Református Kollégium, Marosvásárhely, 1941
22 amit tesz, ebből a szempontból kell felülvizsgálnia. Naplóiban világosan áll előttünk a szörnyű viaskodás önmagával, saját magának állandó felelősségrevonása, a kétségbeejtő gyötrődés, betartotta-e cselekedeteiben a köteles határokat, a kínzó aggodalom, vajjon- valamely külső erő nem dönti-e romba az egész művet mielőtt megvalósulna? Folytonos harc volt ez lelke szabadságáért és nyugalmáért, de nem a saját maga, hanem nemzete létének és boldogulásának kérdésében. A nemzet eleven lelkiismerete volt ő. A szabadságharccal ez a világitó lélek elborult. De alig ocsúdott fel az ország a bosszú és az elnyomatás keserves megpróbáltatásaiból, Széchenyi is újra visszanyerte lelkének megrendült egyensúlyát és titokban kiállt ismét harcolni a régi célért, mostmár nem maradiak és radikálisok ellen, hanem az új veszedelem, az idegen elnyomás ellen és amikor ezt a munkát már tovább nem folytathatta, véget vetett életének, Nemcsak nagyszerű programmja, hanem élete egész megfeszített munkája, s a mély felelősség érzet, ami tetteit irányította, a magas erkölcsi szempontok, melyekből saját cselekedeteit elbírálta, emelték őt fel a magyar történelem egyik leghatalmasabb alkotó és irányító tényezőjévé. Ha ebben a nemzetben ma van lelkíismeret, ha az emberekben él a felelősségérzés, melyekért tetteikért és terjesztett gondolataikért a nemzetnek tartoznak, az Széchenyi szelleme, az a szellemi tényező, az a láng, melyet ő gyújtott, amelyet híven a „leghívebb magyarhoz“ nemzeti kincsként kell ápolnunk és tovább adnunk. Kiss Pál. Október hat. Október hat történelmünknek egy pillanata, midőn a magyar sorsnak, a magyar tragédiának miden szála mint egy csúcspontban összeért, az az időpont, midőn a magyar a legnagyobb erőfeszítést végezte a szabadságért és a legvéresebben elbukott. Leginkább, legtüzesebben élt és a halál legrettentőbben ráütött. Kétszázezer orosz lepte el hazánkat. „A Kárpátoktól le az Al- dunáig egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt hajával, véres homlokkal, áll a viharban maga a magyar," s kis Dávidként abban reménykedett, hogy az elámult Góliátra addig hányja parittyakavicsait, míg valahogy csak homlokon találja. Két hatalmas néptengerben azonban újra kicsiny sziget lett e föld, melynek egy kincse volt csupán, egy szentelt fájdalom — s mig Páskievics boldogan jelenti a cárnak: „Magyarország felséged lábainál hever,“ addig 13 vértanú
