Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-04-16 / 15. szám
ft. ©Id '~MÁTÉSZALKA 15. (106.) szám. Húsvéti levél. Kedves Vizsolya Én már megint ittvagyok és őszébe juttatom magának a régi szép aran- s/uozi napokat, mikor magával még együtt jártunk le virágot szedni a Kerek-tóra és maga egyszerre felkiáltott: »ni, milyen szép hajók jönnek!« Én is odanéztem, sőt mindnyájan odanéztünk, akik akkor még gyémántpalotákat rajzoltunk kéklő horizontok fölé, de most már egész pozitive tudom, hogy nem hajókat láttunk, hanem maga akkor első vezércikkét irta. Szóval magában már akkor is megvolt a város- alapitó, mint Aeneásban, uhogy a kis fiamtól tudom, és most, hogy aszfalttal bélelendik tornyos hazánk boulevárdjait, eszembe jutnak a könnyed jachtok a gyerekkori víziókból. Épp úgy nem lehet hencegés nélkül hallgatni, hogy telefont bujtatnak a házaikba és érzékeny csillámra vetítik a család intim perceit, sőt halleluja, a szépítő bizottságban Szabó-Zsinóros Péter minden ellenvetés nélkül hozzájárult a fránya masinákhoz! . . . Város, város, sóhajtoznak most maguk felé az emberek, mintha egyszerre megéheztek volna a kultúrára és nem a Képes Tsaládi Bazár dirigálná a fogékony kebleket. Csekélységem, aki valószínűleg ép úgy örül e Potemkin-tünetek- nek, mint maga, alig tudja elpalástolni abbeli óhajtását, hogy legyen kegyes, halhatatlan Felelős, varrasson majdan egy kabátot a pozitív két gombra. A város ugyanis nemcsak a civilizáció-kényelmét jelenti, hanem a kultúrával járó sok olyan kötelezettséget is hoz magával, amelyek nélkül ma is kézzel másznánk be a tányérba és fenttartás nélkül mondanók a magyar iparosnak: »Móric, Móric, ön már megint becsapott azzal a csekély pár cipővel.« Lám, ha maga gondoskodnék arról is, hogy mindenki, aki az aszfalton sétál, aránylag kevesebb revolverrel és több szeretettel tapossa a közéleti allée-t, maga lenne a harmadik honalapító, hogy történeti stylusban fejezzem ki magamat . . . Mint egy-két vándormadártól értesülök, ismét van egv uj bombája, melylycl a közvéleményt fogja lövöldözni. A kórházról van szó, arrór, amelyet mindenki ápol és min denki eltakar, mert általános meggyőződés szerint a kórházzal rendelkező és kórház- mentes város között csak az a csekély különbség van, hogy az elsőben a kórházban, a másodikban pedig a saját lakásukon halnak meg az emberek. Természetesen, azt nem kell megsúgni magának, hogy a szivet nagyon bajos másodszor is elindítani, ellenben valószínű, hogy azok a kitagadottak, akik kivüíesnek az emberi ápolás és köteles humanizmus határain, nagyon rászorulnak arra, hogy orvosi segítséggel megmenthetők legyenek. De ők, szegények némák és nem mondhatják, hogy Tekintetes Közvélemény, én is olyan drága vagyok magamnak, mint egy eladó lány az apjának, és ha az én gyomromat átveri a fekáiy, épen olyan joggal szerelnék ágyban feküdni, mint az ur, a kutyafáját I Mondom, nem szólhatnak igy ők, mert részint elhalnak csendesen, részint követvén a természetes gyógymód elveit, alkohollal fütik a kijátszott zsigereket. Ennek felemelő hatása pedig köztudomású, mert borban is felfelé megy a gyöngy, hát még a korlátlan pálinkamérésben, kisüstön főtt italok kiárusításában, nagyban és kicsinyben. Ha maguk, Tekintetes Szerkesztőség, meg tudnák azt csinálni, hogy egy csekély 60—70 ágyas kórházra rábírják honunk fcnkölt kebleit, én volnék az első, aki csupa sympáthiából befeküdnék abba a kórházba (Hony sóit . . .) Minek utána jól kitereferéltein magam, hadd térek, kedves barátom, az én drága, régi, örök és megint aktuális témámra, a tavaszra, vagy ahogy maguk felé hívják, a szerelemre. Istenem, olyan keveset lát, hall és olvas az ember I (jaj, ne szóljon az uramnak) erről a ki nem irt- | ható bolondságról, hogy kénytelen vagyok saját magam főzni a kosztomat. Látja én két zsák krumplit adnék az isaszegi hősöknek, ha még egyszer meg tudnám érni, hogy az ablakban ülve a keresztfa mögül flörtöljek egy nagy elegáns sihederrel, vagy