Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1911-05-19 / 20. szám

2. oldat.

y\ A TESZ A L K A

20. (111.) szám.

lázásnak, lealacsonyitónak, megszégyenítőnek tartja.

És hányán vannak, kik rettegvén, irtózván az alantas, bár tisztes'áéges munkától, ha alkalmuk van rá, nagy lelkinyugalommal más vagyonhoz, idegen tulajdonhoz nyúlnak, csak kenyerük legyen. Ezt nem tartják szégyennek, bűnnek, véteknek! Inkább hajlandók lopni, csalni sikkasztani mint csomagokat hordani, újságot, vagy bármi mást árusítani. A bűnös utón való pénzszérzés szerencsével járhat s akkor nem kell nélkülözni és nem tud róla a világ s továbbra is ur az ur. Az utóbbi megbélyegző, megszégyenítő valami, az ösmerősi>k kinevetik, messzünnen elkerülik, ha alantasabb munkakört töltene be.

Az az eset is fennálhat, hogy a munkanélküli ember, ki foglalkozása terén nem talál alkalmazást és más munkától, ami szintén lealacsonyitó rémüldözvén, Amerikába megy szerencsét bróbalni.

Itt aztán kapkod fühöz-fához eredménytelenül és végül belátja, hogy azon a földrészen se hullanak az aranyak az ember markába, ott is- tekintélyes a munkanélküliek száma ; de meg igen előkelő egyének se tai tózkodnak semminemű jóra- való, tisztességes munkától. Nem restell végül az ilyen kivándorolt — ha hozzá jut — munkát vállalni, pincérkedm, lépcsőt csinálni, cipőt tisztítani. Amerikában hol semmi sem arcpiritó, megbélyegző ami becsületes munka, hol nem nézi le egyik a ífiásikat, hisz ínaguk a legnagyobb milliárdosok, a dollárok királyai is a legalacsonyabb sorból küzdöttük fel magukat komoly munkával, szívós akarattal és kitartással.

Hány oly hir járja be hazai lapjainkat, hogy egy-egy inteligensebb foglalkozású egyén, mint pl. jegyző, szolgabiró, magasabb állású hivatalnok, nagykereskedő idehaza nem boldogulván, odakünn mindennel megpróbálkozott, amivel hazájában nem merészkedett volna- foglalkozni, félvén a társadalom, az ösmerősök, a környezet csúfolódásaitól, elítélésétől és kerülésétől. Hiába, ezen erősen kiéktelenkedő, kirívó csui szokásokon kellene túltennie magát társadalmunknak. Éz a terjeszkedő nyavalya, a modern rákfene fertőzi az egészséges társadalmi szervezetet, a vészes baktériumok beleveszik magukat erősen .és romboló munkáikat irgalmatlanul végzik. E kinövések okozzák a napnap utáni elrémitő bűncselekményeket, a törvénybe ütköző kártékony manipulációkat, mert a legtöbben úgy akarnak a társadalomban, a társas éleiben megjelenni, ahogy módjukban nincs. Többet óhajtanak, mint a mire képesek, többet kell mutatniok mint amennyire szerény visszonyaik megen- ! gedik.

Ez az tit a biztos elzülléshez, a legborzalmasabb fertőhöz vezet. Föl kell rázni még idejében a társadalmat mélységes letargiájából. A társadalom egyes rétegein múlik, hogy visszahelyezzék a társadalmi életet arra a magaslatra, mely megilleti a műveltség mai foka, a tisztesség és becsületesség révén.

Vármegyei-ügyek.

— A vármegyei közgyűlés. — A közigazgatási-bizottság ülése. — Szálkái Sándor közigazgatási-bizottsági tagsága. — Az ökőritói rehabilitáló indítvány. — -»

