Református Kollégium, Marosvásárhely, 1941
25 is rosszul sikerült. De mi a XIX. század alatt a 67-es korszakot értjük. 1848. és 1867. között óriási űr tátong a fáradt és lesújtott nemzet történetében. Ez az az idő, midőn Európában példátlan méretekben emelkedett fel a polgárság, a nagy tőke, az ipar. Ebben a mi nemesi jobbágyi és naturál gazdasági Magyarországunkban azonban nemcsak a társadalmi és szociológiai előfeltételek hiányoztak a polgári és iparos Európa társadalmának és termelésének meghonosodásához, de az 1849. következtében 1867.-ig rettenetes cenzúra következett. 1867 re pedig szétoldódott, elöregedett, emigrációban és csatatereken elpusztult a legragyogóbb nemzedék, melyet valaha a magyar föld hordott. A reformkor és 48. igy nem váltott be semmit a nagy kezdeteiből és Ígéreteiből: a legnagyobb magyar nemzedék öröksége így nem lett idejét múlt politikai lom, hanem csodálatos eszmei örökség. A XIX. század első felének szabadság eszméiből támadt ez az örökség s mivel hiányoztak az agrár Magyarországon a polgáriasultság konkrét, szociológiai előfeltételei, az egész reformkori és 48-as polgári szándék, — mert e nemzedék európai polgáriasultságot akart — elmaradt hazánkban, — felemelkedett minden anyagi elhatárolt- ságtól mentesen a magas eszmék távoli régióiba, példa és intelem gyanánt. De még mindig késnek újabb nemzedékek, melyeknek meg kell valósítaniok ezt a beláthatatlan örökséget és rendelést... Ma a nagy embereknek, történelem' készítő személyeknek szerepét másképpen látjuk, mint azelőtt. A legnagyobb nemzeti hősök is földön járó, az emberi élet sok ezer szálával megkötözött, halandó lények voltak. A romantikus történetirás antik szabású félisteneit sietett történetírásunk leszállítani a ködös magasságokból. A szigetvári hősnek, Zrínyi Miklósnak, éppen úgy megmutatták emberi vonásait, mint ahogy Rákóczinak és Kossuthnak az arcát. Nem a Má- nyoki vagy Barabás szépítő művészetével próbálták elénk vetíteni, hanem lehetőség szerint a fényképező gép lencséjének tárgyilagosságával. Történelmi hőseink értékét mindenek fölött az dönti el ma is szemünkben, hogy milyen erőket tudtak előhívni a nemzetből. A léleknek milyen hatalmait varázsolták elő? Milyen elrejtett forrásokat nyitottak meg ? Március 15. ebből a szempontból egy hosszú harc végét jelentette. A magyarság mindig erősebben érezte ősi törvénykönyve által szétosztott seregeinek lelki közösségét. Amikor a nemesi kúriákban gyüzelmesen kezdett felhangzani a magyar szó, a magyar ének, akkor áthallatszott már az is, amit a jobbágy kunyhókban daloltak. A széttépett részeknek az egymásfelé való vágya volt ez. Március 15-én a magyar egységnek a lelke hatalmasan és diadalmasan szólalt meg. Most is készen volt a császári ház őrsége,
