Református Kollégium, Marosvásárhely, 1941

19

gyújtott a lelkekben, s amely a szerencsétlen viszonyok közttespedő nemzetet magával ragadva, olyan fejlődésre emelte, hogy mély elmaradottságából kiemelkedve, aránylag rövid idő alatt a nyugati nemzetek bár erőben szerény, de szellemben egyenrangú társává tette.

Lelki szemeink ma is a centénnárium fáklyavívő stafétáin függenek, akik elvitték a lángot nagyszerű alkotásaihoz és azután a négy világtáj felé az ország mai határáig, de mégsem fogjuk Széchenyi nagyságát az Akadémián, a Lánchídon, a Vaskapun, a Gőzhajón vagy Hengermalmon lemérni, mert mindezek csak egyes eszközök voltak kitűzött célja szolgálatában, hogy nemzetét a nagy parlag elhanyagoltságából kiemelje.

Milyen szörnyű nehéz feladat volt ez! Hányán próbálkoztak előtte is egy-egy szerény pontról kiindulva, hogy eloszlassák a tudatlanság, műveletlenség és közömbösség sötétségét! Felrázni a nemzetet a fizikai kielégültség alantos megelégedettségéből, amikor vezető rétege már több, mint két emberöltő óta elszakadt tőle és nem teljesítette többé korábbi szent feladatát, hogy a műveltségének az átadásával a nemzet alacsonyabb rétegeit emelje és közös célokra összeforrassza, amikor a fennálló iskola rendszerből kiveszett annak tartalma és az érzéseiben ellenséges tényleges központi hatalom a protestáns iskoláknak a pietizmus hatása alatt felvirágzó filozófiai tagozatait is avatatlan kézzel pusztitgatta. A viszonyok rettenetes mostohaságán, a felső körök elidegenedésén, közömbösségén és az idegen kormányzat rosszakaratán minden kísérlet hajótörést szenvedett. De Széchenyinek sikerült a lehetetlent véghezvinnie, mert nemcsak a kérdés szellemi oldalát fogta meg, hanem a gazdasági élet fellendítésével a szegénység legyőzésére is megtette a jól átgondolt kezdő lépéseket: az iparral gazdagodást, a közlekedés felkarolásával mozgást hozott a hagyományos keretekben tespedő társadalomba, amely magára hagyott parlagiasságában már semmi magasabb célt sem látott maga előtt.

így kapcsolódott egymásba a kiművelt emberfő és az anyagi jólét követelése. Nagyon jól látta azt, hogy akiknek nem adatott meg a látás, azt sem tudják „mennyire hátra vannak, mily gyengék, mily műveletlenek.“ Tudta, hogy Őket a „dicsőség templomába bevezetni még nem lehet," a jövő nemzedéktől várta csak, „hadd menjen egy lépéssel közelebb a világossághoz." „Tudom" — írja naplójában — ..hogy gyűlölni fognak amíg csak élek ... de engem életem utolsó pillanatában is boldogítani fog az, ha elmondhatom, hogy bár egy ember is él hazámban, aki boldogabb lett általam, semmint nélkülem lehetett volna." Az egyes emberen át kellett hatnia, de az egész állt előtte: „Mióta élek — vallotta — kimondhatatlan vágy létezik