A vármegye közgyűlése 11, 12.-én folyt le ' Nagykárolyban a bizottsági-tagok szokatlan érdeklődése mellett. Csaba Adorján főispán megnyitja a gyűlést, üdvözli a bizottsági tag urakat s meleg szavakban parentálja el Hieronymi Károlyt, a nemrég elhunyt kereskedelemügyi minisztert. Kegyelettel emlékezett meg a legutóbbi közgyűlés óta elhunyt bizottsági tagokról: Kölcsey Antalról, Irinyi Tamásról, Kerekes Ágostonról, Luby Gézáról és dr. Aáron Sándorról. Az alispáni jelentéssel hamarosan végzett a közgyűlés. Dr. Adler József interpellál, néhai Ujfalussy Sándor és néhai gr. Károlyi István arcképének megfestése tárgyában. Az alispán válasza kissé fukar. Számos közbejött kiadás miatt ily célra most nincs alap, meg fogja indítani e célra a gyűjtést. A közigazgatási bizottsági tag választás előtt Doma- hidy István emelkedett szólásra és kijelentette, hogy a bizottsági tagságra nem reflektál. A választáson egyébként Szálkái Sándor ellenében Szu- hányi Ferencet választották meg 32 szótöbbséggel. Tudomásul vette a közgyűlés a Pesti Hazai Élső Takarékpénztár Egyesület által közút kiépítési célokra engedélyezett 1.000,000 korona kölcsönre vonatkozó engedélyező határozatot és a köl- | csönügyletre vonatkozó kötelezvényt a vármegye I 1910. évi háztartási zárszámadását és a számon- kérő szék eredményének bejelentését. Tisza Kálmán szobrára 100 koronát szavaztak meg. Ezután Péchy István vm. főjegyző előterjesztette az ál- ! landó választmány javaslatát, amely szerint a Halmi—Bikszádi vasútnak 150 ezer koronát adjon a vármegye. Ennek az összegnek fedezésére azt a 150 ezer koronát lehet felhasználni, amely már régen meg van szavazva a Nagykároly—Erend- réd—Szalacsi vasútra. Ez a vasút úgy sincs még seholsem, a pénz letétben hever s a vármegye csak 75 százalékát kapja kamat fejében annak az összegnek, amit fizet utána. Ezt a pénzt azzal a kikötéssel lehetne odaadni, hogy a vasút 1914. május 1.-ig köteles működését megkezdeni s a vármegyének az összegnek megfelelő értékű törzsrész- vényt adni.

E fölött a pont fölött hosszú és szenvedel- mes vita keletkezett a Halmi—Bikszádi s az Ér- endréd—Szalacsi hívei között. Csak délután került

Feljegyzések.

Kóros társadalom.

Ha kissé széjjel tekintünk társadalmi életünkben, elszomorító jelenségeket látunk. Nmcs meg a kellő harmónia, hiányzik az a láncolat, nem találjuk meg azt a kapcsot, mely a polgárokat együvé fűzné. Az emberek egymás közötti és egymáshoz való viszonya, lehet mondani, igen meglazult, rideg lett az utóbbi évtizedek alatt. A helyeit, hogy a civilizáció, a felvilágodottság meghittebb,, kapcsolatot teremtett volna és ápolták volna a barátságos, összhangzatos szellemet s mind szorosabb kötelék létesült volna a társadalom minden osztálya, Valamennyi rétege között, elidegenedtek, mértföldes távolságra elhúzódtak egymástól az emberek.

A rangosztály, a polc, a fokozat kiélesitette az ellentéteket, a kasztrendszer megmaradt csorbítatlan hatalmában és vörös fonálként húzódik végig társadalmi életünkön a »tekintély« firtatása, majmolása. A felsőbb tizezrek elzárkóznak az alsóbb százezrek elől, ezek meg elsáncolják magukat a legalsóbb milliókkal szemben.

Mindenki előkelőnek tartja magát, mert alatta vél nálánál kisebbet és gyengébbet. Mily hetykén, mily dölyffel beszél a kis hivatalnok a kereskedőről s ez mily fitymálva, mily félválról emlékezik meg az iparosról s mily fennhéjázóan, mily pöffeszkedő hangon szól ez az alantasabb munkásról, utcaseprőről, ulkaparőról.

Nem annyira a belértéket, szeplőtlen tisztes munkát mérlegeli a társadalom, mint inkább egyesek munkakörét, hivatását tekintik és nézik le az emberek szokatlan gőggel, undorító kevélykedéssel.

Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a társadalom előtt vajmi kevés becsben áll a tisztességes,^becsületes kenyérkereset. A munka nyilván szégyen, ha valamely alarttasabb formában végzik.

Nálunk ez az erős osztályozás megvan, mert mindenki ar akar lenni, mindenki legalább is annak tartja magát. A ki fölötte áll, az imponál neki, bár tele irigységgel van iránta, a kit pedig alatta vél» az semmi, senki, annak az ő kegyét kell keresnie, minthogy ez a nálánál feljebb tévő kegyelt hajhászsza.

Bezzeg ám, há a sors egyikre-másikra ráteszi sújtó kezét, helyzete rosszabbodik, kilátás, remény nincs valamit elérni, hogy foglalkozása, szakmája terén a kenyere biztosítva legyen, nem gondol vagy nem akar arra gondolni az a hivatalnok, kereskedő, iparos, hogy jobb dolog Inján valamelyes más munka után nézzen, mely ugyan nem vág rendes hivatásába és alantosabb is, de kenyeret nyújthat, betévö falatot biztosit. Ezt megajrflmok.

(J. y. Jacobson.)

Maradj, olt maradj az álmok honában,

A nappali fényre ne vágyj soha,

Mely fekete, miként az éjszaka;

De hajnalpiros az álmok hona.

