Mátészalka, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-25 / 51. szám
4. Oldal. 51. (90.) szám. M Á T É S Z A L K A igen nehezen tudná megtalálni azt a? egyént, kinek éppen nagyon is bőven van abból a terményből, melyre a vevőnek szüksége van. Szóval a kereskedők nélkül sok nélkülözésnek volnánk kitéve ; a véletlenre volna bízva a javak sorsa s ruházkodásunk, élelmezésünk oly hiányos és kezdetleges volna, mint ezer évvel ezelőtt. A kereskedelem nélkül mindenkinek magának kellene megszerezni azt, amire szüksége van: A kereskedelmet lekicsinylő X ur elutazna Japánba, hogy egy tea termelőtől valami jó fajta teát hozzon, Y ur Olaszországot keresné föl egy pár szép vér- bélü narancsért, a sarki »bótos«-sal »íoghegy«- röl beszélő Z. urnák pedig egyenesen Kuba szigetére kellene elhajókáznia, ha egy kis finom fekete kávét akarna ebéd után elfogyasztani ... Ne kicsinyeljük le tehát az egymás foglalkozását, mert az élet egymásra utal bennünket; egymásért élünk és egymásnak dolgozunk. Egy nemes cél érdekében küzdünk mindnyájan közös erővel. Hiszen az egyéni tehetség nemcsak magán, hanem köztulajdon is és a bennünket szorosan összefűző társadalmi kötelék oly kétoldalú szerződés, melynek alapeszméje az az ideálisan nemes szociális szólam, hogy : »Egy mindért és mindnyájan egyért!« So^ális strófáig. (í{égi magyar népdalok helyi átültetésben, nénji prózai toldalékkal.) Biró uram panaszom van . . . • (Éneklik a város ’borhelyei.) Bíró uram panaszunk van, . Éjfélig ég csak a villany, Hazamennünk már, de nyakig ér a sár; Biró mondja: Magam is úgy vagyok vele, hogy néhai — de gyakori — kimaraddsi körülményem sötétségi' és sdrnyakigérési viszonyaink következményének- minősíthető, de azért panaszkodási szózatot világgá kürtölni, helytelen eszmemeneti okoskodással ezért engemet, tehát magamat okolni, 96 percentes arroganciának tartom. Tudjátok meg egyszer és mindenkorra, hogy úgy nektek, mint a még éjfél előtt is sötétben botorkáló polgártársainknak hallatlan naiv felfogása az, mintha azért volna sötét, mert a villany nem; ég; a sötétséget a — naplemente okozza. Dixil . . . ... * Vékony deszka kerítés . . , (Énekli a helybeli cseléd kéri iönö.) ' Vékony seit a kerítés, Bére becsületsértés, Rágalmazás a bűnöm, Recece ezt már tovább nem tűröm. Meri nem is lehel ezt már tovább kiáltani, amit a nácscságák — kezüket csókolom — a szegény cselédkeritővel miveinek. Uton-ulfélen azokkal a hegyessarku cipőkkel belegázolnak a — becsületébe, pedig nincs is miért. Csak az a hibám, hogy vigyázok a cselédeim egészségére; kétszer hetenkint megkérdezem tőlük hogy szolgál drága egészségük, aztán hogy meg vannak-e elégedve a helyükkel, a nacscságdjukkal és hogy elsején nem óhajtják-e más konyhában álomra hajtani fejüket ? ... A nyert válaszokat kicserélem közöttük és igy születnek azok a cselédváliozások, melyekből a kecske is jóllakik és — én is jóllakom . . . Hát lehet másképpen is cselédet keríteni ? ... . Hogy most egy nacscsága kézit csókolom — beperelt rágalmazásért, arról igazán nem tehetek. Tessenek elhinni, azt sem tudom mi az a rágalmazás . . . * Uccu bizony , . . (Éneklik a város sajtkrriskedői) Uccu bizony megérett a megy,. Van már lapunk kettő nem is egy. ■ Ez írja, vagy az szerkeszti ■ Az már nekünk mindegy-egy, Sajtpakkolni ebbe-abba Ugyebár az egyre megy? . . . Bizony az egyre megy kérjükalás- san, mert modern és a mai kor igényeinek mindeu- ben megfelelő üzletvezetésünk mellett a sajtot és túrót előbb kizárólag e célra beszerzett sajtpapirosba csomagoljuk és csak azután használjuk a „Mátészalka“ című