jönne megint a régi ember és megsimogatná homlokomon a garázda tincseket. Úgy irigylem azokat, akik most perzselőd- n*k ennél a melegen lobogó lángnál, mint a gyermek a boldog utasokat ruganyos kocsik tükrös ablakában és a hömpölygő füsiöt tarka búzatáblák fölött. Jótékony lennék, kegyes tudnék lenni, szivarvéget gyűjtenék, ha remegni tudnék valami elragadó idegenért és ha még egyszei süldő-kisasszony lehetnék és ha Beethovenben hordhatnám az eltitkolt leveleket I . . . Egy csók kellene nekem, hamvas gyümölcs az öreg fára, és, azt hinném a francia forradalom körvadászat hozzá képest, és Carnegie koldulni jöhet hozzám. Ezt azonban nem lehet kétszer elérni. Egyszer elértem, hála az uramnak (akkor még nem volt olyan fáradt) és most juszt is oda megyek hozzá és megköszönöm neki a tavalyi hót. Mert mi asszonyok hálásak vagyunk. Nem felejtem el soha az első csók zenéjét, hálás vagyok annak, aki adta és hálás vagyok az uramnak, aki ezt a húsvéti levelet lediktálta, és megkímélt attól, hogy az aranyplombot lefogalmaz- zam az öreg gyökerekről. Üdvözli sokszor: Katalin asszony. U. i. : Hallom, baj van az abc körül. Ugyan tudja meg már illetékes helyen (hiszen maga jóban van az egyházi férfiakkal) hogy aki nagy Á-t mondott, csakugyan illeték«*-« egy nagy B-t kimondani ? Jegyzetté: Don Köri ŐSZ. Községi-ügyek. — A villany. — Az aszfalt. — Az egyenes ut. — Mulikori számunkban «zóvá tettük ismét a villanyvilágítás ügyét. Felszólalásunknak eredménye is lett, amennyiben a vállalkozó cég átiratot intézteit a községi elöljárósághoz. Ez átirat alapján a következő tényeket kell leszögeznünk: 1. a vállalkozó cég hajlandó a villanyáram szolgáltatására és 2. a fejlődési igények kielégítésére. 3. Az egyenes ut megnyitását elhatározták és e határozatnak még ez év folyamában való foganatosítását Ígérik azon a helyen, ahonnan eddig az egyenes ut megnyitása akadályozva lett. Mindhárom tényt szívesen regisztráljuk. Egyben megemlítjük, hogy hallottunk egyes rosszaid hangokat, melyek kifogásolják, hogy a községi elöljáróság ez ideig még mindég nem tárgyaltatta a villany-ügyet. Látszatra van valami igazság t rosszalásokban. Azonban ha figyelembe vesszük azt, hogy a kérdés óriási horderejű és amellett a leggondosabb tanulmányozást igényli, meg kell állapítanunk, hogy az elöljáróságot mulasztás nem terheli. Annál kevésbé, mert a vállalkozó cég az elutasított szerződést és az alispáni elutasító határozatot — melyet a községtől áttanulmányozás végett átkért — még mindég nem juttatta vissza a községhez, sót a feltételeit tartalmazó szerződési ajánlatát is nem hivatalosan, hanem csak pri- vátiin juttatta az elöljárósághoz. Egyébként úgy értesültünk, hogy e hét szombatján f. hó 22.-én d. u. a képviselő-testület közgyűlése össze lesz híva s a tárgysorozatán a villany-kérdés is szerepelni fog. Alkalmunk volt a vállalkozó feltételeit megismerni s nézetünk — melyet jövő számunk vezércikke fog részletesen kifejteni — az, hogy azok alapelveikben teljesitheteilenek. Itt említjük még meg azt is, hogy a fentebb közölt átirat értelmében az elöljáróság összeirási ivet köröztet, melyre mindenki előjegyezheti, hogy hány villanylángra reflektál. Mi ennek nem sok értelmét látjuk, mert hiszen a szerződés évtizedekre lesz minden bizonynyal megkötve s ma még azt se lehet precizirozni, hogy egy fél évtized múltán hány láng szüksége merülhet fel. Árért oly telep berendezését tartjuk szükségesnek, mely a* szerződési időtartam legutolsó évét a fejlődés iránt megkívánt szükségletet is épp úgy fedezni képes, mint a mai szükségletet. Egy község világításának kifejlesztését évtizedekig megakasztani sem nem lehet, sem nem szabad. Az aszfalt-járda ügye szintén napirendre fog kerülni a legközelebbi képviseleti közgyűlésen. Az elöljáróság már csaknem teljesen elkészítette a községi járda-szabályrendeletét, mely Rohay Gyula érdemes munkája. E szabályrendelet-javaslatot lapunk jövő száma részletesen közölni fogja. Az aszfalt lejtmérezési építési tervezetét és költségvetését dr. Helvey Tivadar pesti cég készítette meg. E szerint 141,464 kor.