Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-05-12 / 19. szám
........ Má tészalka, 1911. III. év-f. ». (110.) szám. májas hó 12. TÁRSADALMI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN MENTEKEN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — — — — — — — 4 korona. Negyedévre — — — — — — — 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona.----—" Egy szám ára 20 fillér. -—---Fe lelős szerkesztő: Dr. VIZSOLYI MANÓ. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési dijak előre fizetendők. A társadalmi adóról. Irta: Nagy Zoltán kir. törv. bíró. I Hát ilyen is van? Kérdi a naiv lélek, a balga ember. Van bizony, van. Törvény hián a nélkül, hogy a törvényhozás mindkét háza megszavazta volna, a koronás király szentesítette volna és az országos törvénytárba megjelent volna. Mióta van? Kérdi tovább a naiv lélek, a balga ember. Oh balgák, oh naivak, milyen boldogok lehettek, ha erről és ilyenről nem tudtok. Avagy csak tettetés naivságtok, balgáság- tok? K'ket csaltok? Nem magatokat? Nem akartok tudni adóról, sápról, beszedett jutalékról, hanem adakozásnak, ajándéknak tüntettetik fel azt, a mit adtok, még pedig szívből, örömmel, készséggel adjátok, mert Ti, Ti vagytok a jókedvű adakozók. Igen: igen, ezt és igy mondjátok és van bennetek akkora naivitás, a melylyel azt akarjátok mással is elhitetni, hogy ezek a mások is gondolkozzanak és jókedvű adakozóknak tartsanak titeket. Pedig, pedig: gúnyos mosolyra húzódik az emberfiának a szája -széle bizonyosan, ha ezt a kifejezést hallja. Nem ok nélkül kérdezi: vájjon akad-e a mai világban jókedvű adakozó? S nem tettetett mosoly, fanyar udvariasság-e az, mikor az embert annyi oldalról megkörnyékezik. Csak a szelidebb kifejezést használjuk s nem akarjuk nevén nevezni a gyermeket, a melynek bizony-bizony zsarolás, pumpo- lás a neve, a melynek cégére alatt az ilyen társadalmi adót az emberen besrófolják. Mert szó a mi szó, a mindenféle címen, néven és cégér alatt véghezvitt és elkövetett pumpolások és zsarolások már-már elérték azt a határt, a melynek egyszer, va- lahára meg kell állani. Nem torzítás, hangzatos kifakadás, hanem a szinvalóság, hogy véget kell vetni ennek a tarthatatlan állapotnak. Elvégre humánizmus, emberbaráti szeretet, társadalmi !< .r.vnció, udvariasság és annyi hasonló más csak csalétek, maszlag, melyet talán mézbe mártva vagy megcukrozva húznak végig a jókedvű adakozó orra előtt és a vége csak az, hogy beszedik az adót, megpumpolják, megzsarolják. Próbálja csak egy átlagos jövedelmű, háztartása ember az év elején megkezdeni s pontosan, lelkiismeretesen vezetni az év végéig azt, a mit ilyen címen kiad. 8 —10 százaléka az évi jövedelmének. S próbálja csak felsorolni mire adta ki ezeket. Egy özönvíz bárka telne meg a különböző címekkel. Koldusok, szegények, nyomorékok, kéregetök, templom, iskola, kórház, szeretet- ház, menedékhely, felajánlások, hozzájárulások, alkalmi gyűjtések, sorsjegyek, bár- cák, utalványok, tagsági, egyleti, köri dijjak, meg a jó Isten tudná mindezt. Egy átlagos neve, fogalmi köre van csak: társadalmi adó. Társadalmi adó, a mit azért fizetünk, mert társas lények vagyunk, társadalomban élünk és emberek vagyunk. Pedig mind-mind bizony, bizony csak a pumpolás, sarcolás, gyenge zsarolás számba menő szelíd meg- koppasztás. Csak úgy szédül bele az ember feje. Mit érne, elutasítani? Próbálná csak meg valaki. Megítélés, kinézés talán megvetés is lenne az osztályrésze. Pedig érzi, kínosan érzi, hogy nem bírja, nincs módja, nem teheti. Csakhogy szégyenlené bevallani ál- szeméremből. Eél a tükörbe nézni azért, mert onnan egy arc visszanevet s azt mondja oh te naiv, te balga, hiszékeny, ostoba ember. Menyasszonyom az €lmulás. Bölcs, doktorok nagyképil ronkonság Mérsékletre intenek nap nap után; Beteg vagy>bk mondják, mondogatják egyre, Szükségem van a nyugalomra csendre, Máskép idő előtt jön a Kaszás. És én csak kacagok az intő szókon, Bár menyasszonyom az Elmúlás . . . Keresem a mámort, egy nap kellőt élek, Kiélvezem mindazt, mit nyújthat az élet, Imádom a fényt a ragyogást. És ha egyszer, őszi alkonyaikor Meg fog állani a szivem verése, Könyiől elsorvadva, gyönyörtől megégve Belecsókolok az örökös éjbe: Szép volt az életem, nagyon szép, — ... Vége l . . . Lengyel István. Párisi levél (A legújabb kalapdivat. — A párisi nő sajátosságai. — Mi a kalap?