Mátészalka, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1910-12-25 / 51. szám

7. oldal. MÁTÉSZALKA 51. (tO.) Ha az asszony megtagad valamit. Irta: Q. Major Anna. (ósz utólja. A nap lemenőben, langyosra me­legíti a levegőt a félhomályos szobában, a hol egy karcsú fiatal asszony térdére font kezekkel ül egy angol karosszékben. Ueges, nyugodtan tekint némán, hosszan a vele szemben ülő fiatalúrra, ki a nagy csöndben egyik cigarettát a másikon gyújtja meg és égő szemmel, izzó arccal várja, hogy az asszonyka fog beszélgetést kezdeni. Mert ő nagyon jdl tudja, hogy az aszonyokat nyugtalanná teszi a hallgatás és nem szeretnek sokáig csend­ben ülni. Nézik egymást; szó nélkül, pillantásta- lanul; az asszony mindig idegesebb, a keze már babrál a gyűrűivel, már harapja az ajkát. De ő is vár, mert az utolsó szó, ami elhangzott, egy kér­dés volt, melyet ő vetett fel. Feleletet nem vár, de mégis, nem akar megint ő kérdezni. Minda- ketten érzik, hogy a helyzet szörnyen fonák.) (A kicsi asszony végre feláll és az ablakhoz megy, Kihajol rajta és mélyen sóhajt. A fiatal ur utána néz de ülve marad.) Az asszony. (Végre odalép a fiatalúrhoz és kezét egymásba kulcsolva lassan megismétli a kérdést.) De hát miért épen . . . én . . . engem ? A fiatalúr. (Szembe fordul vele és mélyen a szemébe tekintve, meghatottan, gyöngéden, moso­lyogva felel)... már az első kérdésre is felelhettem volna, Devártam. Azt hittem, a hosszú hallgatásban megtalálja a választ, amit erre adhatok. — Nem tu­dom, Jolán. Nem tudom,|mért maga ? Kérdezhetném én is; miért épen én — miért épen engem . . .? De én tudom, hogy hiába kérdem, nem tud elég szót mondani, a mi feletet számba mehetne. — Nézze, maga karcsú, szőkehaju, barnaszemü, rózsásajku, kerekvállu, édes, jókedvű. Ezért sze­retem. Nagyon, forón, igazán. De szeretném, ha gyapjas fekete hajú, sárga szemű, sápadt, komor, barátságtalan, rossz volna is. Szeretném. Mert magát szeretni rendelte nekem a sors, a végzet, a természet, vagy nevezze akárhogy azt a csodás erőt, mely egész bizonyosan céltudatosan hajtott, engem a maga útjába, mely egész bizonyosan nem ok nélkül sodorta magát elém, hogy megmutassa magát nekem. Magát és magában a ragyogó, tiszta, kívánatos életet, a rózsás, igaz bolgogságot . . . megmutatta, mint egy rezgő, fényes délibábot . . . csak azért talán, hogy annál meddőbbnek, for­róbbnak, kietlenebbnek erezzem a magam pályá­ját, melyen egyedül kell végighaladnom ...és... Az aszony, (Reszkető hangon) . . . pa­naszkodik ? A fiatalúr. Nem. Nam panaszkodhatom. Nem le panaszkodom, Hiszen tudom és e percben érzem, hogy szeret, talán éppen úgy, mint én ma­gát, — és íz nekem elég. Az meg, hogy láthatom, a mikor akarom, hallhatom a hangját, — bol­doggá tesz. Lássa, ilyen szerény vagyok . . . Az asszony. (Könnybe borult szemmel, csendesen nyújtja oda a kezét és majdnem sut­togva, összeszoritott ajakkal szól) Kedvesem 1 (Mindaketten körülnéznek a szobában, mely immár az ezüstös félhomályból megejtő sötétségbe borult. A pillantásuk ide-oda vándorol, fonnyadó rózsák lehulló szirmairól a nehéz redőkben omló függönyökre és a fénytelen keretekre, amelyekben felcsillanak az üveglapok, mintha lankadt férfisze­mek asszonyi sóhajra visszanyerik egy-egy másod­percre a fényüket. A két nyugtalan szempár végre megpihen. Egymást nézik. Aztán újra az asszony szólal meg. Lélekszakádtan, erőszakosan kezdi) De hát nem tudjuk-e mindaketten, hogy ez őrült­ség, hogy . . . hogy ennek semmi értelme, hogy . . . gyalázatos dolog ... A fiatalúr. Édes Jolán . . . csak arra ké­rem högy ne gondolkozzék; ne töprengjen, ne gyötörje magát fölösleges megállapításokkal, ame­lyeknek úgy sincs