Református Kollégium, Marosvásárhely, 1941

Március 15-t a megváltozott világ sem törülhette ki, nemcsak vörös betűs ünnepeink, de legnógatóbb szimbólumaink közül sem. Ügy gondolunk vissza rá, mint a férfi ifjúságának arra a korszakára, melyben pályája eldőlt s szívverései egy hangosabb dobbanásban célt találtak. Tapasztalatlanabb volt mint most, de éppen ezért szebben, teljesebben vethette magát abba, amit azóta is csinálnia kell.

Mit akartak Petöfiék? A magyar népet a magyar nemzetbe befogadni és így meggazdagodott nemzetet erényeivel a népek társaságába bekapcsolni. Ez több volt mint jobbágy felszabadítás, vagy egy nemzetet az emberiségnek megmenteni. Itt egy költő lelkében a teljes nemzet született meg az emberiség számára, S ha tapasztalataink súlya azóta meg is nőtt rajtunk : a cél ma sem lehet más. Bizonyos, hogy rendszeresebb ismereteink vannak a magyar népről, mint 1848 márciusában. Petőfi, a vándorló királyfi, leszállt a nép közé s a betyártól a drótos tótig egy egész kis népi bandérium kisérte fel a Parnásszusra. Ma maga a nép szól az írók nyelvén. Balmazújvárosi gyepsorról s bihari juhászszállásokról, sorsa egy darabját is magával hozva. Akkor csak népies íróink voltak, akik a megkívánt népdalnak próbáltak utána dúdolni. Ma egy gazdag néptudomány szedi lajstromra, az Erdélyi Józsefek és Kodály Zoltánok próbálják a magyar kultúra számára megmenteni, amit a nép dalban, szokásban, kézi művészetben a városok pakfon művészetéért odaad. Petőfi szülőföldje, melyet költészete délibábjába emelt: Erdei Ferenc Futó homokjában olyan, mint egy összetöredezett táj földtani térképe, ahol fajták, osztályok, termelési módok rétegeződését mélyfúrások és jól kimért körök veszik karton lapra. A nép is nemcsak kér, követel, mint Petőfi emlékezetes versében, de pontos elszámolást is nyújt be róla, hogy száz éve, hogy történt az osztás közte és földes urai közt s azóta is mit nyert kivándorlókban, földmunkás nyomorban a felszabadításon. Többet tudunk a nemzetről is. Akkor még éppen csak elkezdődtek a tanulmányok, melyek a magyar faj foganását a Dél-Oroszország steppéin s a Duna medence tégelyében kibogozták. Középkorunkat, ha lett is volna rá iró, nem mutathatta volna úgy be, mint Kodolányi: a latin egyház szárnya vége alatt keleti tancaságban. Nem volt meg a történeti kórtan s a szenvedélyes vita irodalom sem, mely a középkori magyarság lassú visszaesését is öngyógyitó nekidurálkozásait, a két hódoltság: török és habsburg, majd az asszimiláció korában leírja és megvitatja. S nemcsak a nemzet él tudatosabban rostjainkban: az a szék sincs egészen ködből, amit a márciusi ifjak a népek társaságában a magyarsággal elfoglaltatni akartak. Széchenyi tétele, amelyet kétszer írt