Ha meghalsz és éltél, örökké élsz . . .

Lelked e főidre visszatér.

De hogyha álmodtál, nyugodtan halhatsz:

Egész világod a sírba fér.

Rád vány Ernő.

'SsI^ÜVŐ.

A halvdnyarcu szomorú leányt Felöllözlették talpig hófehérbe,

S virdgfiizéres négyes fogaton Vitték az esküvőre.

A nagytemplomban halkan suttognak:

Mily szép menyasszony, mily boldog lehet; De amikor az esküt ellebegte A hangja reszketett . . .

Elébe jött egy halvány férfi arc,

Sohasem látott olyan szép szemet . . .

S egy kis fehér ház, amely e percben Örökre elveszett . . .

A vőlegény boldogan suttogja:

„Most már az enyénl, örökre enyém . . .“ A lány elfordul — az áruló köny VégighuU busán a szemén. . . .

Főnyi Ilona.

(Tudósítás a vasárnapi táncpróbáról.)

Valamelyik délután egy összehajtott papírlapot kézbesített nekem a posta. Félre akartam dobni, de a szemem megakadt a címzésen. »Meghívó« olvastam és kíváncsian böngésztem a belüket s nem minden gyönyörűségtől menten állapítottam meg belőle, hogy vasárnap táncpróba lesz. Mert nagy esemény is egy ilyen Jtáncpróba. Nemcsak Mátészalkán, de még az én szülőfalumban Budapesten is. Igaz ugyan, hogy ott csak a növendék szereplők kebleit dagasztja az öröm, itt pedig mindannyian örvendeztünk az eljövendő szép estén, de sző ami szó és jó ami jó, köztük a táncprőba is, mint minden ami élénkséget, elevenséget hoz egyhangú életünk szürkeségébe. Nekem ugyan gúnyos mosolyra húzódott a szájam, mint mindig olyankor, ha valami eszembe juttatja a múltat, Budapestet és a kapcsolt részeket. De azért én is szívből örültem sőt az örömem meg is kétszereződött, mikor megtudtam, hogy nekem jut ki a kellemes kötelesség beszámolni e »bálról,« És én igyekszem is méltónak bizonyulni a belém helyezett bizalomra és épen olyan lelkiismeretes gondossággal fogok beszámolni a vasárnapi cécóról, mint valamikor, mikor még költői dicsőségről, írói babérokról álmodozva jegyeztem a »Zsék« és »Zsénék« neveit a pesti vigadó villanylángok százaitól csillogó márvány foverjában.

Szólok először is a közönségről. És ha kalap lenne a fejemen mélyen megemelném a szálkái hölgyek Ízlése előtt. Mert sohasem hittem

volna, hogy ilyen ízlésesen tudnak öltözködni és ilyen jő megérzéssel tudják kiválasztani — asz- szonyok és lányok egyaránt — az alkalomhoz illő ruhadarabokat. Minden lányhoz és minden asszonyhoz külön szerettem volna odmenni s a legszebb bókot súgni a fülébe, mely dúsan felszerelt raktáromban található. — A férfiakról, sajnos, nem irhatok ennyire igazságosan. Mert ha igazságos kritikus akarnék lenni ki kellene mondanom, hogy az öltözékük — tisztelet a kivételeknek — szinte bántó nemtörődömséget fejezett ki és lekicsinylését a nem mindennapi alkalomnak. Utcai sőt munkaruhában jelent meg a férfiak legnagyobb része, hogy miért azt nem tudom meg- * érteni. Hiszen olyan jól esik levetni a megszokott mindennapiságot minden tekintetben, még öltözködés tekintetetében is, hogy nem is lett volna áldozat átöltözni sötét ruhába, felölteni a minden alkalomra — kivéve a nagy elite bálokat — oly jól illő jaquett vagy Ferenc József kabátot.

Ha az erősebb nemben nem is telhetett különös öröme a szépet kereső szemnek, bőven kárpótolt érte az a látvány, melyet a kedvesen színesen felöltözteti gyereksereg nyújtott a szemlélőnek. Mikor felgördült ,a függöny és a görögtüz- nél látható lett a gyermekek által alkotott ötletes tarka élőképcsoport, tapsolni szerettem volna és dobogni a lábaimmal. De nem mertem, mert elijesztett a szomszédomban trónoló úriember haragos ábrázatja. Később úgyis megjártam, mert egy helybeli nagykészültségü ur, aki kiválóan intelligens ember hirében áll, »lemüveletlenezett« egy jókedvű mozdulatomért. Szegény 1

És mostan bocsánatot kérek azoktól a szülőktől, akiknek a gyermekei mind nagyon kedve-