-ba kerülne az Di Nardiss odahajolt hozzá úgy, hogy a hosszú bajusz arcát csiklandozta. „Megvan“! susogta fülébe. „Nem Is tudtam, hogy még Ilyen naivak tudunk lenni /“ Lothár érezte, hogy igaza van. Kis idő múlva a hallgatag szolga két gyertyát gyújtott. Bágyadt, majdnem kísérteties fény suhant át a szobán. A zene tovább szólt. „És mégis“ — súgta Lothár szomszédjának ,,és mégis különös kegyetlenig van ezekben a hangokban. Majdnem azt mondtam ártatlan kegyetlenség.“ A szolga még egy pár gyertyát gyújtott. Lothár belebámult a piros színbe, mely az egész helyet, mint valami véres köd töltötte be. . . . Ez a vérszin majdnem megfojtotta. Lelke hozzákapaszkodott a hangokhoz, melyek bágyadtan világitó fehérség érzését adták neki. De a piros szin előbbre nyomult, túlsúlyba került; a csendes szolga mindig több és több gyertyát gyújtott. „Ezt már nem lehet kibírni“ — mondta a szerkesztő foga között. Most u terem félig ki volt világítva. Úgy látszott, mintha a piros szín mindent letakarna nyomasztólag és az ártatlan zene fehérsége mindig gyengébb lett mindig gyengébb . . . Ekkor hátul a spinét mellől nagy, fehér kendőbe burkolt fiatal leányalak lépett elő. Lassan a terem közepéig haladt. Világitó fehér felhő a piros lángok között!! . . . Megállt a leány. Széttárta karjait, úgy hogy a kendő leomlott róla. Mint néma hattyú csókolta, a kendő lábait, de a meztelen leánytest fehérsége még jobban világított. Lothár hátra hajolt, önkénytelenül szeméhez emelte kezét. „Majdnem vakít“ — suttogta. Fiatal, alig fejlett leányka volt, elragadó bimbózó éretlenség. Szuverén, oltalomra nem szoruló ártatlanság volt és mégis biztos igeret, mely határtalan vágyódás teljesítését ébresztette. A kékesfekete haj a középen szét volt választva, halántéka és füle körül hullámzott, hogy hátul nehéz kontybán záródjék. Nagy, fekete szeme egyenest az urakra meredt, érzéstelenül, anélkül, hogy valakit is észrevenné. Úgy látszottak mosolyogni, mint az ajkai a kegyetlen ártatlanság különös öntudatlan mosolyát. És a vakitóan fehér hús oly erősen világított, hogy körülötte a vérszin visszahúzódni látszott. Mintha örömrivallgás hangzana a zenéből. . . . Csak most vette észre Lothár, hogy a leány kezén hófehér galamb ült. Kissé hátrahajtotta fejét és felemelte kezét, a galamb feléje nyújtotta csőrét. Es a galamb megcsókolta a fehér leányt. Az meg megsimogatta, fejét cirógatta és könnyedén magához szorította a madarat. A fehér galamb kissé felemelte a szárnyait és szorosan, erősen hozzásimult a világitó húshoz. „Boldog galamb!“ — suttogta a pap. Ekkor hirtelen, gyors mozdulattal, a fehér leány mind a két kezével a magasba emelte a galambot, egyenesen feje fölé. Hátra dobta fejét és azután aztán egy erős tépéssel a fehér galambot közepén kettészakította. A piros vér lefolyt, anélkül, hogy egy cseppje érintené az arcot, hosszú patakokban folyt le a vállon és a melleken, a fehér leány világító testén. Köröskörül üsszetolult a piros szin, mintha a fehér leány hatalmas vérfürdőbe merülne. Remegve, segítséget keresve guggolt le. És minden oldalról hozzá hatolt a kéjes láng. A padló kinyílt, mintha tüzszáj volna; a borzalmas pirosság elemésztette a fehér leányt. . . . A következő pillanatban a sülyesztő ismét bezárult. A szolga széttárta a függönyöket és gyorsan más szobába vezette az urakat. Senkinek se volt kedve egy szót is szólni. Hallgatva vették köpenyüket és távoztak. A herceg eltűnt. „Uraim“ — mondta az utcán a szerkesztő Lothárnak és a skót festőnek — „Ne menjünk Bertolinihez vacsorázni?“ Odamentek. Némán itták a pezsgőt, némán bámulták a kegyetlen szép Nápolyt, melyet a nap utolsó sugarai világitó pa- razsokba merítettek. A szerkesztő jegyzőkönyvet vett elő és egy pár számot irt fel. „Tizennyolc — vér, négy — galamb, huszonegy — szüzleány“ — mondta. „Szép ternó, jövő héten megteszem a lottón!“ Radvány Ernő.
