Mátészalka, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-02 / 48. szám
II. évf. 48. (17.) szám. december hó 2. ’tii TiRS4BALHI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. N v 3 « ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Égést évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — — — — — — — 4 korona. Negyedévre — — — — — — — 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona. ———— Egy szám ára 20 fillér. ---Fele lős szerkesztő: Dr. YIZ50LY1 MANÓ. SZERKESZTŐSIG ÉS KIADÓHIVATAL : WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési díjak előre fizetendők. Egyáltalán nem vagyunk barátai a túlságos, sokszor indokolatlan szigorúságnak az iskolában. Ma már idejét múlta dolog erről a kérdésről többet is beszélni. Tudja azt ma már minden ember, hogy az iskola arra való, hogy ott tanítsák a gyermekeket, nem pedig arra, hogy szijjat hasítsanak a bőréből. A katedrán manapság már tanítók ülnek, annak az egynéhány magyar falusi iskolának a kivételével, ahol még mindig harangozókat alkalmaznak tanító helyett. A tanítók pedig diplomás emberek, akik esztendószám koptatják az iskolapadot és még egy kis ideálizmust is visznek magukkal az iskolába. Uj generációt nevelő misszióról és miegymásról ábrándoznak, mikor szembekerülnek a gyermekekkel. Ezt az ideálizmust nemcsak az élet nyomorúsága, hanem nagyon sokszor maguk a gyermekek ölik meg a tanítók, tanárok lelkében. A helyzet ma tudniillik olyanféle, hogy nem a tanitó az, aki fegyelmet gyakorol, hanem a növendék. A humánus huszadik század, a gyermek századában egész észrevétlenül fejlődött idáig a dolog. A társadalomtudósok rávetették magukat a gyermekek megmentésére és a gyermekek észrevették, hogy állandóan őket mentik. A helyzet nem is olyan kellemetlen és a gyermeknek van annyi esze, hogy kellőképpen kihasználja. Egymást érik a diáksztrájkok. Sztrájkoltak már egyetemi hallgatók és sztrájkoltak egyszer Érinihályfalván az elemisták is. Most a negyedik gimnazisták bojkottálták egy vidéki városban a tanárjukat. Egy cseppet sem szimpátikus dolog ez. Hiába állnak a szülök a növendékek pártjára. Nincs igazuk sem a növendékeknek, sem a szülőknek. Végre is nevetséges dolog az, hogy negyedik gimnazista gyerekek bírálják el a tanár tetteit. Nem azt az úgynevezett tanári tekintélyt védjük, amely már három mértföidre elhailatszik és amely borzasztóan ünnepélyes, hanem igenis kimondjuk azt, hogy az a tanári tekintély mindenesetre van annyira súlyos, hogy föltétlenül fölötte áll a negyedik gimnázista növendékek kritikájának. Szó sincs róla. Vannak még olyan tanárok is nagy Magyarországon, akikről nem mondhatjuk ezt el. Ám ezek már kivételek és kiveszőiéiben vannak. Ebben az esetben, mint sok más esetben is a növendékek hatalmaskodási mániájáról van szó, ezt pedig csirájában kell elfojtani, még pedig a növendékek érdekében. Végre is, ha a tanárnak nincs tekintélye, vége minden eredménynek. Ahol a növendék különbnek tartja magát a tanárjánál, ott ugyan hiábavaló minden fáradozás. Negyedik gimnazista növendékek pedig talán még nincsenek hivatva azt megállapítani, hogy ők különbek,többeté rök-e, vagy pediga tanár. Annak a negyedik gimnazista gyermeknek föltétlenül hinnie kell a tanár fölényességében és el kell fogadnia még egy kis dorgatóriumot is a tanárjától, ha bru- tálitást nem is. Tegyük fel, hogy ez a szóban forgó tanár csakugyan keményebben szólt reá valamelyik növendékére. De hát tanítója a növendéknek, vagy mi a macska?! . . . Nincs igazuk a sztrájkoló negyedik gimnázistáknak. Zsebkendőt nekik, nem sztrájkot. Tanulják meg a leckéjüket és vége! A sztrájk majd csak később következik. Sokkal később. Majd ha benőtt a fejük lágya. Nem vagyok szerelmes. (Magáajeleací.) Egy ur : (Szőke és szerencsétlen. A szőkék rendesen szerencsétlen teremtések.) Hát szerelmes vagyok? (mosolyog) Éppenséggel nem vagyok szerelmes. Nem, a legkevésbbé sem . . . Hiszen ha ez lennék, ha tudnék szerelme* lenni! ... ez olyan édes bolondság, olyan együgyű boldogság . . . saerelem 1 . . . (Nevet) Sajnos olyan jőzan vagyok, mint egy . . . mint egy . . . (nem talál elég szellemes hasonlatot,) mint egy börselovag . . . Pedig mennyire szeretnék szeretni .. . Szinte vágyom, epedek valaki után, aki utánam is vágyakozzék csak egy picikét . . . csak ennyit . . •. (az ujja végét mutatja). De Margit 1 . . . (ijedten néz körül, majd elmosolyodik) Nos? . . . Margit? . . . Semmi! biztosítom, hogy semmi . . . (Ráteszi a kezét a szivére és hallgatdzik) Lám! . . . Semmi! . . . Már most, hogy érzelmeim felől ennyire nyugodt lehetek, csak arra vagyok kiváncsi, hogy támadt ez a dolog ? honnét van az, hogy az egész város tele van vele, hogy Margit és ón . . . azaz én és Margit . . . (körülnéz óvatosan) szeretjük egymást, azaz . . . hogy én szeretem őt. (Fölényesen mosolyog, megböki a mellét!) Én? . . . Én? . . . Ha igy is lenne éppenséggel nincs rá okom hogy szégyenkezzem miatta, mert ami azt illeti Margit határozottan csinos lány, sőt szép, ő a leg- fessebb a mi lányaink között, szellemes, okos és ügyes . . . Ezek mind olyan tulajdonságok, amikbe külön-külön is szerelmes lehet az ember, (kicsiny- lőleg), de azt hiszem, hogy éppen az, hogy ilyen nyíltan, ilyen elfogulatlanul beszélgetek róla, bizonyít mellettem, hogy — (a szivére mutat és kezével tagadd mozdulatot csinál) — semmi, semmi... Tárgyilagosan fogom felvetni a kérdést: honnan gondolja a világ, hogy én Margitba szerelmes vagyok ? . . . A múltkor — egy bálon — egy négyest táncoltam vele. Ugy-e bár ez még nem ok ? . . . A haját mesésen merészen fésülte ki ez alkalomra, még sohasem láttam igy . . . Kérem csak semmi mosoly, lehet, hogy más látta már úgy, de én nem . . . ízléses fehér ruhácska volt rajta — különben ha őszinte akarok lenni, kénytelen vagyok beismerni, hogy mindig rendkivüli Ízlésesen öltözik — tehát csinos fehér ruhácskája volt, amely titoktartva mutatta teste lágy körvonalait. Ha nem félnék tőle, hogy elfogultnak mondanak, azt állítanám, hogy a termete csodaszép, klasszikus . . . de nem megyek olyan messzire . . . mert .... (zavart) hasztalan mosolyognak kérem . . . Az arcán csókolni való rózsákat fakasztott a tánc és szemében ezer ingerlő kis ördög ütött tanyát . . . pajkos, szellemes volt és én alig szóltam néhány szót ... Ez a fölényes viselet, azt hiszem: imponált neki . . . Különben ha nem úgy van, — hát mit törődöm vele? . . . Figyeltem, hogy mással miképp táncol és úgy sajnáltam léha, haszontalan táncosaitól minden szavát, minden pillantását, mosolyát. Egészen komolyan mondhatom, hogy nem érdemlik meg ezek az üres legények, akiknek egyedüli érdeme, hogy hajukat elválasztva fésülik és nadrágjuk vasalva van, — bizony Isten nem érdemlik meg, hogy olyan leány mint Margit, a karjaikon lejtsen, az ő együgyüségeiken mulasson, az ő . . . (meghökken). De miért ne mulasson ? Hiszen leány. Könnyelmű és léha mint a többi, aki talán nem is érdemes rá, hogy utána gondoljanak, ábrándozzanak felőle és elsóhajtsák a nevét, igy: — Margit! . . . (sóhajt): Margit 1 . . . . Nem lehet semmit sem tudni. Talán a legszebb lelkű leány, akit csak ismerek, de mi haszna, ha nem gondol vele senki . . . A minap arra mentem az ablaka alatt. A szobát takarította és ehhez illő háziruha volt rajta... Más leány ilyenkor rendetlen, a dolgozó ruhája piszkos, önmaga elhanyagolt; de a kis Margit olyan volt, hogy — bizony Isten — az ember önkénytelenül is kiszalajtotta a száján: — Milyen édes volna ilyen kis feleség! . . . Kár, hogy nem érdeklődöm úgy iránta. Beszélnék vele. Megfognám kis kezét, megszorítanám gyöngén és ha úgy érezném, hogy visszaszorítja, vagy azt tudnám, hogy nem egészen idegen hozzám, egy alkalmas pillanatban megkérdezném tőle : Édes Margitkám ! . . . mondja nem találná maga türhetönek ezt az életet az én oldalamon ? Lapunk mai számihoz tél iv melléket van csatolva. Modern diákmizém.
