Református Kollégium, Marosvásárhely, 1941
24 szolut pontig emelkedett. A régi sebek helyén úiak véreznek és fájnak, de az emlékezet ma is visszajár a mártírok sírjához. Mert olyan a mi nézetünk teste, mint Bezerédy kuruc vezéré, aki kora ifjúságától mind halálig begyógyulatlan sebeket hordozott. Ezeknek az örök sebeknek a kötését cseréljük Október 6-án, tudván, hogy a nemzeti lét korona és kereszt, a koronáját csak az nyeri el, aki keresztjét elhordozza. A magyar igazságot sem idő, sem ellenség el nem pusztíthatja. Egy nemzet, amelynek annyi fia tudott ezeréven át vértanú halált halni, bebizonyította önmaga és az egész világ előtt, hogy kínon, halálon túl életre érdemes helye van a nap alatt és a Kárpátok koszoruzta Duna medencében. . . . Mi marosvásárhelyiek látjuk talán a legjobban (Molter Károly) az összes magyarok közt, hogy a Maros felső folyásánál itt városunkban és a Maros alsó folyásánál Aradon ölszámra termett a bitófa a magyar szabadság vértanúi számára. E népdalba foglalt sors folyója Erdélynek a közepén idegen hidak alatt. Idegen béklyókat nyög. Ha mi magyarok nem is volnánk ezer éves kényes fiai a szabadságnak akkor is a Török, Horváth, Gálfi, Damjanics, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Nagy Sándor, Vécsey és a többiek vértanúságát a Marosmentén intő jelnek éreznők, hogy ez a mi szent folyónk nem szabadult még fel egészen. A halálba induló Damjanics végső, megrázó szavaival imádkozzunk mi is: „Áldd meg Ur Isten Aradot, áldd meg a veszedelembe sodort magyar hazát“ s engedd meg, hogy 22 évi rabság után újra szabadon zarándokolhassunk vértanúink sirjához. Kiss Pál. Március 15. Március 15. évről évre visszaidézi egy csodálatos korszak emlékét. A tavaszi szelek fríssesége szomorú emlékeket és benem- telt vágyakat sodor elénk. A magyar reformkor szépségéhez és nagyságához hozzátartozik ez a benemteljesültség. Március 15. is csak Ígéret maradt... Talán innen van, hogy ma is akkora reménykedéssel fordulunk e korszakhoz. Le nem járt idő ez a kor, folytonos erőforrás és igazolás. Érkeztek ugyan hozzánk áramok és divatok, melyek a XIX. század eszméinek halálát hirdették nekünk. Igen, Eu- rópaszerte bizonyos csalódás és fáradtság élt az emberekben a XIX. század iránt, holott az emberiség messiási korszakának Ígérkezett. Ám Magyarország mindig ragaszkodott ahhoz, hogy külön ország, külön világ, külön egyéniség legyen. A valóságos XIX. század nálunk