társadalmi hetilapot és abból is annyi jut e célra is, hogy igazán, még csak nekünk sincs semmi szükségünk még egy helyi újságra . . . Kér- jükalássan! . . . * Ég a kunyhó, ropog a nád . , . (Énekli, illclölegfújja a helybeli tűzoltó zenekar.) Eg a kunyhó, ropog a nád, Fújjad pajtás a trombitád ; Míg a nótát trombitálod A kunyhót te mit sem bánod . , . Úgy lessék megérteni kérem szeretettel, hogy van tűzoltó zenekarunk, de tűzoltóságunk — az nincs. A legközelebbi tüzeset alkalmával a „banda“ fog a tűz oltására minden instrumentumostul kivonulni s az oltás majd abból áll, hogy minden zenekari tag a trombitájába bele-fuj... Pfuj!... * fülétől a másikig nyuit el és gúnyosan hunyorgatotl mind a két szemével. Ide-oda libbentette fejét és mikor ismét szétnyílt -az a rémszái, egyszerre csak hang jött ki belőle. Először csak sziszegett, mint a kigyó, aztán megerősödött, kopogott a hang végül már úgy hangzott a Márton fülének, mint a mennydörgés. A falhoz támaszkodott és befogta mind két fülét, hogy nehallja ; de csak annál erősebben vibrált benne, mert hiszen belülről jött, az emlékezettől. »Ha becsületes embernek akarja hiv- ni magát« zúgta, harsogta ordította »akkor két évig nem nyúl asszonyhoz, mert megrontja a betegségével, megöli.« Két.év! Ez maradt meg legjobban az agyában. És a felesége ? Mit mondjon annak ? Hist eddig olyan jól éltek, karonfogva, egymást átölelve mentek át az életen. Úgy éltek, mint a mesebeli szereímespárok, soha meg nem tagadták egymás kívánságát, vágyakozását. A felesége virult és szinte sugárzott a teste az élet vidámság-, tói. Büszkén nézett fel a férjére, hozzásimult, hoz- j zádörgölődött amikor csak tehette és nem tudta megérteni a barátnőit, akik néha arról beszéltek, hogy megcsalják a férjüket. Kifakadt ellenük és kerülte őket, »Sajnálom ezeket a szegényeket — mondta később —, de nem tehetnek róla, nincs olyan ember több a világon, mint az én uram!« — ... És mi lesz most? Hogyan tagadja meg magát imádott feleségétől, akire már most .vágyakozott, egy órai távoliét után? Két év! És mit csináljon addig az az asszony ? Hörögve tört ki a melléből a csukló zokogás. Ettől egy kissé magához tért és kilépett az utcára. A hirtelen rá- omló zajból gmiíitha feleletet? hallott volna ki. A villamosok sikló csusszanása és csilingelőse, a társzekerek dübögése és az emberek kiabálása, mind neki szóltak, értelmes hangokká, szavakká tömörültek: A feleséged mással, akárkivel meg fog vigasztalódni, te meg menj tönkre, te meg pusztulj el, pusztulj el, minél előbb, minél gyorsabban. Megint feltört melléből a zokogás, a szem« könnybelábadt és sürii fátyolt borított az arcára. Befordult egy nyilvános parkba és leült egy padra. Fejét a két kezébe támasztva ült sokáig. Messziről egy koldus gramofonja nyivákolt mindenféle divatos kuplékat. — Milyen kinokat okoznak egymásnak az emberek — gondolta — milyen rettenetes kinokat! Itt ülök betegen, — nem, holtan, élőhalottként és hallgatnom kell a vidám nótákat az elmúlt életem eltemetett vigságait és még csak nem is üthetek szét közöttük! Netn mondhatom: ne kacagjatok, ne viháncoljatok, halott van a háznál! Nem zúzhatom szét őket, mert nem is tudják, hogy szentséget törnek, nem is sejtik, hogy ecetet öntenek a fájd sebeimre. Krisztusiak csak a testét feszítették a keresztfára, de nekem, de nekem ■!!'