Református Kollégium, Marosvásárhely, 1941
18 Széchenyi István. A történelem mai iránya kollektiv. A mozgató erőket a tömegjelenségekben nem az egyének singularis cselekvéseiben, pillanatnyi elhatározásában, akaratnyilvánításaiban és esetleg szónoklataiban látja. A legmodernebb irányzat a szellem fejlődését kutatja, amely az egyes embertől elválva külön életet él és egyének és tömegek sorsára elhatározó hatást gyakorol. A véletlennek, az esetlegesnek ebben a felfogásban mind jelentéktelenebb lesz a szerepe. Nem ezekben a tényezőkben, — amelyek meglétét senki sem tagadja — keressük a lényeges fordulatoknak, a fejlődés elhatározó mozzanatainak okait. Az a meggyőződés vert gyökeret, hogy ezek az esetlegességek a fejlődésfolyamatokban okozhatnak apró zökkenőket, hátráltathatják, vagy gyorsíthatják a kifejlést, de lényegében, hosszabb ideig a kollektív erők, első soroan a leghatalmasabb személytelen és anyagtalan szellem megszabta útvonalból el nem téríthetik. Carlylet ma is érdeklődéssel olvassuk, de a francia forradalom lényegéről a mély- benható ellenálhatatlan erőkről az ő előadása nem világosít fel, az esetlegességek külsőleg kevéssé összefüggő sorozatában elvesznek a problémák, tehát a gondolkodó ember igényeit és tudásvágyát ez a módszer már nem elégíti ki; lebilincselően szórokoztat, de nem tanít. Szemelől téveszti a történelem mély értelmét, „magistra vitae“ feladatát. Az igazán nagy embert ez a szemlélet korántsem szorítja háttérbe, csak igazságosabb, magasabb mértéket alkalmaz, amely mellett, kevesebb lesz a nagyság és nem mindenkit, akit helyzeti energiák sodortak előkelő pozíciókba, — és juttattak hatalomhoz, — melyek birtokában többé-kevésbbé jól töltötték be helyüket — nevezünk nagy férfiúknak, hanem csak azokat, akik fennkölt szellemükkel, munkájukkal és messzekíható elhatározott cselekedeteikkel a szellemet hajtották hatalmukba és vezették új utakra. Csak ebben a megítélésben és ebből a szemszögből ítélhetjük meg igazán Széchenyi István grófot. így tekintve a kérdést, nem fogunk a politikai sakktábla korlátolt kereteiben gondolkozók hibájába esni, nem fogjuk Széchenyi szemére vetni, hogy egynémely türelmetlen, népszerűséget hajhászó ellenfelével szemben ő is elvesztette türelmét, hogy a földhözragadt, felemelkedni nem tudó nyárs- polgáriasságot szívből megvetette, hogy az alkotó kormányzati munkát a szónoki párviadalok elvakító sikereinél többre tartotta, de sikereit sem fogjuk Deák Ferenccel Széchenyi „elismert szerencséjének" tulajdonítani. Nem azt fogjuk nézni, hogy a Hitelt sok helyen megégették, hanem azt a lángot fogjuk látni, amelyet ez a munka \
