotások, mint emberkéz és munkaeredményei ott állanak rideg falként a haladás és élőhaladás útjában, de a szabad vizsgálódás, a természettudományi kutatási rendszer pozitív eredményei és megállapításai szembe helyezkednek és a sz.embehelyezkedéssel kapcsolatban helyhez is akarnak jutni a felfogások, megítélések és vélemények között. A tudomány buzogánya, a hit kapuját döngeti. A vailás dogmáit a gondolkozás szabadsága ostromolja és a hit misztériumából kézzel fogl’.aió f.Mszszel megérthető vaioságok emeikeiir.ek ki. Uj irányok, uj felfogások és eszmék hóditó hadjárata kapott lábra Sajtó, parlament, gyülekezés és magánbeszélgetés kohója, olvasztója és mindenkor terjesztője ezeknek. Virrad már s a mit csak nemrégen is képtelenségnek hirdettek, hogy a hit, a vallás csak a lélek benső dolga, kinck-kinek legegyénibb magán ügye, a melyhez a köznek, az államnak semmi, de semmi vonatkozása nincs: tételszámba megy már, a vallás mindenhatósága megdől, talpazatából egyenként porladoznak ki, vagy hullanak le a támasztó kövek, mert az egyéni szabadság minden irányban, a szabad gondolkozás minden téren mint ék illeszkedik be s recsegve bomlik, válik szét az istennek hirdetett emberi önzés és hatalmi versengésből összetákolt nagy alkotás. Szabad a gondolat, a mint a cselekvés is szabad. Határt külsőleg az emberek által megalkotott törvény — belsőleg a lelkiismeret \ szab csak, s kiegyenlítőként ott áll a felismerés, a belátás és megértés. Magánügy a vallás — hirdeti a tudomány ; és szabad a gondolat, erősíti a korszellem. A köznek ebbe semmi bele- ! szólása nincs — válaszolja a felvilágoso- dotlság —; szabadosságot nem türünk — csattan vissza a hagyomány. Vallás és szabad gondolkozás igy kerülnek szembe és a nagy kaosból ekként válik ki valami, a mely porszemmel bár, de növelni a haladás országutját. Király voltam . . . Király voltam s lehullt a koronáiul Ó, nincs Wbbé virágzó rózsafám. A koronám a porban összezúzva, A rózsafám fonyadtan, megfakulva, Nem virít a nap hideg sugarán. Király voltam, lehullt a koronám. Ne szánjatok azért meg, ó, ne még, Van még e földön király-lány elég, Ki koronát rejt díszest, ragyogói, Hogy ékítsen vele egy álmodót, És úgy merengjen fájdalmas dalán. Király voltam, lehullt a koronám . . . Gregoir. APÓ K. <7) Irta: H. H. Evers. Fordította Radvány Ernő. Péntek, március 25. Elvágtam a telefonvezetékét. Nincs semmi kedvem, mindig attól a hülye rendőrfelügyelötöl megzavartatni magam, ép akkor, mikor a különös óra kezdődik — Istenem — miért irom ezt la ? Egy szó sem igaz belőle. Mintha valaki a toliamat vezetné. De azt akarom — akarom — akarom leírni, ami igaz. Óriási erőfeszítésembe kerül. De meg J akarom tenni. Csak egyszer még — amit — — j én akarok. Elvágtam a telefonvezetéket — — óh — Mert igy kellett tennem. — Itt áll, végre ! Mert kellett, kellett. Az ablaknál álltunk ma reggel és játszottunk. Más lett a játékunk tegnap óta. Ö valamilyen mozdulatot tesz, és én védekezem, amig lebe*. Mig végre engednem keil, akarat nélkül azt ke 1 tennem, amit ő akar. És nem is tudom kiíejezu', milyen csodálatos gyönyör ez, ez a legyőzetes, ez az átolvadás az ő akaratába. Játszottunk. És aztán hirtelen felkelt, visszament a szobába. Olyan sötét volt, hogy már nem láthattam; elmerült a sötétségben. De mindjárt j visszajött a kezében asztali telefont hozott, olyat, j mint az enyém. Mosolyogva letette az atíiakpárká- j nyara, kést vett elő, átvágta a huzalt és megint j visszavitte. Talán egy negyedóráig védekeztem. Félelmem nagyobb volt, mint valaha, de annái élvezetesebb j volt a lassú legyőzetes érzete. És végül odavittem a készüléket, átvágtam a zsinórt és visszaállitot- I tam az asztalra. Így történt. — Ülök az asztalomnál; teát ittam, a szolga ép most vitte ki az edényeket. Megkérdeztem, menynyi idő van, az órám nem akar járni. Negyed hat van, negyed hat — Tudom, ha most feltekintek, Clarimonde tenni fog valamit. Tenni fog valamit, amit nekem utánoznom kell. Mégis felpillantok. Ott áll és mosolyog. Most — ha elnézhetnék onnan! — most a függönyhöz lép. Leveszi a zsinórt — piros, mint az en ablakomé. Hurkot köt belőle, felteszi az ablak kampójára. Leül és mosolyog. — Nem, ez már nem félelem, amit érzek. Ez már borzalmas, szorongató ijedtség, melyet azonban mégsem cserélnék el semmiért e világon. Hallatlan kényszer, inely mégis olyan különösen kéjes menthetetlen kegyetlenségében. Mindjárt odarohanhatnék és megtehetném, amit kíván. De várok, küzdők, védekezem. Érzem, amint mindig erősödik minden percben — így, most megint itt ülök. Gyorsan odaszaladtam és megtettem, amit akart: Fogtam a zsinórt, hurkot kötöttem és felakasztottam a kampóra — És most nem akarok felnézni, csak idebámulok a papírra. Mert tudom, mit-fog tenni, ha most megint ránézek — — most, a hét utolsóelőtti napjának hatodik órájában. Ha látom, meg kell tennem, amit akar, akkor — — Nem akarok ránézni. Felnevetek hangosan. Nem, nem is én nevetek, valami nevet bennem. Tudom is miért: ezen a »nem akarok«-on — — Nem akarok és mégis tudom egész biztosan, hogy kell. Rá kell néznem, kell, meg kell tennem — — — és aztán — — a többi. Csak azért várok, hogy ezeket a kínokat még tovább nyújtsam, igen ez az. Ezt a fojtogató szenvedést, mely isteni gyönyör. írok gyorsan, gyorsan, hogy még tovább itt ülhessek, hogy kitágíthassam ezeket a fájdalompillanatokat, melyek szerelmes vágyamat végtelenbe nyújtják — Még tovább, tovább------Me gint a félelem, megint! Tudom, hogy rá fogok nézni, fel fogok kelni, fel fogom magam akasztani : nem ettől félek. Óh nem — ez szép, ez jó. De valami, valami van még — ami azután jön. Nem tudom mi lesz, — de jön, jön egész biztosan, egész biztosan. Mert kínjaim boldogsága olyan mérhetetlen nagy —óh érzem, érzem, hogy valami borzasztónak kell következnie. Csak nem gondolkodni — Valamit írni, akármit, mindegy mit. Csak gyorsan, megfontolás nélkül — — Lapunk mai száma 6 oldal.