semmi haszna, — mert hiába rakunk le síneket az érzéseinknek, hiába állítunk magunk elé programmot, — mégis minden fog jönni, minden fog következni, ahogy kell, ahogy szabad. . . . Az asszony.., szabad? De hiszen ez sem szabad! Ezt sem szabad, hogy én itt a sö­tétben ülök magával. Azt sem szabad, hogy egyál­talán beszélek erről a nyomorult érzésről, mely tudtomon kívül, orvul lepett meg ... és mire megéreztem, már . . . nagyon későn volt! (Gyön­gén mosolyog és simogatón teszi tenyerét a fiatal ur kezére) Már akkor későn volt ... de . . . úgyis mindegy volt; mert jólesett megtudnom, hogy . . . szeretem magát. Ha ez bűn, akkor . . . azt nekem éreznem kellene. Nem akartunk semmit, ugy-e semmit egymástól ? A fiatalúr (forrón csókolgatja a puha ke­zecskét és mámorosán temeti ajkát a rózsás, bár­sonyos tenyerekbe) Semmit . . .semmit! Én csak látni akarom magát! Nekem elég lesz, ha ideadja újból a kezét, hogy beszivhassam az illatát, hogy érezhessem a lüktetését és. . . . Az ásson y. (Fájdalmasan) Lássa, ezt már nem szabad megint (Visszavonja a kezét). ., egy kicsit szégyenlem magam, kedvesem . . . (Megint hallgatnak. A fiatalúrnak verejték száll a homlokára, az asszony arca izzó fehérre gyűl. Nagyon hosszú szünet után az asszony oda­hajol és soká csókolgatja a fiatalúr kezét. Ez na­gyon meg van döbbenve és eleintén el akarja huzni a kezét, de aztán mégis nagyon édesnek találja a lázas, lágy ajkak érintését és lehunyt szemmel ül, mig egyszerre meleg könyyeket érez a tenyerére gördülni. Akkor fölüti a fejét és az asszony állát megfogva néz az édes, könnyes hal­vány arcácskába.) A f i a t a 1 u r. Ne sírj! nem akarom, hogy csak egy könyed is csorduljon értem! ne sírj, ne ... ne sírj, édes . . . drága. . . . Az asszony. (Lihegve rejti előbb arcát a fiatal ur keblére, aztán vakmerőén csókra nyújtja az ajkát. A fiatal ur rátapad az ajkával a piros, nedves szájra és zihálva engedi nagyon sok idő múlva, bogy az asszony kicsit borzasán, de ra­gyogó szemmel és nagyon gyöngéden kibontakoz- zik a karjaiból.) A fiatalúr. (Kicsit rekedten) Látod . . . kicsike asszony drága mégis nem bírjuk ki egy­más nélkül. . . , Az asszony. Igen . . . gyalázatosak va­gyunk. Itt ülünk . . . nézzük az egymás száját és sóvárogva kérdjük magunktól; Melyikünknek lesz bátorsága kezdeni, melyikünk bírja tovább az ön­sanyargatást, . . . A fiatalúr. (Még mindig nagyon felindulva elborult szemmel) Kérlek, nagyon kérlek, összet tt kezekkel könyörgök. ne gondolkozz! Mert ugy-e látod, elvben milyen könnyű megmaradni a rideg korlátok, a nem szabad, nem lehet, nem való ha­tárai mögött: de mihelyt csak oly közel érünk egymáshoz, hogy kinyújtott karral elérjük egy­mást. . . . Az asszony. (Nagyon hevesen, nagyon fellázadtan.) Igen . . . igen ... ez az! Ez az ami fáj nekem! Látod, szavalgatunk szép mondá­sokat ; Hangsúlyozva benne főként a kettőnk esz­ményien tiszta szerelmét, amit egy légies barátság ruháiba öltöztetünk. Emelgetjük az önzetlen, kíván­ság nélküli, egymagában mennyien boldogító ideá­lis szerelmet és verjük a mellünket, hogy soha . . . soha . . . semmit . . . semmit! Ez cudar, becstelen . . . hazug eljárás magunkkal szem­ben. . . . A fiatalúr, (össze ráncolja a homlokát s idegesen csapkodja öklével a térdét.) Az asszony. (Halkan) De hát mi törté­nik velünk. . . . ? Én a találkozásunk első órájá­ban éreztem, hogy nem mehetek el az élet utján maga mellett úgy hogy a kezét megne szorítsam, hogy a szemébe ne mosolyogjak ; ezt lehetetlennek éreztem és ma ott tartok, hogy elhomályosuló szemeim előtt magasra tornyosulnak a falak, me­lyek elzárnak engem a régi énem, a megelégedett, szerény asszony elől . . . A