Református Kollégium, Marosvásárhely, 1941
30 be naplójába (egyszér az Akadémia alapításának évében s egyszef 48-ban,) a magyarságnak keleti rokonait kell az európai művelődésben képviselnie : ma már több lángeszű ötletnél. A hangos vita, hogy Nyugat, vagy Kelet: nem azt jelenti, kivonuljunk-e a nyugati kultúrából, mint ahogy ránk szeretik fogni, hanem, hogy akik idáig csendes odahallgatók voltunk, megpróbálhatjuk-e végre a keleteurópai népek nevében közbeszólani. Igen sokan úgy képzeljük el a magyarságot, mint egy ismeretlen vidéki poétát, aki önérzetes irodalmárok között ülve. még félszegen hallgat, de már köszörüli a torkát. Teheti, hisz Ady és Móricz Zsigmond-kincse van ebben a torokban s zenénk megmutatta, hogyha eljut a fülekbe, fel is figyelnek rá.... Mind ez tagadhatatlan. A magyar szellem száz év hihetetlen nyomása alatt: beért, Sorsa azonban mégis csak azon dől el, mennyit őrzött meg abból az ifjúságból, amellyel 1848 Március 15-én az utcára kiment. Most ismét Március van. Ez a tavasz és az ifjúság hónapja. Odakint a földeken még fehér hótakaró hever, de alatta már bontja csiráit a diadalmas élet. A mai magyar ifjúságnak kell a nemzet életét is diadalmassá tennie. A 48-as forradalomban megcsillan a hazafiasságnak egy olyan vonása, amely nélkül képtelenség ma is jövendőről ábrándozni. Akkor is és most is fordulón volt a nemzet, akkor is, most is, egy hazafiasság segíthetne rajtunk: a prófétaság. A prófétaság képes egyedül arra, hogy a sorsközösségnek szellemi tartalmat adjon és a társadalmi rétegek érdekközösségét a nemzeti létközösség széles fundamentumává építse ki. De arra is csak próféta lelkek képesek, hogy a harcot vállalják ezért a célért. Mert ez a harc küzdelem és áldozat nélkül nem adatik meg egy népnek sem. Kell tehát egy olyan fiatalság, márciusi sereg, amelyik nem nézi egyik vagy másik társadalmi réteg érdekét, hanem az egész nemzetét, az egész népét és amit lát, éppen úgy nem rejti véka alá, mint a 48-as ifjúság, nem kérdezi meg, hogy a tőke mit szól hozzá, ahogy nem fog alkudozni a nemzet bőrére idegen nemzetek agitátoraival, éppen úgy nem retten meg vállalni a kiközösítést, ha az a fizetség jár érte a társadalom részéről. Egyetlen szenvedélye lehet, az egész magyarság léte biztosítása. Goethe azt írja valahol, hogy csak azt érthetjük meg igazán, amit szeretünk s ha megértésünket teljessé, méllyé, hibátlanná akarjuk tenni, szeretetünket szenvedéllyé kell felfokoznunk. A nemzet életében csak annak az ifjúságnak lehet építő szerepe, amelyik ilyen szenvedélyesen szeret mindent, ami magyar. Szereti a népet, amelynek véréből vér, a földmívelőt, a két- kézi, a szellemi munkást s mindazokat, akik bármily formában és módon szolgálják a nemzetünk ügyét.