— Napoleon kultusz a színházakban.) Paris, 911. április 30. Kevesen tudják idehaza, hogy ezidőszerinl a legdivatosabb kalapfonna Parisban a »toque hon- groise,« a mi a magyar kucsmától vetle eredetét. Meglepő változatokat tudnak kihozni belőle úgy a inidineltek, mint az arisztokrata hölgyek. Rendszerint egyféle selyemből áll az egész, esetleg egy tollal diszitva. De a benszülött parisienne úgy tudja alkalmazni az arcához, amint kevés ka' ipot sikerült eddig. Tudnivaló, hogy a párisi kis női arcokhoz az örökké divatos nagy Rembrandt kalapok nem mindig jól állanak, annálinkább vesztek el a legutóbbi divata kalapok alatt, melyek valóban óriási aránynak voltak. Bizonyos, hogy a toalett talán legfontosabb része, a kalap, ez emeli ki az arcot a maga lelyességében, de egy ízléstelen kalap tönkreteheti. Nem csak ez.de a rosszul föltett kalap, legyen az bármily szép egyébként, eredményezheti e sikerellenséget. S igy lehet rávilágítani a francia nők egy sajatságs talentumára, ami más nemzetek nőiben is megvan ugyan, de egyiknél sem úgy mint náluk, ez: a festői megérzése. Ami e'zel párosul; az ízlés, ismét olyasvalami, a mi némiképen faji tulajdonság nálunk. E két lélektani motívummal felfegyverkezve a francia nő meghódította a világot. Parist a divat fővárosává tette.* Nagyon természetes, hogy ehez tradíció kellett. De a mikor a kis párisi munkásiáijyt látjuk, a ki rendszerint igen szerényen ruházkoldik s látjuk nála mindazt, a mi a legelőkelőbb párisi nőnél megvan: az i/lést, a csínt, amit ők chic-nek neveznek, akkor megértjük, hogy ez bizony általános faji tulajdonság. Bámulatos, hogy egy kis varró- leány mit tud csinálni egy hetven centime értékű szalma fonatból, amelyből az egész kalap készül. Ha rátesz egy szalagot, az ő saját Ízlése szerint, sokszor megirigyelhetné bármely szalondáma. Megcáfolják azt a mondást, hogy divatosan őtézködni költséges, sőt azt is, hogy a divat az Ízlés. Náluk az Ízlés — a divat. Divatról lévén szó, lehetetlen elhallgatni egy uj áramlatot a színházakban; egyre másra ad- J nak Napoleon drámákat. Most ezek a kaszszada- | rabok. Napoleon alakja ma épugy megdobbant sok ; francia szivet, mintha csak a valóságban jelenne meg a színpadon. Ezek a Napoleon drámák rendszerint a legrosszabbak, de a közönséges darabok közönsége — az események újraélesztéséért jött: meghallja ismét Austerlitz, Wagram, Rovoli és Arcola üdvriadalmait, a gránátosok súlyos karabinjainak tompa dobbanását, az átlelke'sült torzonborz gárdista arcokat a corsikai hősalakjának megpillantásakor: »Vive l’Empereurl« »Éljen a császár!« A közön- i ség tombol. S a mikor megjelenik a csalfa Luiza királynő alakja, az »osztráknő«, fagyasztó a hangulat a nézőtértől a karzatig. Egy nőt még az em- j lékében sem sért meg a francia. Forthuny Béla. A „793“-as. Kovács Ignácné, szül. Elek Rozália hajadon korában legalább is egy hercegről ábrándozott. Minden esztendőben igényeit egy fokkal lejebb szállította és 25 éves korában férjhez ment, egy jóra- vald kereskedőhöz. Őszintén szólván, férjéhez, Kovács Ignáchoz nem igen vonzódott, ámbár maga volt a megtestesült jóság, becsületesség és nejét, Rozáliái, bálványozta. Kovács Ignácné vonzalma még jobban megcsappant, mikor férje a rossz üzlet menet folytán