... A gramofon elhalkult, elhalgaott. — Gondolkozzunk józanul — mormogta néhányszor a foga között. — Ezzel a kétségbeeséssel, ezzel a jajgatással semmire sem jutok. Két év, igaz, hogy hosszú idő, de talán valahogy csak kibírom. Hisz voltak aszkéták, akik az egész hosszú életükün át ; lemondtak az életörömökről. Elutazom, szórakozni fogok, hisz ezt megtehetem, és akkor gyorsan elröppen két kicsi év. — Mosolyogni próbált, de csak lárvaszerü grimasz ült ki az arcára. — És a feleségem? Azt fogom neki mondani, hogy meguntam, hogy utálom. Hazudni fogok neki, rósz leszek hozzá. Talán megcsal, talán nem. Mindegy. És két év múlva, ha kigyógyulok, ha újra feltáEz az ulca bánat utca . . . (Irigy szomorúsággal énekli a „Vasid-ulca“ lakossága.) Ez az utca bánat ulca, IlUott ki van aszfaltozva, Azt sem a város csináltatta, Csoda, hogy csinálni hagyta, Mert kérem mi maradunk, Tapodtat sem haladunk, Földön húzzuk a copfunk. Igv van ez és nincs másképp, A Csizmadia palota elölt szép, sima aszfalt csillog feketén a déli verőfényben. Mikor azokat a nagy üstöket megláttuk a palota elölt, előbb a lakók késői közös lekvárfőzésének előkészületéit sejtettük és képzelhetik irigységgel párosult boszuságunkat, mikor a szuroknak fa/pcsfk/crndó, kellemes szaga orrunkat megütötte. De azért a boszuságunkba égy kis öröm is vegyül e kis darab aszfalt, e csöppnyi „Európa“ láttára, mert szép, sima, száraz aszfaltról, fenektelen, piszkos pocsolyába lépni nem eredményezhet mást, mint egy általános aszfaltozási. Szóval még mi is dalolhatunk vigabban. Talán a jövő században ... * Sújt úz átok ... (Énekli egy újonnan megadóztatott izr. hitközségi tag.) Sújt az átok hitközségi lag, Az adód az mindig csak dagad, Sújt az átok fogytán az erőd, Nemsokára itt lesz már a csőd. Ne legyen minden zsidó gyermeknek mondva, amit egy tagja kiáll ennek a hithü hitközségnek. Van huszas, harmincas és negyvenes bizottsága a hitközségnek és mindegyik csak adót vet. Van már egyenesadó, gabellaadó, iskolaadó, de egy bizottság most veti ki a vízszintes és merőleges, söl ä derékszögű és tompaszögű adót is. Úgy hallom, hogy a macesz-gyúró gépet is adópréssé alakíttatják át, miután — egyébre úgysem használható. FLORIDOR, ELŐFIZETŐINKHEZ! Felkérjük azon t. vidéki előfizetőinket, kik velőfizetési' dijaikkal HÁTRALÉKBAN vannak, szíveskedjenek azt kiadóhivatalunk címére MIELŐBB beküldeni. A Ki ADÓHIVATAL, madok, akkor, akkor magamhoz ölelem, akkor újra az enyém lesz, akkor bevallók neki mindent, mindent . . . Egy vérhullám szaladt végig a testén, a feje forni kezdett tőle. — Erre most nem szabad gondolnom -- lihegte — felizgatom magam. Pedig még két hosszú év ran addig. Még csak másfél óra múlt el belőle, egy parányi kis rész és milyen hosszú volt már ez isi összeszoritotta a fejét a két kezével, hogy ne a feleségére gondoljon. De hiába! Ott látta maga előtt az asszony érzéki karcsú testét, érezte a keze tüzelő érintését és érezte az ajkán szomjasan harapó csókját, összerázkódott és végigfutott a hátán valami kigyószerü hidegség. Lihegett és az ajkaszéle kicserepesedett lázas leheiletétől. Erőszakosan másra terelte a gondolatait. Látta a feleségét egy más férfi karjaiban. Buján ölelkeztek, hallotta a csókjuk csát- tanását. Láita a két test kéjes vonaglását a fehér párnákon. A szeme vérbeborult, a düh tajtékózva tört ki belőle és a fogait csikorgatva összeszoritotta. Fel akart ugrani a pádról, de nem birt megmozdulni. A tagjai olyan nehezek és fagyosok voltak mintha márványból lettek volna kifaragva. És hirtelen, mintha hideg zuhannyal öntötték volna le, észébe jutott egy mentő gondolat. Az öngyilkosság. — Még ott van a revolver a szekrény fenekén — motyogta gépiesen. Ez jó megoldásé* az asszony majd megvigasztalódik — mormogta — majd megvigasztalódik . . . És támolyogva, kicsit szédülve megindalt hazafelé ...