fiatalúr. Jolán .. . életem 1 Hát nem veszi észre, hogy nekem irtózatos gyötrelmeket okoz ? és ezt nem is bánja ? Az asszony. Mit tud magáról mi fáj nagyon, ml fájhat legjobban, és mitől őrül meg az ember ? A fiatalúr. (Szótalanul csóválja a fejét és rágja az ajkát.) Az asszony. (Lángolva.) Dehát mi less igy velünk ? . . . Nem bírjuk az egymás közel­ségét . . . megcsalni nem akarunk senkit . . . beestelenül nem tudunk élni. . . . A fiatalúr. (Nagyon csendesen) Elsza­kadjunk ? Az asszony. (Szivszaggató pillantással) . . . Azt most már nem tudom, hogy el birnám-e viselni ? De meg kell próbálnunk . . . mindenná- ron ! mert mi lesz és mi lehet igy a vége ? Mi történhet igy ? El tudnád-e fogadni, hogy itt az uram lakásában áldozzam fel szerelmemnek asszo­nyi becsületemet . . .? Ugy-e, összehúzod a szem­öldöködet, nem kellek én sem neked ... itt . . . Mihelyt egymás lehellete megcsap bennün­ket . ... elvesztjük ezt a kis maradék eszünket, e!hágy az erőnk, minden izomszálunk megfeszülé- sig tágul, minden idegünk, a vérünk halk, majd ordítássá fajuló dudolását zizegi fülünkbe .,. Hát mi is ... ? Miként is csak a vérünk, a forró, a fiatal, félgerjedt vérünk hajt csak egymáshoz ?.. . Lehet ez ? Az, hogy én szégyentől eltorzult arc­cal majd csak azért, hogy a maga karjaiban egy lopott . . . összelopott . . . összecsalt, összehazu­dott órát töltsék . . . hogy én azért . . . szé­gyentől őrjöngve apró hazugságokból, apró bujká­lásokból építsek magamnak egy menedékházat, ahol meghúzódhatom lelkifurdalásommal együtt, mig piszkos szállodákban a maga oldalán járom a házasságtörő asszonyok kitaposott, járhatóvá egyengetett ösvényét. . . , Ha azt akarja . . . (Tikkadtan fül el a hangja az izgalomtól.) A fiatalúr (megadón) ... hát elszakad­junk. . . . • Az asszony. (Kétségbeesettem.) De hát nem látja, hogy nekem talán még nagyobb kin, mint. . . . A fiatalúr (tiltakozva emeli fel a kezét.) Hagyjuk! ... (Pár másodpercig szembe néznek egymással. Az asszony ajka lassan remegni kezd. A fiatalúr arcán veres foltok gyulladnak.) A fiatalúr. (A láztól dideregve.) Még . . . most . . . utóljára Jolán . . . egyszer . . . csak . . . egy csókot ... Az asszony (lehajtott fejjel tűri, hogy a fiatalúr előbb szapora, forró csókkal árassza el az arcát, nyakát, aztán hosszú, harapós csókok után egész az ajkára tapadva tördeli.) A fiatalúr. Elszakadjunk. . . . Az asszony (vergődve rejti arcát a fia­talúr vállára.) A fiatalúr. Zavartalanul csókolja, öleli, harapdja tovább. Az asszony keze tétova babrá- lással turkál a fiatalúr hajában és vacogó foggal érzi, hogy meg kell őrülni . , . meg . . . kell. .. (Végre a fiatalúr zihálva mondja) Mikor akarsz az enyém lenni ? Az asszony (önfeledten lehunyt szemmel, elcsukló hangon) Most . . . most , . . A fiatalúr. (Az ajkába harap, és tűnődve néz egy másodpercig a lihegő asszonyra, aztán egy forró hosszú csók után) Itt . . . nem sza­bad ... De másutt . . . mikor . . . ? Az asszony (Kábán mered rá és egy ki­csit lecsillapodik, de nem felel.) A fiatalúr (erősen magához szorítja, az­tán sürgetően szól) Mondd ... mondd . . . mikor ? Az ásson y. (összeszoritstt ajakkal, resz­ketve. karjait szorosan a nyaka köré fonva) Ami­kor akarod . . . • MOTOR! Karczag Testvérek motortelepe Budapest Aulich-utca 7. szám. Levélbeli megkeresésekre árjegy­zékkel és kölségvetéssel díjtalanul szolgálunk. Ajánlják a legjobb és legbiztosabb járatú szivógáz, nyersolajat és benzinmotor-gépüket, bezinlokomobil cséplökészletüket a legkedvezőbb fizetési feltételek mellet. s-t Levélbeli megkeresésekre árjegy­zékkel és költségvetéssel díjtala­nul szolgálunk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom