Mátészalka 1909 (1. évfolyam, 13-39. szám)
1909-07-23 / 16. szám
Jfíel/éHef cr „Mátészalka“ 16.-ik számához. 1909. július 23. Törmelék. *** A meletésszerüen felmentéssel végződött Bord ás-ügy még ma is gyakran képezi beszélgetés tárgyát. Legutóbb is egy fiataln orvosnövendék szenvedélylyel magyarázta baráti körben hogv a szerencsétlen kéményseprő bizonyára megmenekül a haláltól, ha idején Pestre viszik s ott megoperálják. — Ez sem bizonyos — mondja az egyik éle— óriás — mert ha véletlenül a jó öreg Dollinger keze alá kerül, az biztosan a hasában felejt egy— kéményseprő létrát. y* Egyik s z e s zélyességéről közismert f a 1- j fest őmüvészünk emésztő vágyat érez egy kis pálinka iránt. S mert pénzben és hitelben is szűkölködik, a következő elmés módot választja az óhajtott nyakolaj megszerzésére: Egyik zsebében egy vízzel telt, — a másikban egy üres félliteres üveggel bemegy a pálinkamérésbe. Kiveszi az üres üveget, megtölteti pálinkával s mikor visszateszi zsebébe, kijelenti, hogy most nem tud fizetni érte. A korcsmáros megtagadja a hitelezést, mire falfestőnk másik zsebébe nyúl visszaadja a vízzel teli üveget, a korcsmáros vissza önti a tartályba tartalmát, elmés emberünk pedig boldog mosolylyal és f é 11 i t e r pálinkával távozik. X A kis doktorkánk egy súlyos és érdekes esetet beszél el a fehér asztalnál a tőle megszokott folytonossággal ésebből eredőleg elmondja a betegség stádiumait is. Nevezetesen, hogy van egy stadium incubationis (mikor a betegség lappang) egy stadium accrementi (mikor a betegség kitör) és egy stadium decrementi (mikor a betegség visszafejlődik). — Látod doktorkám, — szól a szótornász fiskális — én ehhez nem értek, de mégis megállapítom, hogy két crementit kihagytál — valószínűleg óvatosságból... — Ls melyek azok? - érdeklődik a doktorka— — Hát a stádium sacramenti (mikor a beteg káromkodik) és a s t a d i u m tönkrementi, (mikor a beteg elköltözik.) —kas. GS A R N 0 KBucsn Budapesttől. Isten veled. Isten veled te nagv. füstös, fényes város ! Isten veled, bucsuzásnak végső nerce ütött már most. Mielőtt végképp elválnánk, raitad egvszer végignézek, soha, soha nem láttalak ilven nagvon-nagvon szépnek. Mintha varázsvessző ütne, szép rendjébe felvonulnak szomorú, vig emlékei a keserű, édes múltnak, mintha kacskaringós útját eleiétől végig járnám : napsütötte emlékezés vidám lehellete száll rám. Itt hulltak rám legelőször bohó és bolondos álmok, — néha-néha mostan is még igézetük alatt állok — rövid szoknya rezgő fodra itt saitolt ki dalt belőlem s megtudtam, hogy nem szoknya, blúz, hanem egész [más a nőnem. S mintha sejteném rugóiát, szemeimet nyitva tágra bámultam be a köröttem hullámozó sokaságba s csodálattal néztem ezt a rémesen sistergő katlant, mígnem egyszer a belsejét rejtő födele felpattantHuh, hogy forrott, hogy kavargóit, ordítozott susTtorgása, amint forró, folyó nedve szerte-széiiel utiát ásta. Forrd pára zudult reám, ahogy ott álltam heviilten, bizony, bizony csepp hija, hogy teljességgel bele dül[tem. Hanem megkapott az ária s veszettül ragadt magával és száguldott gátszakitva ezer akadályon által, mik másfelé húztak, vontak, kapocs, kötél semmivé lett s burkát, mezét félre dobva pőrén állt elém az élet. S tágra nyitott kicsiny szemem be sokat látott, tapasztalt! Izzó, párás, nyári éjen meséket súgott az asztfalt < mely a rajta nyüzsgő néppel a pályáját körbe [futja, beszédre nyitotta száját a nagy város nagy körútja. Rémülettel éreztem, hogy egy-egy terhét nyögő sphynxnek bambán bámuló szemei néha-néha felém intnek s mintha fojtott szó akarna át-keresztül törni rajta, meg-megrándult kőbe vésett, hideg, mozdulatlan ajka. Igen, lehelt, élt és látott minden buta rög megettem, igen, én is a kavargó tömegnek atomja lettem, Néha csak, ha majd szét vettek velőt rázó lelki harcok, lázitottak fel magukra buta, megelégedt arcok. Villanyfényes nyári éjen a pompáss utcákat mérve rontott néha ki belőlem fojtott keserűség mérge s zudult bőven ömlő árja átkosan keserves szóknak látva, piszkos férfi karok a nők köré hogy fonódnak. Néha csak, az egyedüllét rettentő óráin tengve estek rémes, iszonytató látomások a szememre, hercegi lakból ha láttam kivillanni kis lány arcot, éreztem a szivem táján fájón sajgó, vérző karcot. Néha csak, ha ajkam, agyam forró, párzó lázban [égett, szerettem vón összezúzni a lihegő mindenséget, avagy odadobni minden hímnek kívánt nőstény [párját, hogy robotjuk ne folyton a meddő vágytól égre járják. Néha meg, ha lábam alól az aszfaltot elrúghattam és viskókká zsugorodtak a paloták is alattam s halk zsongásba szállt fel hozzám az élet harsogó árja — akkor, akkor én voltam az álmok álmodó királya, parancsára kit a szerte-széjjel száguldó képzelet világűrt hasitó szárnya rengő tollaira felvett, kinek lengő, láthatatlan, színekben pompázó trónját láthatatlan, kis koboldok szertelen álmokból róják... Hanem most már Isten veled te gyönyörű világváros ! Isten veled, bucsuzásnak végső perce ütött már most. Kicsi, törpe, alázatos házak, kunyhók hinak, csalnak, hol fából épült gerince sárból összecsapott falnak, hová nem hat zakatoló, érző szived szívverése, kicsi, törpe, alázatos házak csalnak pihenésre, ahol nincsen heviilése testnek, szívnek, agynak vérnek, kicsi, törpe, alázatos házak nyugalmat ígérnek. Törpe város, hol nem csapkod partot zajgó vizeksodra s nem is libeg oly ritmussal asszony és lány szok[nya fodra, törpe, város, melynek szive néha, néha s halkan, [dobban, törpe város, lustán fetreng, hempergőzik a homokban, törpe város, felkiáltni, fellármázni jaj hogy kéne, hogy lóduljon neki végre sürü, megaludottt vére, törpe lelkek törpe falva, az utcája poros, sáros — isten veled néhány hétre te gyönyörű világváros ! Féaer Tibor. E-rf H r a Zöldía-utczában egy H n/iÁ puszta telek. Ériekezhctni iehet ^met ^zse^ ügyvédnél. — — — — —
