Református Kollégium, Marosvásárhely, 1939, 1940

31

biztosítását az ifjúságban látja s mint ennek szerelmese a legfőbb gondja a jövő nemzedéke jellemének új alapokra fektetése a cserkészet által. Talán az az idő volt számára legzavartalanabb, amit a a magyar ifjúság körében töltött.

A nyárspolgárí gyönyör, boldogság unalmas lapossága egyáltalában nem az a lélektani kúlcs, amely a nagyemberek egyéniségének misztikus zárát megnyitja. Belső és külső küzdelmek, lelki vívódások, személyes veszedelmek nélkül nincsen klasszikus méretű államférfi. T.P. is ezt az utat járta: Küzdött, mert alkotott és alkotott, mert küzdött.

Legfőbb gondja mindvégig a magyar külpolitika helyes irányítása volt. Külpolitikánkat elsősorban a földrajzi helyzet szabja meg. Mindig több olyan veszéllyel kellett számolnia, amely kívülről érhette. Arra kellett hát törekednie, hogy ezeknek a veszélyeknek legalább egyikével szövetséget kössön s így jobban ellenálhasson a többieknek. Lényegileg a magyar külpolitika ezer év óta mindig egy és ugyanazon kérdés előtt áll: hogy a Nyugattal szövetkezzék a Kelet ellen, vagy pedig a Kelettel a Nyugat ellen. Ennek a problémának a keletkezése összeesik a magyar állam megalakulásával, hiszen Szent István is ez előtt a kérdés előtt állott, hogy a keleti Bizánchoz, vagy a nyugati Rómához csatlakozzék. Róma mellett döntött. így a legújabb korban is szívesen lett a Nyugatnak keletfelé legmesszébb kitolt őrszeme, mint a keletnek legnyugatibb végvára. T. P, e két véglet között keresi a magyar igazságot, e szent ügy szolgálatába állítja nagy földrajztudását s így lesz a magyar feltámadás apostolává. Az egyik oldalon Trianoni temetés, a másikon a belvederei igazságosztás. Az egyik oldalon a csírájában nehezen bontakozó szegedi szervezkedés, a másikon a magyar honvédség viharosan gyors felvonulása a Kárpátok gerincére. A magyar történelem két olyan pontja ez, amelyek között mint színesen ívelő szivárvány, úgy sugárzik T. P. tiszta és önzetten élete.

Rövid pillanatképek ezek egy áldott élet bő gazdagságából.

Teleki Pál valóban magyarul élt és magyarul halt meg, hiszen a nagy csalódások, mélységes szomorúságok tragikus útján haladnak ennek a nemzetnek legnagyobb prófétái. Zrínyi Miklós a világot bejáró hadjárat dicsősége után arra gondol, hogy a magyar vitézség damaszkusi kardjával halálra sebzi a magyarországi török uralmat. És akkor a császári parancs aranyos zsinóra, a császári vezérek irigy intrikáinak sok finom szála összeköti a kezét. Mélységes keserűséggel, letördelt szárnyakkal jön haza Bécsből. Várának ablakában tűnődve és merengve nézi, amint Zrínyi Péter és Frangepán paripáikra kapva, vágtatnak vakmerőén a szabadság álomképe után, amelyik ő előle, úgylátszik, már örökre eltűnt.